Négy hét karanténban – a másodperc órának tűnt
A 66 éves barti férfi és felesége hatnapos angliai útra indult egy magyarországi rokon házaspárral. Nem is sejtette, csak másfél hónap múlva tér vissza szülőfalujába. Megpróbáltatásaikról ő maga mesél.
Szép útnak néztünk elébe. Londonban fiatal rokonunknál voltunk elszállásolva, minden a tervek szerint haladt, sok látványosságot megnéztünk. Amikor március elején útnak indultunk, még csak Kínából érkeztek a hírek a koronavírusról, de ott tartózkodásunk alatt már aggasztó híreket kaptunk az országok és repterek lezárásáról.
Éppen ezért egy nappal a tervezett előtt próbáltunk meg hazajutni egy Budapestre tartó géppel. Mivel nem sikerült, másnap az eredetileg foglalt járatra akartunk felszállni, de már nem engedtek a magyar határzár miatt. A rokon házaspár feljutott, de mi hiába állítottuk, hogy rokonok vagyunk és mi is magyarok.
Visszamentünk hát a szállásunkra, és csak rá egy hétre tudtunk végre kijutni Londonból egy cseh légitársaság gépével, a szlovák külügyminisztérium szervezésében. Személyenként 330 euróért kellett jegyet váltanunk.
Karanténban „pozitívan”
Pozsonyban március 24-én szálltunk le. 198-an ültünk a gépen, és mindannyiunkat Liptószentmiklósra szállítottak karanténba, a katonai akadémia diákszállására. Öt nap után leteszteltek, és az én tesztem pozitív lett. Azt hittem összecsúszok, hiszen akkor még sok mindent nem tudtam a koronavírusról, de szerencsére csak a torkom kapart, semmi más tünetet nem észleltem magamon. A feleségem tesztje negatív lett, annak ellenére, hogy szinte minden percet együtt töltöttünk.
166 embert öt nap után hazaengedtek, 32-en maradtunk, közülük kilencen voltunk pozitívak. Eleinte 7 napig együtt laktunk a feleségemmel, csak akkor választottak külön, amikor kiderült, hogy az első tesztem eredménye pozitív lett.
Hosszú időre egy 3 x 4,5 méteres szoba lett az otthonom, ahol két ágyon, asztalon, széken és szekrényeken kívül más nem is volt. A mellékhelyiségek négy személy számára közösek voltak. Az ételre nem lehetett panaszom, sokat hoztak és finomat: a lazactól a kacsamellig. De nem vagyok hozzászokva a négy fal közti üldögéléshez, felőrölte az idegeimet a bezártság. Senkivel egy élő szót sem tudtam váltani, és semmilyen szórakozási lehetőség se volt. A lányom hozott újságokat és egy rádiót, meg a megszokott gyógyszereimet. Az egyetlen, amit a táblagépen keresztül megnéztem, az a szentmise közvetítése volt a barti templomból.
A katonák lerakták az ételt az ajtó elé és bekopogtak. Harminc másodpercet kellett várnom, csak akkor nyithattam ki az ajtót, és vehettem be az ételhordót. Ezenkívül senki nem foglalkozott velünk. Ha észleltem volna magamon valami tünetet – lázat, köhögést, izomfájdalmat, vagy azt, hogy nem érzem a szagokat - a krízisvonalat kellett volna hívnom.
Annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy körbe-körbe jártam a szobában akár a cirkuszi póniló. A tétlenség borzasztó, idegileg tönkrementem, egy másodperc órának tűnt. A legtöbb hétezer lépés volt, amit egy nap megcsináltam.
Szerencsére volt napi 25-30 telefonom, amely lekötött. Köszönet érte mindenkinek, aki gondolt rám.
Volt a karanténban egy 28 éves anyuka, akinek negatív lett a tesztje, de két és fél éves kislánya pozitív volt. A kislány se betegedett meg, és nem lettem volna az anyuka helyében, mert bizony volt mit csinálnia, hogy megőrizze gyermekét a szobában.
A feleségem tíz nappal korábban jött haza mint én. Ugyanekkor engedték haza azokat a fiatalembereket is, akik közös fürdőszobát használtak velem, de hála Istennek, nem fertőztem meg őket. Engem csak akkor nyilvánítottak egészségesnek, amikor a második COVID-19 tesztem is negatív lett.
Örülök, hogy másfél hónap után végre itthon lehetek. Hálát adok Istennek, hogy nem betegedtem meg. Remélem, mihamarabb kipihenem ezt a kellemetlen élményt, és már csak úgy emlékszünk rá mindannyian humorosan, hogy én voltam az egyedüli a faluból, akit megfertőzött ez a vírus.
