Te másoknak írtad a naplót, én neked
Nem lehetett könnyű vele az élet, villan át az agyamon, ahogy a portréját fürkészem. Szemében ott bujkál a méltóságteljes szomorúság, egyfajta mély, intellektuális melankólia, ami nem csupán a saját sorsából, hanem a polgári világ pusztulása feletti gyászából is fakad. A sorozatos veszteségek magányossá tették, ráadásul végignézte az európai értékek összeomlását is, amit Naplóiban kíméletlen őszinteséggel tár elénk.
Márai Sándor azonban nemcsak szomorúnak látszik, ő elfogadta a szomorúságot. A Füveskönyvben található gondolatai alapján egyfajta életet megszépítő nemes erőként tekintett rá. Úgy vélte, a szomorúság „ezüstszürke köde” mélyebb betekintést enged, emberibbé tesz, és nélküle a világ túl triviális lenne. „Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet (...)” – írja.
„Márai Sándornál nincs önéletrajzibb szerző a magyar irodalomban. Furcsa módon mégsem lehet sokat tudni az életéről. Műveiben tény és kitalálás olyannyira szorosan egymáshoz fonódik, hogy nehéz kikövetkeztetni, mennyi a valóság és mennyi az alkotó képzelet szüleménye” – mondta róla Szegedy-Maszák Mihály, aki a rendszerváltás után elsőként írt monográfiát Márairól. Márai zárkózottsága tudatos volt, az emigrációban az írást tekintette élete egyetlen értelmének, miközben fizikailag és szellemileg is távol tartotta magát a külvilágtól. Ezt a Márairól alkotott képet írták át alapjaiban vagy árnyalták felesége, Matzner Lola (Márai Ilona) 2022-ben Betűbe zárva címmel napvilágot látott naplójegyzetei.
Márai és Lola kapcsolata a magyar irodalomtörténet egyik legkülönösebb, legmélyebb, ugyanakkor ellentmondásokkal teli szövetsége volt. Köztudottan a feleségével is nagyon távolságtartó volt a nyilvánosság előtt és írói élete bizonyos szféráiban is. Bár több mint 62 éven át kitartottak egymás mellett, Márai valóban húzott bizonyos határokat, amelyeken belülre még Lolát sem engedte be.
A Naplóiban is csak „L.”-ként emlegette, és szinte szentimentális távolságtartással írt róla. Ez azonban nem a szeretet hiányából fakadt, sokkal inkább Márai alkotói nézeteiben keresendők, szentül hitt ugyanis abban, hogy egy írónak szüksége van egy érinthetetlen belső világra ahhoz, hogy hitelesen tudjon alkotni. Lola naplójegyzetei ezzel szemben a hús-vér valóságot mutatják meg. Mivel sohasem gondolta, hogy a feljegyzései egyszer majd nyilvánosságot látnak, megengedhette magának a teljes – olykor kíméletlen – őszinteség luxusát – még a férjével szemben is.
Márai írásaiból és Lola naplófeljegyzéseiből hallhattunk részleteket azon a zenés felolvasóesten, amelyre a Liszt Intézet Pozsony szervezésében került sor a Szlovák Rádió kamarastúdiójában.
A Györgyi Anna Jászai Mari-díjas színésznő és Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész előadásában hallott egymásra felelgető naplórészletek nemcsak a Márai-képet árnyalták, sok mindenben magunkra ismerhettünk mi, a nézőtéren ülők is: a nő és a férfi másságára, arra, hogy gyakran mennyire másként látjuk ugyanazt a világot. A felolvasóestet Zimber Ferenc és Szabó Dániel cimbalomművészek zenéje tette még élvezetesebbé, remekül kiegészítve ennek a két kivételes embernek a gondolatait – időt hagyva a megemésztésükre.
Az est címadó mondatát: „Te másoknak írtad a naplót, én neked” Márai Sándor felesége halála után álmában hallotta Lolától – ahogyan ő írja, hot line-on keresztül. Ekkor kereste meg a hajóládában Lola 1948-tól írott füzeteit, és ahogy sorra olvasta a bejegyzéseket, mintha egy film pergett volna lassan vissza, újra átélte az együtt töltött évtizedeket. A felolvasóest egy nem mindennapi kapcsolatba enged bepillantást, a közel 63 éven át tartó házasság örömeiről, bánatairól és minden gondjuk ellenére kitartó hűségükről. Az egymásra felelgető szöveg-mozaikokból kitűnik, hogy milyennek látták egymást, miben különböztek és mit szerettek egymásban leginkább.
„Nehéz volt közeledni hozzá, mert ő maga állandó távolodásban élt” – írta Márai a Béke Ithakában című regényében. Ugyan ez a mondat a regényben Pénelopé szájából hangzik el a férjére, Odüsszeuszra vonatkozóan. Valószínűleg Lola sem tiltakozna, ha élne, hogy ez az állítás igaz Máraira is, mondta bevezetőjében Mészáros Tibor irodalomtörténész, a Márai-hagyaték kezelője.
– fogalmazott az irodalomtörténész. Másrészt ott van az, hogy a saját fogalmaink és értékrendünk alapján próbálunk véleményt mondani egy másik kapcsolatról, ami minden ízében más, mint a mi elképzeléseink.
Az irodalomtörténész szerint óriási lehetőséget kaptak azzal, hogy Lola is naplót írt, s így több fény vetülhet rá is. A feljegyzésekből az is kiderül, hogy nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkodtak, más dolgokban meg mintha örök ellentét lett volna közöttük. De kiderül az is, hogy az írás Lola számára is egyfajta önterápia volt, erről így ír: „A magány írásra késztet, jól esik. Kinek? Minek? Magamnak.”
– Márai emigrációs naplóiban is alapvető motiváció a magány, ami írásra készteti – fűzte hozzá az irodalomtörténész. A két napló azonban nagyon más szándékában és jellegében is. Márai a naplóját eleve az olvasóknak szánta, a felesége azonban nem, feljegyzéseiben az író sohasem mellékszereplő, mindig eseményt vagy történést jegyez le. „Te másoknak írtad a naplót, én neked”.
– Lola naplója magában rejti annak a lehetőségét, hogy megtudjuk az igazat, amire úgy vágynánk, hogy kiderüljön kettejük kapcsolatából néhány részlet – mondta az irodalomtörténész, hozzátéve, Lola egy 1977-es bejegyzése is azt mutatja, nem mindenben értettek egyet: „Sok minden másként volt, egyszer le kellene írni”.
Lola naplófeljegyzéseiből tudomást szerezhetünk Márai rossz szokásairól is, a dühkitöréseiről, de a házinaplóiról is.
– fűzte hozzá az irodalomtörténész.
Lola naplói és levelezései rávilágítanak a házaspár kapcsolatának zaklatottságára, beleértve Márai hűtlenségét is. A bejegyzésekből kiderül, hogy bár Lola volt az író számára a legfontosabb nő, Márai külső fellángolásai komolyan próbára tették kapcsolatukat. Márai egyik gyakran idézett gondolata Az igazi című kisregényéből – amely a házastársi kapcsolatok, a nő és férfi közötti intimitás, a féltékenység és a hazugságok szövevényét dolgozza fel – is egy ilyen történet utóélete lehet: „Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni.” Ki tudja, mennyi van ebben a mondatban a saját megélt tapasztalataiból, mennyire függ össze saját életének kettősségével és a meg nem élt lehetőségek feletti bánatával.
Bárhogy is, ahhoz nem fér kétség, hogy Lola nemcsak felesége, hanem múzsája, első olvasója, kritikusa, de támasza is volt, és a legsötétebb pillanatokban is kitartottak egymás mellett. „Lola beteg, és ilyenkor mindig iszonyattal érzem, mennyire tehetetlen vagyok nélküle, mennyire nem tudnék nélküle élni” – írja Márai, aki csak felesége halála után döbbent rá igazán, mennyire központi szerepet töltött be az asszony az életében, amit a Napló utolsó, fájdalmas bejegyzései is tanúsítanak. Összességében elmondható, egy igen összetett, a hűtlenség ellenére is szoros, életfogytig tartó mély érzelmi szövetség jellemezte ennek a két kivételes embernek a kapcsolatát.
Megjelent a Magyar7 2026/7.számában.
