Pozsony tele van régi legendákkal
Szinte minden városnak megvannak a saját legendái, amelyek igazán titokzatos hangulatot kölcsönöznek az adott településnek. Pozsonyhoz is fűződnek különféle mitikus történetek, amelyek a mai napig fennmaradtak, ám sokat közülük a város jelenlegi lakói már alig ismernek. Pedig a legtöbb város még pénzt is keres a titokzatos sötét helyek és történetek mítoszával, hiszen az ún. „mitikus turizmus” éppen ezekre épít, s az idegenvezetők szerint a látogatók mindig örülnek, ha egy-egy „kísérteties” történettel színesíthetik a városnézést.
A város múltját formáló legmeghatározóbb történetek közé tartozik például az utolsó pozsonyi boszorkányról szóló, akire a Hurban téri járókockákon 2019-ben elhelyezett emléktábla emlékeztet. Azon a helyen, ahol 1602-ben a pozsonypüspöki származású Barlobás, született Tót Ágotát máglyán elégették. Ő volt az első ismert nő, akit boszorkányságért máglyán végeztek ki Pozsonyban.
A legenda szerint a Mihály-toronyban azonban egy másik kísértet is bolyong, Pozsony hóhérának szelleme. Bár a polgármester és a városi tanács parancsára hajtotta végre a kivégzéseket, a lelkiismerete annyira nyomasztotta, hogy halála után sem talált nyugalmat, és lelke itt kalandozik. A babona szerint ezért teljes csendben kell átmenni a Mihály-kapun, és különösen éjfél előtt egy órával jobb, ha el is kerüljük a helyet. A Mihály-toronyhoz köthető az a legenda is, amely szerint mivel a zsidónegyed lakói nem voltak hajlandók hozzájárulni a toronyórához, így egy ideig csak három számlapja volt. Hiányzott róla a nyugati oldalon lévő.
Egy további legenda a Fő téri szökőkút közepén látható páncélos lovagról szól, aki állítólag Roland lovag, a betegek és a gyengék védelmezője. A városi legenda szerint a szobor nagypénteken életre kel, és Roland lovag a kezében lévő elpusztíthatatlan durandallal a szökőkútban lévő vizet a négy égtáj felé spricceli, hogy megvédje a várost és lakóit a szerencsétlenségtől. Egy másik legenda szerint évente egyszer, pontosan délben, a szobor 180 fokkal elfordul, és a 6. számú ház felé fordulva meghajol, hogy így tisztelegjen a város védelmében elesett tanácsosok emléke előtt. Valójában a szobor azonban nem a legendás Roland lovagot ábrázolja, hanem a szökőkút építtetőjét, magát II. Miksa császárt lovagi páncélban, aki a Pozsonyban megkoronázott első magyar király volt.
Pozsony valóban gazdag természetfeletti lényekben. Ursulán és a városi hóhéron kívül más lidércekkel is találkozhat az ember az Óváros utcácskáiban. A Fő téren álló Zöld Ház környékén bolyong a Fehér Hölgy, aki évente egyszer elmegy oda egy hordó borért. Egyszer, réges-régen, az egyik kocsmáros megszánta, és adott neki egy hordó malváziát. A Fehér Hölgy viszonzásul segített neki, és a kocsmáros meggazdagodott. Hálából minden évben otthagyja neki a hordó bort az egykori kocsma előtt.
De Pozsonyban vannak még ezeknél is félelmetesebb lények. A Ferencesek terén állítólag halott szerzetesek énekét hallani a föld alól, egy fej nélküli szerzetes pedig, akit rablók támadtak meg a zsebében lévő aranydukátjaiért, a Káptalan utca környékén bolyong.
Egy 17. századi legenda szerint az Óvárosháza épületén álló Szűz Mária-szobor egy reggel eltűnt, és egy üzenetet találtak a helyén, hogy nem tér vissza, amíg a lakosok meg nem tisztítják a várost a piszoktól. Ezért Pozsony lakosai hozzáláttak a város kitakarításához, s miután befejezték a munkát, másnap a szobor visszakerült a helyére. Egy másik legenda is kötődik az Óvárosházához, amelynek a tornyán egy sötét, ördögszerű freskómaradvány látható. A legenda szerint egy kapzsi tanácsnok hamis esküvel akarta megszerezni egy özvegyasszony vagyonát. Amikor a bíróság előtt rátette a kezét a Bibliára, és azt mondta: „Vigyen el az ördög, ha nem mondok igazat!”, hirtelen megnyílt a föld, hatalmas dörgés kíséretében megjelent az ördög, és magával ragadta a férfit a pokolba. Távozásakor az ördög a falhoz csapta a mancsát, aminek a nyoma mindmáig ott látható a tornyon.
Egy hasonló kézlenyomat-történet a Szent Márton-székesegyházhoz is kötődik, méghozzá nem is akármilyen, ez az egyik legsötétebb barokk kori szellemtörténet. A legenda szerint a 17. században a Pálffy családnál szolgált egy Regina nevű fiatal lány, akit éjszakánként egy korábbi váraljai bíró szelleme kísértett. A kapzsi városbíró nem lelt nyugalmat a másvilágon, mert életében meglopta a szegényeket és az egyházat. Megkérte Reginát, hogy imádkozzon a lelki üdvéért és fizesse vissza a tartozásait. A megdöbbentő eseménynek a híre olyan messzire eljutott, hogy 1642 nyarán az esztergomi érsek még egy különleges egyházi bizottságot is felállított az eset kivizsgálására. A szellem majdnem egy évig jelent meg Reginának. Amikor a lány bizonyítékot követelt a létezésére, a szerencsétlen bíró egy tüzes keresztet égetett jobb kezének sziluettjével együtt egy faládába és a rajta lévő vászonba, majd a templom egyik oldalsó oltárához tartozó felületbe is. A megfeketedett kézlenyomat mementóként szolgált a bűnök nagyságáról és a megbocsátásról.
De kötődik egy történet a Šafárik téri gyönyörű Kacsás szökőkúthoz is. A legenda szerint egykoron a Duna-parti réteken pásztorfiúk őrizték a kacsáikat. Egy nap megjelent egy titokzatos vízimanó, aki figyelmeztette a pimasz fiúkat, hogy ne bántsák az állatokat és tiszteljék a vizet. Mivel a fiúk gúnyolódtak rajta és kővel dobálták meg, a vízi ember büntetésből a pásztorfiúkat és a kacsáikat is kővé változtatta – állítólag ők láthatók ma a kút szoborcsoportjában.
Búvár Kundhoz kötődik talán az egyik legismertebb városi legenda, amely az idők során mondává nőtte ki magát. Búvár Kund történetének a lényege, hogy 1052-ben III. Henrik német-római császár hajóhaddal ostromolta Pozsony várát. Egy bátor magyar katona, Zotmund (Búvár Kund) az éj leple alatt a víz alá bukott, és fúrójával titokban kilyukasztotta a német ostromhajók alját. A hajók elsüllyedtek, az ellenség megfutamodott, a vár és a város pedig megmenekült.
Ezekhez hasonló történet még számos kering Pozsonyról vagy annak épületeiről, jellegzetes helyeiről, amelyekről könyvek is születtek az évek során. Hogy van-e igazságtartalmuk, nem annyira érdekes. Hozzátartoznak a városhoz, színesítik a történetét, és ezek a helyi történetek összekovácsolják a lakókat is. A közös mítoszok ismerete ugyanis egyfajta összetartozás-érzést ad, és büszkeséggel tölti el az ott élőket. Egy-egy legendával átszőtt épület vagy tér a történetek helyszínévé válik, egyfajta hangulatot teremt, ami a város egyedi karakterét adja. A morális üzeneten kívül ezek a szájhagyomány útján terjedő történetek segítenek megőrizni azoknak a történelmi eseményeknek az emlékét is, amelyeket a hivatalos krónikák esetleg elhallgattak.
Megjelent a MAGYAR7 30. számában.
