„Számomra még mindig Zselíz a világ közepe”
Dulai Henrietta oceanográfus jelenleg a honolului Hawaii Állami Egyetem oktatójaként tevékenykedik, és továbbra is szenvedélye a kutatás. Tizenkét éve él Hawaiin, de azóta is szülővárosát, Zselízt tartja a világ közepének.
Hogyan emlékszik vissza a zselízi diákéveire?
Gondtalan időszakként emlékszem vissza, s a gyermekkorom is olyan volt, mint amilyennek egy gyermekkornak lennie kell. Talán számomra azért is Zselíz a világ közepe, mert ott éltem meg az első sikerélményeim és csalódásaim, ott élvezhettem a család támogatását, valamint ott álmodhattam meg a jövőmet. A lehetőségek végtelennek tűntek. Persze, akkor még az óceánok nem voltak a láthatáromon, legfeljebb akkor, amikor édesanyámmal Jacques-Yves Cousteau-dokumentumfilmeket néztünk.
A szüleim azt nevelték belém, hogy a lehetőségeknek csak a képzeletünk szabhat határokat, és hogy a céljainkat becsületes és kemény munka nélkül nem tudjuk elérni.
Mit kapott a helyi alapiskolától?
Annak ellenére, hogy Zselíz egy kisváros, az alapiskolások rengeteg lehetőséggel élhettek. Kiemelném a fantasztikus csapatszellemet magáénak tudó kézilabdacsapatot, amely egyfajta harci vágyra és kitartásra tanított. Tagja voltam az iskola énekkarának, de szerepeltem színdarabokban, jártam matematikai olimpiászokra, szavalóversenyekre és atlétikai versenyekre is. Jó volt Zselízen felnőni; biciklizve csavarogtunk az utcákon, a mezőkön, rengeteget jártunk a Garam partjára – a víz mindig is vonzott.
Édesapja régiószerte tisztelt pedagógus. Önt nem vonzotta ez a hivatás?
Édesapám a szívét-lelkét beleadta a tanításba; ez rengeteg energiájába került. Ő mondogatta mindig, hogy egy nap csak akkor teljes, ha nevettünk, megizzadtunk és tanultunk valami újat. Az élethez tehát a sport, a humor és a lazítás is hozzá tartozik. Az ő javaslata az volt, hogy próbáljak ki valami mást. Mégis professzor lettem, csak éppen huszonéveseket oktatok. A helyi alap- és középiskolákba is eljárok, ahol egy-egy óra keretén belül beszámolok a kutatásaimról.
És édesanyja?
Az édesanyám rehabilitációs nővér. Mindig is kitűnő volt abban, hogy a pácienseknek nemcsak a fizikai, de a lelki egészségével is foglalkozott. A közös nevező itt is a kitartás, hiszen hetven fölött is mindketten aktívan tevékenykednek.
A nyitrai élelmiszer-ipari szakközépiskolában tanult – sörfőzés és borkészítés szakon.
A borkészítés nálunk családi hagyomány; szívesen gondolok vissza a metszésre, a kapálásra és a szüretekre a nagyszüleim és a nénikém szőlőiben. Ilyenkor összejött a család, volt sült kacsacomb, fasírt, finom sütemények.
Akkor még működött Zselízen a borüzem, én pedig nagyon szerettem a kémiát, így a középiskolával kapcsolatos döntés magától értetődő volt. Az sem volt mellékes, hogy Nyitrának egy nagyon jó kézilabdacsapata volt. Igaz, hogy ott már azért nem ment olyan könnyen sem a kézilabda, sem a suli, mint Zselízen, egy kicsit el is veszítettem az önbizalmam. Ez is kellett azonban ahhoz, hogy „felnőjek”, s hogy a gyerekes naivitásom harciassággá változzon át. Végül egyesekre érettségiztem, s egy olyan tanagyagból készültem az egyetemi felvételire, ami nem is volt megtalálható a szakiskola órarendjében.
Hogyan lett ebből nukleáris kémia, majd óceánkutatás?
Minden hétvégén hazajártam, vitt a csuklós busz, vagyis a „nyitrai harmonika”, ami rendszeresen elhaladt az akkor épülő mohi atomerőmű mellett.
Így jött az ihlet, hogy a kémia más szakát is kipróbáljam, jelentkeztem hát atomkémiára. A szüleim először szinte sokkot kaptak, hogy honnan jött ez az ötlet, és hogy egy lány miért akarna egyáltalán ilyesmit tanulni, de végül azt mondták, hogy ha ez engem boldoggá tesz, akkor őket is.
A nővérem ekkor már Prágában élt, gondoltam, én is szerencsét próbálok a nagyvárosban. Így kötöttem ki egy olyan szakon, ahol a diákok 1%-a volt csak lány. Itt jelenik meg újra a szüleim befolyása: mindig természetbarát módon próbáltunk élni, így az egyetemen egy sugár- és természetvédelmi diplomamunkát dolgoztam ki. A mérnöki diploma után úgy gondoltam, megcsinálom a doktorit is ugyanezen a szakon. Az egyik lehetőség követte a másikat, és mivel nagyon nehezen mondok nemet, Floridában kötöttem ki. Kezdetben csak egy évre terveztem. A kémiai analízisre hangsúlyt helyezve radioaktivitást elemeztem a Mexikói-öbölben.
Amikor kivittek a tengerre, s része lehettem egy expedíciónak, rájöttem, hogy nem „csupán” vegyész szeretnék lenni, hanem ki szeretnék járni a természetbe, és felhasználni a kémiai tudásom arra, hogy jobban megértsük a víz körforgásának a folyamatait. A tervezett egyből így lett öt év, plusz egy doktori diploma…
Úgy tűnik, csak sikerek érték a prágai és a floridai évek alatt…
A sikerélmények mellett könnyeket is hoztak ezek az esztendők. Minden fejezet az életemben könnyekkel kezdődött és végződött, mert nehezen viselem a szülőktől és a barátoktól való elválást. De minden fejezet – Nyitra, Prága, Florida, Massachusetts, Hawaii – új akadályokat és lehetőségeket adott. Úgy adódott, hogy az alapiskolát magyarul, a középiskolát szlovákul végeztem, a mérnöki diplomámat csehül, a doktorit pedig angolul szereztem meg. A különböző helyek különböző kultúrákat, embereket és kutatási lehetőségeket adtak. Az átmenet Prágából Floridába egy kicsit nehéz volt, hiányzott az európai kultúra, a család és a barátok, de igyekeztem mindig előre nézni és élvezni a pályát.
Hogyan jutott el a Hawaii-szigetekre? Mióta él ott?
Tizenkét éve élek Hawaiin. Más munkaajánlatot is kaptam, de az óceán közepét és az egyetem hírnevét vonzónak találtam. Be kell vallanom, hogy életem legnagyobb bánata, hogy ilyen messze telepedtem le a szüleimtől. Az itteni életnek természetesen rengeteg pozitívuma van. A koronavírus-járvány következtében életbe léptetett lezárások idején kimondottan örültünk, hogy egy szigeten élvezhetjük az életet. A lányaimmal együtt megtanultam szörfözni, rengeteget túráztunk, sportoltunk.
Hawaiin teljesen más a helyi emberek hozzáállása a természethez. A fehér emberek betelepülése előtt a polinézek teljes harmóniában éltek a természettel.
A víz és a termőföld mindenkié volt, senki nem merte szennyezni, és mindig meg tudtak egyezni, hogy ki mennyit használhatott a folyók vizéből öntözésre vagy más célra. Ma már ez is máshogyan működik. A vízforrások veszélyeztetve vannak, a vízjogokért pereskedések zajlanak…
Miből áll egy-egy expedíció?
Példaként egy két évvel ezelőtti hajóutamat mesélném el, amely során öt tengeri hegységet látogattunk meg, hogy azt kutassuk, milyen korallfajok élnek azok tetején, valamint hogy minek köszönhetően tudnak megélni 1-2 kilométer mélyen, fény és nyilvánvaló élelemforrás nélkül. Körülbelül húsz merülést végeztünk egy távirányítású tengeralattjáróval. Korall-, tengeri szivacs-, kőzet- és vízmintákat gyűjtöttünk.
Kutatók, de elsősorban környezetvédők vagyunk, így a mintagyűjtés a legszigorúbb és legóvatosabb műveletekkel történik, és csak a legszükségesebb példányokat gyűjtöttük be, minden egyes korallt és szivacsot elkönyvelve és bejelentve a hatóságoknak.
A megérkezés után még körülbelül egy évig tartott az összes minta feldolgozása és az adatok elemzése. A végeredmény néhány tudományos cikk publikálása volt. Többnyire ennél azért rövidebb utakat szervezek, s főleg tengerparti és talajvízmintákat gyűjtök, mert a munkám nagy része a korallzátonyok és a vízforrások minőségéről szól. Mivel akadémikus vagyok, a munkám részeként a diákok mesteri és doktoranduszi tanulmányait is vezetem.
Első szlovákiai nőként részt vett egy antarktiszi tudományos expedíción. Erre hogyan emlékszik vissza?
Régebben évekig létezett egy hivatalos csehszlovák állomás az Antarktiszon, úgyhogy voltak ott már szlovákiaiak, de ettől függetlenül fantasztikus élmény volt ellátogatni a déli kontinensre. Az út hathetes volt, élveztem minden egyes pillanatát. Volt hóvihar, csodálatos pingvinkolóniák, bálnák, túrák a gleccsereken, hajózás az úszó jéghegyek között. Amikor az ember ennyire messze van a civilizációtól, rádöbben jelentéktelenségére.
A közelmúltban felkerült a 205 legjobban rangsorolt szlovákiai kutatók listájára. Mit jelent Önnek ez az elismerés?
Sok munkába telik fenntartani a munkacsoportom, amelynek a publikációimat is köszönhetem, de élvezettel csinálom. Augusztusban avattak professzorrá, és ehhez összegeznem kellett az eredményeimet. Így persze nem meglepetés a H-indexem, bár be kell vallanom, hogy nem figyelem gyakran. A H-érték, ami szerint besoroltak a legjobb kutatók közé, az én szakomban tipikusnak számít a professzorok körében. Ezzel együtt tény, hogy sok helyről és kutatásról írtam cikkeket, s van köztük néhány új felfedezés, amire büszke vagyok.
Milyen gyakran van lehetősége meglátogatni szülővárosát, amely 2013-ban díszpolgárrá is avatta?
Zselízre minden nyáron ellátogatunk; fontosnak tartom a szüleimmel való kapcsolat fenntartását, és hogy a gyermekeim személyesen is megismerjék a várost, és hogy gyakorolják a magyar nyelvet.
Mindig elviszem őket kenuzni a Garamra, lapos kövekkel kacsázunk, biciklizünk, szalonnát sütünk.
Jelenleg mivel foglalkozik? Mik a további tervei, céljai?
Kutatok és tanítok, s a közelmúltban kineveztek a doktori programunk vezetőjének. Jelenleg radiokémiai projekteken dolgozom; a korallzátonyok vízminőségét tanulmányozzuk a nagy népsűrűségű szigetrészeken, hogy melyek azok a vektorok, amik a legkárosabbak a korallokra, és hogy miként tudnánk ezeket a hatásokat kiiktatni.
Egy másik projektem azt célozza meg, hogy távolból, akár drónokról is felismerhetővé váljanak a radioaktivitással szennyezett területek.
Ha végre véget ér a koronavírus-járvány, visszatérhetek az amerikai szamoai és a Húsvét-szigeteki kutatásaimhoz is. Erre a tavaszra van egy személyes célom is: lefutni a félmaratont. Fiatalabb koromban édesapámmal két maratont is lefutottunk, de azóta nem volt időm komolyabban edzeni. Most végre újra nekikezdtem…
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/10. számában.
