Szabadesésből szárnyalás
Vannak emberek, akik a felhők felett is otthon érzik magukat. Varjú Vilmos története különösen inspiráló: ejtőernyősként kezdte, mára rutinos siklóernyős pilóta, vasakaratú triatlonista, aki hetvenhez közel sem ismer határokat. Tapasztalatai arról szólnak, milyen az, amikor az ember igazán a saját útján jár – legyen az a Dolomitok égboltja, Szímő környéke vagy az Ultrabalaton futópályája.
Vilmos tizennyolc évesen került közelebbi kapcsolatba a repüléssel. Egy ejtőernyős klub hirdetésére jelentkezett, és a tavaszi tanfolyam után hamarosan megtapasztalhatta az első ugrás mámorító élményét. Katonai szolgálata alatt mélységi felderítőként két évet töltött ejtőernyősként, összesen száz ugrással szerelt le.
Az utasrepültetés különleges örömforrás számára. Amikor olyan valakit visz fel, akinek ez az első repülése, figyeli az arcán az örömöt és ez neki is boldogság. Sokszor repült már tériszonytól szenvedőkkel, akik az ő segítségével győzik le félelmeiket.
Megtudtam tőle, hogy a siklóernyőzők a kis légáramlatokat, a termikeket használják ki, hogy magasra jussanak. Egy háromszáz méteres hegyről elstartolva pár percen belül ezer méteres magasságba lehet emelkedni, az ernyő óránként 40-50 kilométeres sebességgel halad. Esőben nem repülnek, mert nem jó, ha elázik az ernyő, de nem kell félni: ilyenkor sem zuhan le a siklórepülő. Napkeltekor az ernyő hangtalanul siklik a levegőben, „mint a kés a vajban” – mondja.
A repülés nemcsak technikai sport, hanem mély lelki tapasztalat is.
– meséli.
A siklóernyőzés megtanította az alázatra, a természet erőinek tiszteletére. Minden repülés más, nincs két egyforma élmény, az időjárás, a fények, a hegyek formája újra és újra meglepik.
Ausztria hegyei közt, a Dolomitok felett is repült már, miközben a madarak mozgását, a szél erejét, a légáramlatokat figyelte. A félelem – meglepő módon – ilyenkor nincs jelen. Nem is történt vele olyan dolog, amit veszélyes helyzetként értékelhetne. Inkább egyfajta egészséges izgalom az, ami minden felszállás előtt átjárja. Amikor elmondom neki, hogy engem megrémít a sok zsinór, nehogy összegubancolódjanak, mosolyogva megnyugtat: ilyen még nem fordult elő. Meggyőzött.
Jómagam kora reggel, a Kamocsa melletti repülőtéren próbálhattam ki a siklórepülést. Régóta dédelgetett vágyam volt, hogy a lábamat a semmibe lógatva csodálhassam meg a tájat. A vidék még csak ébredezett, a gabonában őzek hevertek, mellettünk madarak köröztek, a Vág menti táj térképként terült szét, amelyen a folyó kékes szalagként kanyargott.
A Mohácson élő Varjú Vilmos jól ismeri a vidéket, a Jedlik Ányos Lovagrend tiszteletbeli tagjaként sokszor járt Szímőn, televíziósként ő készítette a videót Szímő himnuszához is, sok légi felvétellel színesítve.
De a sport nem ér véget a levegőben. 58 évesen kezdett el futni, hogy formába lendüljön, és csakhamar a triatlonisták között találta magát a Balaton körül. Többször teljesítette az Ultrabalatont, majd jött Nagyatád és az Ironman-táv: 3,8 km úszás, 180 kilométer kerékpár, végül 42 kilométer futás. Ez számára is hihetetlen teljesítmény, de testileg-lelkileg újra és újra megerősíti abban, hogy az emberi szervezet képes a csodákra, ha az akarat és a szenvedély vezeti.
A repülés Varjú Vilmos számára nem hobbi, hanem életérzés, áldás. A felhők között való lebegés, a természet erőinek megtapasztalása nemcsak szabadságot, hanem komoly tanulást is jelent. És hogy mi az üzenete mindannak, amit átélt?
– Nehéz sorsba születtem, de mindenki megvalósíthatja álmát, ha nem a múlton siránkozik. A jelenben kell megtalálnunk azt, amit igazán szeretünk, mert az visz fel, akár a fellegekbe is.
Az írás megjelent a Magyar7 2025/27. számában.
