Mit rejt a győri levéltár Dunaszerdahelyről?
A címben foglaltakról tartott fotódokumentációs előadást Áldozó István, Győr Város Levéltárának főlevéltárosa a Csallóközi Múzeumban, a Pázmaneum Társulás és a múzeum szervezésében.
A megjelenteket Karaffa Attila alpolgármester, a Pázmaneum Társulás elnöke köszöntötte, aki kifejtette, hogy az előadás egyik apropója Dunaszerdahely és Győr testvérvárosi kapcsolata, a másik pedig a város első írásos említésének 770. évfordulója tiszteletére idén zajló rendezvénysorozat, amelyhez egy történet is kapcsolódik. Karaffa Attila ugyanis az előadóval akkor ismerkedett meg, amikor a dunaszerdahelyi városházán elhelyezték a város első írásos említéséről szóló oklevél másolatát, amelyet a győri levéltár küldöttsége hozott el a Magyar Nemzeti Levéltárral való együttműködésnek köszönhetően. Akkor esett szó az együttműködés folytatásáról is, amelynek az egyik „állomása” lett Áldozó István előadása.
A győri főlevéltáros elmondta, hogy az egyes magyarországi levéltárakban milyen források vannak Dunaszerdahelyre vonatkozóan. Az első a Diplomatikai Levéltár, amely az Országos Levéltárból származó dokumentumokat mutatja be a Mohács előtti időszakból.
A Pozsony vármegyei Szerdahelyre vonatkozóan először egy 1348. augusztus 10-én kelt érdekes oklevelet tekinthettünk meg, amely arról szól, hogy egy bizonyos Zerdahelyi Miklós, Zumur fia és a szerdahelyi hospesek között vita alakult ki a birtok utáni járandóság beszedése ügyében.
Egy másik oklevél arról informált bennünket, hogy egy Gergely nevezetű személynek „illegális fegyverhasználata volt” és az alispán felszólította, hogy „itt a szerdahelyi vásáron, adja le ezt a fegyvert, és kettejük között dulakodás alakult ki.” A vitából per kerekedett, de nem a tettlegesség, hanem a Pozsony vármegyei alispánt érő becsületsértő rágalom miatt. Tehát ez inkább egy becsületsértési per volt, tudtuk meg az 1489. január 26-i keltezésű oklevélből.
A következő bemutatott dokumentum az első peres oklevél, amelyben egy bizonyos személynek a mai Szerdahelyre való birtokjogosultságát igazolják.
A pert első fokon a pozsonyi káptalan folytatta le, de másodfokon a király is bekapcsolódott. Albert király utasította a pozsonyi káptalant, hogy Szerdahelyi Lászlót állítsák vissza jogos birtokába. Az oklevelek, dokumentumok további csoportjának bemutatásával a levéltáros egy későbbi időszakba „repítette” az érdeklődő közönséget, a török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc utáni korba.
– Egy aránylag békésebb időszak kezdődött, és a bécsi udvarnak az volt az elsődleges célja, hogy felmérje, Magyarországon hozzávetőlegesen hányan laknak és milyen a lakosságnak a gazdasági helyzete. Akkoriban ugyanis Magyarországon kialakult egy anomália: itt, a mi vidékünkön aránylag jobban éltek és több adót is fizettek az emberek, ám a török hódoltság miatt korábban elnéptelenedett térség felé sokan megindultak, mert az újranépesítést adókedvezménnyel segítette az udvar. Ezért fordított népmozgás volt a történelmi Magyarországon.
Az 1712-es országgyűlésen az 57-es törvénycikk rendelkezett az adóösszeírásról. Egy táblázat rubrikáiban a szántóföldeket vették számba, méghozzá pozsonyi köbölben szabták meg a szántóföld nagyságát. Itt le is írták, hogy egy-egy jobbágy családnak hány pozsonyi köböl nagyságú területe volt. A térségben 84 pozsonyi köböl nagyságú földterület volt a jobbágyok birtokában, ami nagyjából 1100 négyzetméter. 1715-ben 13, öt év múlva 14 adófizető jobbágycsaládról tettek említést.
Áldozó István az első világháborúban elesettek között 181 dunaszerdahelyi személy hősi haláláról talált feljegyzéseket.
– Van még egy adatbázis, amely a második világháború után a Gulágra elhurcolt személyek adatait tartalmazza. Amikor besorozták a katonákat, a Dunaszerdahelyi járás még Magyarországhoz tartozott, tehát ők magyar állampolgárként kerültek a hadszíntérre, majd hadifogságba, és a Gulágra is magyarként hurcolták el őket. Innen a járásból 944 személyt – azért ez megdöbbentően magas számadat – hurcoltak el a Gulágra. A magyar és az orosz állam közötti 2018-as tárgyalások eredményeként Oroszország vállalta, hogy visszaszolgáltatja a Magyarországról elhurcolt emberek adatait a magyar államnak. 2019. április 8-án a Magyar Nemzeti Levéltár vezetése Moszkvába utazott, és az Orosz Hadtörténeti Levéltár átadta nekik ezeket az orosz nyelvű adatlapokat, amelyeket digitalizáltak, és most már elérhetővé tették a világhálón is. A Szovjetunióban sok mindent titkosítottak, tehát például az nem derül ki pontosan, hogy ki melyik táborban volt, mert a táborokat csak számokkal látták el.
Az anyakönyvek is kutathatók a világhálón, s ennek nagyon érdekes a magyarázata.
Reisz T. Csaba Mandl Sándorné visszaemlékezése a mormon mikrofilmezési akcióra című forrásközlő tanulmányában (Turul – A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye, 85. köt. 1. fřz., 2012) ezt olvashatjuk: „Többévi tárgyalás után a mormonok által biztosított gépekkel és nyersanyagra 1960. június 22-én megkezdődött az anyakönyvek mikrofilmezése, és féléves részletekben, összesen 17 alkalommal, utolsóként 1970. május 7-én átadták a felvételeket a megrendelőnek, a 10 év alatt összesen 5 083 232 felvételt az anyakönyvekről, a katonaállítási lajstromokról és az egyéb összeírásokról. A felvételekről egy pozitív másolat az Országos Levéltár állományát gyarapította, ez a gyűjtemény ma is az intézmény legkutatottabb anyagát jelenti.”
Áldozó István a mormonok (kereszténységen alapuló amerikai vallási közösségek, a Biblia mellett Mormon könyvére támaszkodnak – a szerk. megj.) akcióját így kommentálta:
– A Kádár-kormánynak fizettek és cserébe engedélyt kaptak arra, hogy mikrofilmekre vegyék az állami és az 1890 előtti egyházi anyakönyveket is. Akkoriban az egyházaknak ebbe beleszólásuk nem volt, így utasították őket, hogy adják ki az iratokat. A mormonok a mikrofilmek egy példányát elvitték magukkal, a másik példányt pedig átadták a Magyar Országos Levéltárnak, amely 2000 után ezeket a mikrofilmeket digitalizálta és hozzáférhetővé tette.
Az otthoni elérhetőség ellen azonban a történelmi egyházak joggal tiltakoztak, hiszen ezek az anyakönyvek elsődlegesen az ő tulajdonukat képezték, így kompromisszumos megoldásként az anyakönyvek csupán a levéltárból kutathatók.
A laikus ember számára is mindenképpen érdekfeszítő olvasmány lehet mindaz, amit ezek az összeírások tartalmaznak, de a többi olyan elérhető oklevél, dokumentum is, amelyet az előadó említett. Hihetetlenül sok érdekesség, mélyebb kutatást is megérdemlő téma, feldolgozásra méltó és váró anyag bukkanhat fel, ami nagyon ígéretes mindazok számára, akik ilyen kutatásra vállalkoznak, vagy csak felmenőik életére, vagyoni helyzetére kíváncsiak.
Megjelent a Magyar7 2025/46. számában.
