Levelek, csomagok meg egy kis jó szó
Zuhogó esőben indultam reggel a munkahelyemre, ekkor ért a házunk elé Lengyel Ilona, a gútori postás. Bőrig ázva tekert csomagjaival a biciklin. Az eresz alá invitáltam abban bízva, hogy hamarosan enyhül a zivatar. Elfogadta ajánlatomat és beszélgetni kezdtünk.
Sajnálkoztam amiatt, hogy a postások mennyire ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Ő azonban a fejét rázta.
– kezdi mosolyogva a beszélgetést, majd megjegyezte, hogy nem voltunk itthon pár napig.
– Bár a személyautó a ház előtt parkolt, de nem a megszokott helyen! – teszi még hozzá.
Rábólintok, valóban külföldön voltunk néhány napig. Majd elmondja, hogy immár tizenkét éve dolgozik postai kézbesítőként a Somorjához közeli Gútoron.
Közben behívom egy kávéra. Kortyolgatása közben felsóhajt.
– Alaposan megváltozott az egykor színmagyar takaros falu. Rengeteg a betelepült, akik az első találkozásunkkor általában fölényesen viselkednek. Én meg mindig megpróbálom valahogy megszelídíteni őket, végezetül miért is legyünk rosszban? Megjegyzem, a postás sokszor többet tud egy-egy emberről, mint a saját édesanyja.
A kézbesítők tudják, kihez milyen levél érkezik, ki az, akinek tartozásai vannak, ki keveredett bírósági ügyekbe. Az újdonsült gútori lakosoknak, miután megtapasztalják, hogy kedvesen beszélek velük, megváltozik ez a mogorva stílusuk. A legtöbb emberrel már tegező viszonyban vagyok, beszélgetünk, megosztják velem gondjaikat, de örömüket is – meséli Ilona.
Elmondja, hogy manapság sokkal több helyre kell kézbesítenie, mint évekkel ezelőtt. Nemrég három új utcát is nyitottak a községben, azóta még több a munkája. Munkanapokon reggel hatkor érkeznek meg a postai küldemények, először ezeket szétválogatják. Jelenleg három postás dolgozik a faluban, mindenkinek megvan a saját területe. Szétosztják a beérkezett küldeményeket és az újságokat. Mindhárman maguk alakítják az útvonaltervüket.
Valójában ezt az elején kell megtenni, aztán a kézbesítő minden reggel ennek alapján rakja sorrendbe a leveleket, katalógusokat, kiadványokat, csomagokat. Ha mindez készen van, átveszi a pénzösszeget is, általában az idősebb polgárok nyugdíját, amit szintén ki kell vinni az adott nap folyamán. Ezután indul útnak, körülbelül nyolc órakor.
– Még mindig rengeteg a katalógus, ezek általában vastag, több oldalas kiadványok, nehéz velük manőverezni a kerékpáron. Amikor meg kiviszem, a szemem láttára dobják a szemétkosárba, hogy nekik ez nem kell, mondják gyakran. Hát nem felesleges meló ez? – bosszankodik egy keveset, majd az egyre több, Kínából érkező csomagról is beszél. Ezeket szintén ki kell vinnie. Néhány esetben a címzettnek a vámot is meg kell fizetnie, ezt is ő szedi be.
Lengyel Ilona, a gútori postai kézbesítő fontosnak tartja, hogy mindenkivel emberségesen beszéljen, s ha tud, akkor segítsen.
– Máig emlékszem, az egyik háznál nem működött a csengő, próbáltam a nevén szólogatni az illetőt, akinek ajánlott levelet vittem. Nemsokára egy férfi az ablakból rám mordult, hogy hagyjam már abba ezt a rikácsolást, éjjeli szolgálatban volt, pihenni szeretne! Aztán mégis kijött. Bár később elnézést kért, de azóta telefonon hívom az embereket, ha tudom, hogy valami gond van. Nem beszélve arról, hogy most már a személyi igazolványokat is mi kézbesítjük. Ha ezt nem veszik át, másnap vissza kell küldenem. Többen kérik, hogy értesítsem őket telefonon. Volt olyan szomorú eset is, hogy egy idős néni a végső stádiumban lévő rákbeteg fiának a segélyéért jött, amit nem adhattunk ki, mert nem ő jelent meg érte… Hát én elmentem az idős nénivel, és aláírattam a beteggel az átvételről szóló igazolást, így hozzájutottak a neki kiutalt pénzhez.
Ilona rendkívül elővigyázatos, a kerékpárját mindig pajzsként maga elé helyezi a kerítésnél, és soha nem nyúl be a kapun.
– Amikor az első kézbesítői utamra mentem, az egyik háznál egy vicsorgó véreb miatt ijedtemben leszakítottam a postaládát. Természetesen a családom segítségével később megjavítottuk. De volt olyan is, hogy egy hölgy kihozta megmutatni aranyos yorkshire kutyusát, aki csendesen rám nézett, de amikor letette a földre, bizony a vádlimba belekapott... Szerencsére csak kis karcolás volt! – meséli.
– Mondjátok, két magyar ember miért beszél szlovákul? Így figyelmeztettem a jómúltkor a postai hivatal előtt két gútorit. Én nem szeretem ezt. Jól beszélek szlovákul, de a dédnagymamám, a nagymamám egyáltalán vagy nagyon keveset tudott ezen a nyelven. Miért tagadjam, hogy magyar vagyok? Bizony sokat rontott a helyzeten, hogy már nincs magyar iskola a faluban, kevesebb a magyar is, és akik maradtak, azok meg nem akarnak magyarul beszélni. Elég sok angolul beszélő lakos és ukrán is letelepedett Gútoron. Na, ők bezzeg nem titkolják a nemzetiségüket, és nem próbálkoznak a szlovákkal! Még jó, hogy tudok mutogatni ezeken a nyelveken is – közli kicsit feldúlva.
Elmondja, kánikulában gyorsabban teker, hogy minél hamarabb befejezze a kézbesítést, hiszen nehéz a napon biciklizni a csomagokkal.
Beszélgetésünk közben elállt az eső, újra kisütött a nap, és Ilona már teker is tovább.
Megjelent a Magyar7 2023/43.számában.
