Orosz Csaba: Az aradi hősök példája alapján kell nekünk is felépítenünk a magunk békés, összetartó és virágzó közösségét
Szentmisével, ökumenikus istentisztelettel és fáklyás menettel egybekötött megemlékezéssel tisztelgett a somorjai Csemadok, a somorjai református, evangélikus és katolikus egyházközség, a Corvin Mátyás Alapiskola valamint Via Nova Somorjai szervezete Somorján az Aradi Vértanúk kivégzésének 177. évfordulóján megtartott megemlékezésen.
Az ökumenikus istentiszteleten Fördös Jana evangélikus és Somogyi Máté október 1-jével kinevezett református lelkész és Myjavec Pál katolikus plébános szólt az aradi vértanúkról, majd a Corvin Mátyás diákjai és Mészáros Péter igazgató szétosztották a fáklyákat így indulhatott a menet a Fő térre, a Mária megkoronázása szoborcsoport elé, ahol a megemlékezés elején Cseh Tamás és Zsákovics László segítségével az egybegyűltek énekelték Kossuth nótát.
A program Cseh Tamás brácsaművésszel és Zsákovics László énekessel folytatódott, majd Orosz Csaba Somorja város polgármestere, Nagyszombat vármegyemegye képviselője, oliompikon – azt est szónoka következett.
Legközelebb az október 23-i megemlékezés lesz a napirenden, melyet a szentmise után 18:40-kor, a Szent István téren rendeznek meg.
Az esemény szónoka Harangozó Imre néprajzkutató lesz, aki a megemlékezés után a pasztorációs központban tart előadást 19:15-től, melynek címe:
„Adj irgalmat, adj nyugalmat, mennyországban bő jutalmat…”
Az utolsó átmenet rítusai a magyar hagyományban.
Az alábbiakban pedig közöljük Orosz Csaba teljes beszédét:
Tisztelt emlékező közösség, kedves somorjaiak!
Amikor október hatodikán megállunk és fejet hajtunk, történelmünknek egy olyan momentumáról emlékezünk meg, amely egyszerre hordozza a nemzeti gyász mélységes fájdalmát és az emberi nagyság örök érvényű üzenetét. Százhetvenhét év telt el azóta, hogy 1849 őszének ködös hajnalán az aradi vár sáncainál kioltották tizenhárom magyar honvédtábornok életét, és Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt.
1849. augusztusában a fegyverek elnémultak Világosnál, ám a megtorlás gépezete nem ismert irgalmat. Ferenc József és Haynau tábornagy nem békét akartak teremteni, hanem példát statuálni: megsemmisíteni egy olyan nemzet akaratát, amely hinni mert az önrendelkezésben, a polgári fejlődésben és a jogállamiságban. Arad a zsarnokság vérpadja lett, ahol a bosszúvágy próbált gátat vetni a haladásnak.
Golyó és kötél általi halál várt azokra a tisztekre, akik felesküdtek a magyar alkotmányra, és esküjükhöz mindhalálig hűek maradtak. Emlékezzünk most rájuk tisztelettel, mondjuk ki a nevüket: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.
Ha figyelmesen hallgatjuk ezeket a neveket, feltűnik valami rendkívüli: német, szerb, horvát, örmény, osztrák és magyar gyökerek fonódnak össze bennük. Nem mindegyikük beszélt tökéletesen magyarul. Sokan közülük az osztrák császári hadseregben kezdték pályafutásukat. Rangjukat, vagyonukat és biztonságukat kockáztatták azzal, hogy kiálltak a szabadság eszméje mellett a magyar zászló alatt. Végül életüket adták érte.
Miért álltak ki az aradi vértanúk?
Miért küzdöttek az utolsó leheletükig a szabadságáért?
Mert számukra a magyarság, a magyar ügy nem csupán származást vagy beszélt nyelvet jelentett. Számukra a magyar szabadság eszméje valami jóval egyetemesebbet fejezett ki: a közös hazát, a közös történelmet, az emberi méltóságot, a haladást és a valahová tartozás szent kötelékét. Olyan értékrendet, amely tágasabb volt az etnikai határoknál, és amelyért érdemes volt áldozatot hozni. Nem a származásuk tette őket magyarrá, hanem az a szilárd elhatározás, amellyel magukévá tették ennek a földnek a sorsát.
Ebből fakad a történelem egyik legfontosabb tanulsága: a zsarnok arathat ugyan katonai győzelmet, kiolthatja a hősök életét, de az eszmét, amelyért küzdöttek, soha nem tudja elpusztítani. Az aradi tizenhármak mártíromsága nem vereség volt, hanem erkölcsi győzelem. Életük árával alapozták meg azt a jövőt, amelyben a magyarság talpra tudott állni, és amely mindmáig erőt ad a megmaradáshoz.
Leiningen-Westerburg Károly gróf, a német származású hadvezér, kivégzése előtt így írt feleségének szóló utolsó levelében:
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok művét. Nehéz az elválás, de a lélek tiszta és nyugodt, mert az ügy, amelyért meghalok, szent.”
Ez a tiszta lelkiismeret és a közös ügy iránti hűség az, ami évszázadok múltán is üzen nekünk.
És itt, Somorján, a Csallóköz felső részében különösen tisztán értjük ezt az üzenetet. A mi városunk egy nyolc évszázados múlttal rendelkező, magyar identitású település, amely büszke gyökereire, hagyományaira és történelmére. Illetve: ma már ennél is több.
A mi sajátos somorjai, felső-csallóközi identitásunk táptalaja, hordozója egy olyan közeg, amelyben az idők során mindannyian otthonra találunk. Ezt a közösséget magyarok, szlovákok és még legalább egytucat nemzetiség képviselői, az évszázadok óta itt élő tősgyökeres családok és a néhány évtizede ideköltözöttek alkotják. Akik megteremtik és ápolják a maguk kultúráját, művészként vagy sportolóként büszkén képviselik városunkat, idősként, tapasztalataik révén utat mutatnak nekünk, fiatalként pedig formálják jövőnket.
Ahogyan az aradi hősök a sokféleségük ellenére egyetlen közös ügyért, egy szabad hazáért és jövőért össze tudtak fogni, úgy kell nekünk is Somorján nap mint nap felépítenünk a magunk békés, összetartó és virágzó közösségét. A tisztelet, egymás megbecsülése és a közös otthonunkért érzett felelősség az a szilárd talaj, amelyen városunk jövője nyugszik.
Hajtsunk most fejet az aradi hősök előtt!
Őrizzük meg szívünkben emléküket, és vigyázzunk a gyökereinkre, óvjuk örökségünket!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
