Petőfi Selmecen (II.) 1838–1839
A költő Selmecen való tartózkodásának kétségkívül leghasznosabb elfoglaltsága az iskolában működő önképzőkörben és a Magyar Társaságban való szereplése volt, és az utóbbi könyvtárában eltöltött idő.
Tudni való, hogy az anyanyelvi művelődésnek, a magyar nyelv és irodalom művelésének az akkor még szinte teljes egészében latinul folyó oktatás miatt, az egyetlen lehetőségét ezek a magyar irodalmi társaságok jelentették. Petőfit, annak ellenére, hogy csak az I. rétori osztályba járt, mindjárt rendes tagnak írták be. A társaság jegyzőkönyvébe szabadszállási „kunfinak” iratkozott be, ezt nemzeti önérzetből tette, hisz tudott dolog, hogy neve alapján Lichard a „tót irodalmi kör”-be akarta beírni. A Magyar Társaság elnöke 1838–39-ben Szeberényi Lajos volt, akivel később is szoros barátságban volt.
A jegyzőkönyvek és az emlékkönyvbe való beírások alapján Petőfi a Magyar Társaság ülésein hat alkalommal lépett fel. Ezek közül a legfontosabb november 7-én volt, amikor: „A hűtlenhez irányzott eszmeszüleményét olvasá Petrovich Sándor, mely felől bírálója (Szeberényi Lajos) egy-két észrevételét közölvén azt helyesnek tartá, és érdemesnek emlékkönyvünkbe való beírásra.” A vers az emlékkönyvbe Petőfi saját kézírásával került bele:
A hűtlenhez (részletek)
Eskü szegte lányka! emlékezzél
Arra, a midőn: „Ah meg ne vessél.”
Igy, imádva téged, kértelek,
„Légy kegyelmes énerántam s szíved
Add nekem, ki csak tenéked hived
Voltam és leszek, míg létezek!”
(….)
Hő imádód’ s kedvelőd’ elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad.
Engem elfeledve, csalfa lény!
(….)
Isten véled hát örökre édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
A verset sokáig Petőfi első fennmaradt versének tartották (az aszódi Búcsúzás csak később került elő). Február 16-án is szerepelt Petőfi, bár nem személyesen (február 10-én távozott Selmecről): „…felolvasta Elnökurunk az iskolai pályától és tőlünk búcsút vett Petrovich társunk munkáit, melyekben a költészet kecse oly kitűnő volt, hogy meglepve figyelnünk kellett, s egy szívvel, szájjal az érdemkönyvbe munkáját beírni óhajtottuk.” Az egyik vers A költő keserve, korábbi vagy későbbi címén a Bú, a másik az Áldozat címet viseli.
A költő keserve az Érdemkönyvbe is bekerült, Szeberényi kézírásával Örömfi Vidor néven – ez Petőfi költői álneve volt Selmecen.
Tanulmányi eredményei azonban nem javultak. Ezért apja azt írta, hogy leveszi fiáról a kezét, s többé nem támogatja. Mindez együtt megérlelte Petőfiben az elhatározást, hogy a saját lábára áll, elhagyja Selmecet és színész lesz. Utolsó napjait Szeberényivel töltötte, s még búcsúzás előtt, 1839. január 19-én az alábbi disztichont írta Szeberényi Lajos emlékkönyvébe:
„Kegyetlen a végzet; nem hagy
sok időt örülni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére
ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen
örökre hived.”
Petőfi 1839. február 10-én hagyta el Selmecet. Annak ellenére, hogy mindössze alig több mint fél évet töltött Selmecen, a líceumban és a városban is jelentős kultusza alakult ki. A Petőfi idejében működő Magyar Társaság később Petőfi iránti tiszteletből Petőfi-körre változtatta nevét. Ez a kör kezdeményezte később a Petőfi-emléktábla elhelyezését a líceum falára. (kovács)
