Lelassult a tájház pezsgő élete

Dikácz Zsuzsanna tájházvezető szerint lehetőséget kaptunk az égiektől, hogy most már a hagyományok éltetése mellett arra az ősi tudásra, ismeretekre is odafigyeljünk, amelyek szerint még a nagyszüleink éltek. Ideje visszatérnünk a természetközeli élethez.

– A böjti időszakban kaptuk a jelet, amikor az ember egyébként is magába fordul, ételben, italban próbál mértéket tartani, élete megjavításán fáradozik. Ha nem is akartunk változni, változtatni, most muszáj volt. Bezártságunkban van időnk megsütni a családnak a kenyeret, amelynek az elkészítését az érdeklődők már régebben megtanulhatták itt. El tudjuk készíteni a kenőt a Szikince- vagy a Garam-parton szedett medvehagymából, lehet gyógynövényt gyűjteni, amivel egész évben védhetjük, építhetjük az immunrendszerünket, hogy ne legyünk betegesek és hamarább kilábaljunk minden nyavalyából.

Zsuzsa és a lánya, Andrea elhatározták, hogy az idén a vendégek helyett a munkatársaiknak sütik meg a húsvéti kalácsot és a kovászolt tönkölykenyeret, akik a járvány miatt nem tudnak részt venni a tájház éle-tében. Felfűtötték a kemencét, és Andrea nekifogott a tészta dagasztásának.

Amíg a kalácsok és a kenyerek megkelnek, Zsuzsával kimegyünk a harmadik faluba, a Szikince patak menti erdőbe medvehagymát szedni, hogy e természetes antibiotikumból is kaphassanak a munkatársak egy csokorra valót. 

Mire visszatérünk, már a kút káváján mosolyognak a csillogósra sült citromos és kakaós fonott kalácsok, amelyek Ipolyszalkán hagyományos húsvéti édességnek számítanak. Andi berakta a kemencébe a cipóforma kenyereket is, ha kisülnek, hordhatjuk szét a segítőknek.

Megérkezik Czagala Szilvia polgármester is, hogy vele együtt tegyük tiszteletünket a legidősebb tájházi segítőnél, Trieb Rozáliánál.

Rozi néni a templom közelében lakik, ahol több mint negyven éve ő a sekrestyés. Nyolcvanadik életévében jár, csupa jókedv és életerő. Átadjuk neki az ajándékokat, amelyeket hálás szívvel fogad. Meséli, régen húsvétkor nem süteményt, hanem ilyen fonott kalácsot sütöttek, mellé bort és kisüstit raktak az asztalra. Csak az öntözhette meg a jányokat, aki farsangkor be is poróta őket, azaz elvitte táncolni, emlékezik Rozi néni.

Megmutatja a sústyából (csuhéból) készült szebbnél szebb tárgyait, s elmeséli, hogy gyerekkorában még kukoricahéjból font szatyorral jártak iskolába, és a tojástartó is ebből az anyagból készült. Jobb időkben oktatja is ezt az ősi mesterséget a tájháznál.

Vinkler Júlia is szívesen fogadja a figyelmességet. Ő is ott sürög a tájháznál a kezdetektől fogva. A szövés, a csuhé, a makramé tudója és „főkemencés”. Zsuzsa lányai, Andrea és Mónika is sokat tanultak tőle. Neki a húsvétról az új ruha, új cipő jut az eszébe, természetesen a népviselet, mert, mint mondja, másodikos koráig szalkai viseletben járt. Gyerekként már a húsvétvasárnapot is nagyon várta.

Nemcsak a szentmise miatt, ahová az új ruhájában mehetett, de azért is, mert Szalkán az volt a szokás, hogy a keresztszülők vasárnap ajándékot vittek a keresztgyerekeknek. Hétfőn reggel pedig terített asztallal várták a fiúkat. Nagy szégyen volt, ha valakit nem öntöztek meg, teszi hozzá mosolyogva.

Hajdú Emerencia, Menci is meghatódik, hogy Zsuzsáék gondoltak rá. Ő is a kezdetektől tevékenykedik a tájháznál. Az ő feladata a fonál felvetése és felhúzása a szövőszékre. Emellett a sütés-főzés, a lekvár, a savanyúság befőzésének a fortélyait is kiválóan ismeri. A locsolkodásra emlékezve feleleveníti, hogy Szalkán az édesanyák az udvar jól látható helyére teregették ki a lányok nedves szoknyáit. Minél több szoknya volt kiteregetve, annál kelendőbb volt a lány.

Utoljára maradt az egyetlen férfi, Hangya Mihály. Ő a kender feldolgozásának a tudója, emellett kemenceépítő, virágkötő. Máig örömmel idézi fel a régi húsvétokat, amikor kútvízzel öntözték meg a visítozó lányokat.

Akadt olyan lány, akinek háromszor, négyszer is át kellett öltöznie, annyi vizet kapott. A legények tojásokat kaptak ajándékba. Néha 15-20 is volt a zsebükben, mondja.

Zsuzsa és Andi elégedett. Örömet szereztek a munkatársaiknak, akik nélkül a tájház élettelen múzeum lenne. Általuk tud élővé válni, és  állandóan ott nyüzsögnek körülöttük a gyerekek és az unokák, akik játszva elsajátítják az elődök életstílusát.

– Változni fognak az emberek. Elmozdulnak egy egymásra jobban figyelő, élhetőbb világ felé, mert a bőrükön érzik, milyen törékeny az élet. Jól jön a tudás az öregektől, mert ők még tudták, minek van itt az ideje, mit kell elengedni, és örömben, bánatban az égiek felé figyelve alakították az életüket – mondja Zsuzsa, amikor dolgunk végeztével kiülünk a tájház lócájára az egyre kellemesebb napsütésben. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/14. számában.