Minden eredmény annyit ér, amennyit használnak belőle
Magyar Arany Ėrdemkereszt kitüntetésben részesült Varga Norbert, füleki folklórkutató, közművelődési szakember a szlovákiai magyarság hagyományos kultúrájának kutatása, dokumentálása és népszerűsítése terén végzett munkája elismeréseként. A kezdetekről, emlékezetes gyűjtésekről és szakmai eredményeiről beszélgettünk vele.
Mikor került először kapcsolatba a népművészettel? Hogyan emlékszik vissza az első gyűjtőutakra?
A színpadi folklórral már gyerekkoromban kapcsolatba kerültem. Szülőfalumban, Fülekpüspökiben hosszú évtizedeken keresztül működött a Palóc Néptánccsoport, számos társammal együtt ott hallottam először néprajzi gyűjtésről, az akkor még funkcionálisan működő széki táncházakról, és itt láttunk először archív filmeket. Ekkor indultunk el mi magunk is vidékünk folklórhagyományainak felkutatására. Az első gyűjtőutak olyan elementáris erővel hatottak ránk, hogy többünk számára egy életre szóló kapcsolódást eredményeztek. Mindez az 1980-as évek derekán történt, amikor még jónéhány kiemelkedő tudású nótafa, muzsikus és mesemondó élt Fülek környékén. Mindmáig felejthetetlen számomra a bénai Seszták Juli néni nyugalommal teli éneke, az osgyáni cigánybanda muzsikája, a sparheltes kiskonyhákban elhangzó boszorkánytörténetek, mesék és legendák sokasága. A falujárás során szerzett élmények az érzelmi kapcsolódáson kívül a tudományos érdeklődés útján is elindítottak. A kutatott terep Fülek vidékéről Szlovákia magyarlakta településeinek összességére bővült és a kutatómunka az adattárakban, magángyűjteményekben, kéziratokban rejtőző folklóradatokra is kiterjedt.
Kik azok a meghatározó személyiségek, akikkel szakmai munkája során találkozott?
Több jelentős szakmai és baráti kapcsolatot is hozott számomra az elmúlt 35 év. Meghatározó volt Magyar Zoltánnal, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársával való találkozásom, amely a kétezres évek elején történt. Ebből az egyszerinek gondolt találkozásból egy komoly szakmai és baráti kapcsolat szövődött. Ekkor vette kezdetét a szlovákiai magyar néprajzi tájak szövegfolklór hagyományának tudatos és szisztematikus kutatása. Az elmúlt évek során 368 magyarlakta településen végeztem terepkutatást, zömében Zolival közösen. A közös gyűjtőutak eddig öt, társszerzésben megjelent kötetet eredményeztek, s a jövőre nézve is vannak közös publikálási terveink. Néhai Huszár Lászlóval, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet megálmodójával és egykori igazgatójával két fontos kapcsolódási pontunk is volt. Együtt indítottuk útjára az Ipolyi Arnold Népmesemondó Versenyt, amely azóta a 16. évfolyamánál tart, és évente többszáz résztvevő számára hozza közelebb a hagyományos mesemondást. Ehhez kapcsolódva született meg a Szlovákiai Magyar Szövegfolklór Archívum létrehozásának ötlete is. Napjainkban több mint 1400 szöveget tartalmaz ez a digitális adatbázis és szakmai körökben is jó megítélésnek örvend. Igaz, Lacival néha különbözőképpen láttuk a dolgokat, mégis nagyon tiszteltük egymást. Hirtelen halálával nagy űrt hagyott maga után.
Élete egyik fordulópontja a 2017-es év, amikor megalakult a Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia. Ez is hozott új szakmai ismeretségeket.
Örömmel tettem eleget a felkérésnek, s váltam a szervezet munkatársává, annál is inkább mert újdonsült kollégáim egyben több évtizede barátaim és ismerőseim voltak. A megalakulás pillanata nem a közös gondolkodás kezdetét jelentette, hanem a régóta dédelgetett elképzeléseink megvalósításának a lehetőségét. A Ház szakmai aurája hatott a munkára, és számomra egy új szakmai kapcsolatot is hozott Klitsie-Szabad Boglárka személyében. Együtt „fedeztük fel” Csipkés Vilmos arlói cigány mesemondót, a Kárpát-medence egyik utolsó kiemelkedő mesemondóját, aki főként a népmesék archaikus rétegét képező tündérmesék előadásában jeleskedett. Közös gyűjtőútjaink során digitális filmanyag formájában is rögzítettük a jeles mesemondó repertoárját, s mindezt kiegészítve az adattári kutatásaink során fellelt korábbi arlói folklórgyűjtésekkel 2022-ben egy vaskos egyéniség-monográfia formájában közreadtuk. Bogi és kollégái által kerültem közelebb a népmese folklorizmusához, bevontak a népmesemondó tanfolyamok oktatóinak körébe, a Páva Népi Előadó-művészeti Minősítés zsűrijébe, és a témával kapcsolatos konferenciákra, szakmai táborokba is hívtak és hívnak előadni.
Az elmúlt évtizedek során kötetei jelentek meg, dokumentumfilm is készült a közreműködésével. Milyen egyéb szakmai eredményeket emelne még ki?
A digitális technológiák térnyerésével és elérhetőségével egyre fontosabbá vált számomra, hogy az általam megismert kiemelkedő elbeszélő egyéniségek tudását a lehető legkomplexebb módon örökítsem meg. Vörös Előd operatőr barátommal 35 elbeszélő prózai népköltészeti anyagát rögzítettük, s ennek bemutatása céljából indult útjára az Élő Népköltészet DVD kiadványsorozat, hála a fentebb is említett Huszár Lászlónak. Egy további reprezentatív válogatás a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg. Innen már csak egy tyúklépés volt a tényleges filmkészítés. Előddel és édesapjával, Vörös Attilával közösen alkottuk a Pásztorok ösvényein című dokumentumfilmet, amely 2014-ben elnyerte a Etnofilm Čadca Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál fődíját. Magunk is nehezen hittük el, hogy ez lett a legjobb film, hiszen a fesztiválra 76 nevezés érkezett, melyből 9 ország 36 filmjét hívták meg. Filmes téren most is fut egy projekt. A sajóházi Darmo Istvánnál 20 évvel ezelőtt forgatott filmes gyűjtésekből készítettünk egy közel egyórás filmet Az utolsó gömöri tudós pásztor címmel. A napokban kaptuk meg a Nemzeti Filmintézet jóváhagyását, szóval hamarosan a nyilvánosság számára is hozzáférhető lesz majd ez az alkotás.
Milyen a jövőhöz, a fiatalabb generációkhoz való kapcsolódási lehetőségeket lát a kutatott területeken?
Úgy tartom, hogy minden eredmény annyit ér, amennyit használnak belőle. A gyűjtés és a kutatás mellett mindig is fontos volt számomra a hagyományos kultúra, a népművészet szerepének megerősítése az oktatásban, a közművelődésben és az előadó-művészetben. Az oktatás területén például szembeötlő a magas kultúráról és a hagyományos kultúráról nyújtott ismeretek aránytalansága, pedig a magyar műveltség teljeskörű megismerésének érdekében mindkettő egyformán fontos. Örömmel tölt el, hogy ezen téren is sikerült előbbre lépnünk. A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara és a Hagyományok Háza Hálózat – Szlovákia közötti szakmai partnerségnek köszönhetően 2019-ben bekerült az óvodapedagógus- és tanítóképzés tantervébe a Néphagyomány az oktatásban című kurzus, melynek szakmai felelőse és oktatója vagyok. Nem csupán néprajzi alapismereteket közvetítünk, hanem a hagyományközvetítés formáinak gyakorlatát, módszertanát is átadjuk, s egy-egy jó példa bemutatásával rögtön hasznosítható, tovább is gondolható tudást osztunk meg. Ezen a téren remek partnerünk a Comenius Pedagógiai Intézet is, amely munkatársaival közösen kidolgoztunk egy komplex fejlesztési és cselekvési stratégiai tervezetet arról, miképpen építhető be a néphagyomány a szlovákiai magyar óvodákban és iskolákban zajló nevelő-oktató munkába. Ennek jegyében zajlanak többek között azok az akkreditált innovációs továbbképzések is, amelyek a néphagyomány egyes elemeit kompetenciafejlesztő módszertani eszköztárként mutatják be a pedagógusoknak.
Önnek személyesen miért fontos ez a munka?
Azért fontos, mert hiszünk benne, hogy regionális identitás nélkül nincs teljes önazonosság. Nem elég sokat tudni népünk nagyjairól, ismernünk kellene azt a tudást és művészetet is, amelyet felmenőink fába vésve, mesébe vagy dalba szőve, örömük vagy bánatuk kifejezésére adtak tovább egymásnak. Hagytak nekünk egy unikális örökséget, s most rajtunk múlik, hogy kinyújtjuk-e érte a kezünket.
Megjelent a Magyar7 2026/16.számában.
