Táplálni a hitet és a magyarságot
Továbbra is az elődeink által kijelölt úton akarunk járni, táplálni mind a hitet, mind a magyarságot – mondja Kiss Endre András jászóvári apát, aki az idén vette át a premontrei rend jászói prépostságának a vezetését.
Továbbra is az elődeink által kijelölt úton akarunk járni, táplálni mind a hitet, mind a magyarságot – mondja Kiss Endre András jászóvári apát, aki az idén vette át a premontrei rend jászói prépostságának a vezetését.
Fél éve választották meg a premontrei rend jászói prépostságának az élére, nem kis feladat elé állítva önt ezzel. Hogyan éli meg?
Én ezt az isteni gondviselésnek tudom be. Hogy ő eddig, hetvenéves koromig szinte tartogatott valamire. Most megmutatta, hogy mire.
Milyen célokkal, elképzelésekkel vág neki ennek a feladatnak?
Mindenképpen a lelkipásztori munka a mi elsődleges küldetésünk, vagyis közelebb vezetni az embereket Jézushoz. Nem parancsolni, nem terelni, hanem vezetni. Rámutatni az ő igazságára. És ennek a mi saját életpéldánkon kell megmutatkoznia. A premontrei rend tagjainak is ez a küldetése.
A rend alapítója, Szent Norbert is a pasztorációt, a hittérítést választotta az érseki trón helyett. Egyedülálló kincs itt, a Felvidéken a jászói premontrei apátság, maga az épülete, a könyvtára, a környezete. Átélt több megújulást, szinte a nulláról kezdve kellett újjáépíteni. Most is valami hasonlónak vágunk neki. Persze ez Isten segítsége, gondviselése nélkül nem megy.
Magyar papokból hiány mutatkozik a Felvidéken. Ez mennyire jellemző az önök rendjére?
Eddig úgy fele-fele arányban voltunk magyarok és szlovákok. De a szlovákság úgy tartja számon, hogy ez a magyar rend. Ez így is van, múltunk ezt mutatja, nem lehet letagadni, bárki akarná is. Továbbra is ezen az úton szeretnénk járni, táplálni akarjuk mind a hitet, mind a magyarságot. Mi nem toborzunk, de azért az emberek tudják, hogy létezünk. Nem vagyunk szerzetesek a szó kimondott értelmében, de testvéri közösségben tömörülünk össze, a monostor pedig az otthon, ahol, ha egyikünk megfárad vagy gondja, baja van, megpihenhet, megerősödhet és tovább viheti a küldetését.
Ilyen szempontból mindenképpen szeretném, hogyha nyomot hagyna a jászói prépostság, ahogy eddig is tette 1170-től. A jövőben is legyen egy kikötő az Istent kereső emberek számára, és a rendtagok is erre törekedjenek.
Tizenhat év után áll ismét magyar vezető az ön személyében a jászói prépostság élén. Mennyire hoz ez változásokat?
Mindenképpen. A felvidéki magyarságnak tudnia kell, hogy van egy olyan rend, amely a hit mellett a nemzetet is képviseli. Ez a kettő összeolvad. Úgy gondolom, lelkiségben, gondolkodásban jóval többen vagyunk, mint amit a népszámlálás mutat. Vannak, akik ismerik ősi szellemi kincsünket, gyökereinket, azt, hogy van mire büszkének lennünk. Az a küldetésünk, hogy őket megtartsuk ebben, a többieket pedig megismertessük ezzel a lelki kinccsel.
Azt mondhatjuk, napjainkban az egyház válságban van, egyre kevesebb a hívő ember, főleg a fiatalok között. Hogyan lehet őket megszólítani, illetve milyen kapaszkodót adhat nekik az egyház, a hit?
Elsősorban lelki kapaszkodót. Azért, ami most van az emberek között, a fiatalok között, tulajdonképpen a gondatlanság a felelős, nem voltak hitre nevelve. Beadták őket a bölcsődébe, óvodába, iskolába, neveljék őket a tanítók. Csakhogy ez nem működik. A tanító oktasson, a szülő meg neveljen.
Egykor az emberek, ha valamilyen gondjuk volt, a paphoz fordultak. Tulajdonképpen a kereső ember most is keresi az Istennel való kapcsolatot, és nekünk erre kell készségesen válaszolnunk. Viszont a papnak egy minőséget kell képviselnie, illetve megélnie, hogy elnyerje az embereknek a bizalmát.
Önt mi ösztönözte arra, hogy ezt a hivatást válassza?
Az emberek Istenhez való vezetése volt az elsődleges célom. Mert én csak hálát tudok adni az Istennek, nekem rengeteg segítséget adott, legtöbbször emberek által. Például odahaza, Hidaskürtön az én plébánosom, Józan Lajos által, aki tartotta bennem a lelket és rengeteget segített. Azt, hogy itt vagyok, neki is köszönhetem. Én a papságomban egy pillanatra sem éreztem azt, hogy kár volt. Nem. Feltettem rá az életemet.
Közeledik a karácsony. Az ön számára mit jelent ez az ünnep?
Hogy az Isten az embernek ajándékozta magát, az ő fiával, az üdvözítővel. Benne nyilvánul meg az Isten szeretete és üdvözítő akarata. Mert üdvözülni az ember saját akarata nélkül nem tud, de Isten segítsége nélkül se.
Milyenek voltak a gyermekkora karácsonyai?
Nagyon egyszerűek voltak, családi körben, szeretetben, mindenféle flanc nélkül. Persze megvoltak a külsőségek, a hagyományos ételek, de a lelkieken volt a hangsúly. Együtt imádkoztunk, beszélgettünk.
Ez egyébként nem csak karácsonykor volt jellemző. Bármikor leültünk, és beszélgettünk. Miután édesanyám meghalt, én a Jóisten közreműködését látom abban, hogy apánk felnőtt módon kezelt bennünket; én tizenkét éves voltam akkor, a húgom nyolc.
A gondokat megtanácskoztuk, együtt oldottuk meg.
Van különösen kedves karácsonyi emléke?
A régi karácsonyi éneklések, ahogy Ádám-Éva napján, este végigénekeltük a falut, aztán vártuk az éjféli misét. Az a baráti közösség a családban kapott szeretetet vitte, ajándékozta tovább. Manapság csak a külsőségre törekednek, van parádé, csillogás-villogás, de a lényegről elfeledkeznek. A külsőség, sajnos, elnyomja a lelkiséget. Jézus nélkül nincs karácsony. Ha befogadom őt a szívembe, jóságát, szeretetét, irgalmasságát, megértését, türelmét, mindez engem kötelez arra, hogy másoknak is ezt adjam. S ez nem csak erre a néhány napra vonatkozik.
Megfogalmazna az olvasóinknak valamilyen karácsonyi üzenetet?
Minden ragyogás, fény és ajándék mögött lássák meg az Isten jóságát Jézusban, tudatosítsák és éljék ezt meg. Tegyük lehetővé, hogy bennünk éljen az Isten, s boldogabb lesz a mindennapi életünk.
A családokat arra biztatom, hogy az ünnepet együtt éljék meg, szeretetben, és legyen megbocsátás egymás iránt, mert szükség van rá az Istentől, de az embertársainktól is.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52. számában.
