Legyen a vers örömforrás!

Hogyan kezdődött a kapcsolata az irodalommal, különösen a versekkel, illetve a versmondással?

Az irodalom és főleg a versek iránti szeretetem egészen kisgyermekkoromig nyúlik vissza. Apai nagymamám volt az, aki mesélt, énekelt, verseket mondott nekem, és ezek nem alkalmakhoz kötődtek, hanem a hétköznapok részei voltak. Ez a természetes, bensőséges viszony a versekhez mélyen belém ivódott. Később, kamaszként olyan verseket kaptam az unokanővéremtől, amelyek már komolyabb gondolatokat hordoztak, s ismerősek is voltak, mintha rólam szóltak volna...

A versmondás egy kórházi élményhez kötődik: egy tanárnőm segített a felzárkózásban matematikából, az ő férje volt Újváry Laci bácsi, akinek később nagy szerepe volt abban, hogy a versek világa még inkább kinyílt számomra. Akkor azt mondta: „Szépen beszélsz. Szereted a verseket?” Így kezdődött... Azt éreztem, hogy a versek olyan nyelvet adnak, amivel végre ki tudom fejezni azt is, amit másként talán nem tudnék elmondani.

Van olyan költő vagy vers, aki vagy amely különösen meghatározó volt az életében?

Kosztolányi Dezső volt az első költő, aki igazán mélyen megérintett, és akinek a világa azóta is velem van. Kamaszkoromban az unokanővéremtől kaptam a Szegény kisgyermek panaszaiból néhány verset, a Lánc, lánc, Eszterlánc, a Játék és a Már néha gondolok a szerelemre című költeményeket. Ezek a versek nemcsak akkor szóltak hozzám, hanem azóta is végigkísérik az életemet. Minden egyes újraolvasáskor más jelentést kapnak, az adott élethelyzetemtől függően új értelmet nyernek. Olyan költészet ez, ami nemcsak elgondolkodtat, hanem egyfajta belső tükröt is tart elém.

Mit jelent önnek személyesen a versmondás? Művészet, önkifejezés, küldetés?

Minden együtt. A versek mindig menedéket jelentettek számomra. Gyerekként nagyon szégyenlős voltam, és volt egy tízéves koromban átélt, nagyon különleges – és akkoriban számomra megmagyarázhatatlan – élményem, amit nem tudtam senkinek elmondani. Volt, amit nem tudtam megfogalmazni. A versekben viszont sok mindenre választ kaptam. A versek lehetőséget is kínáltak az érzéseim megélésére és egyfajta kifejezésformára; megerősítettek abban is, hogy mások is átélték már ugyanezt. Ez hihetetlen megnyugvást adott.

A versmondás így számomra egyfajta terápia is lett: segített megérteni magam, és kilépni a saját belső világomból. Ugyanakkor művészet is, mert amikor színpadra állok, akkor a költő szándékait próbálom összehangolni a saját érzéseimmel, és ezt a közönséggel is megosztani. Küldetésnek is érzem, mert hiszek benne, hogy a versek üzenete képes eljutni másokhoz is: felébreszteni valamit bennük.

Milyen élményekkel jött haza a Tompa Mihály Országos Versenyről? Mit szavalt, miért arra esett a választása?

A Tompa Mihály Országos Verseny számomra mindig ünnep. Ez a három nap megtöltötte a lelkünket szavakkal, zenével, egymás jelenlétével. Nemcsak azért, mert ott lehetek, hanem mert gyerekeket is készítek fel a versenyre, tehát elsősorban miattuk megyek, értük vagyok jelen. Ugyanakkor, ha már ott vagyok, képviselem az ötödik, felnőtt kategóriát is, ezzel is példát mutatva a gyerekeknek, és talán buzdítva a felnőtteket is: ha valaha szavaltak, vagy akár ha még soha nem mondtak verset, hátha most kedvet kapnak hozzá. A versmondás számomra tényleg egyfajta küldetés lett; szeretném közelebb vinni az emberekhez a költészetet, mert hiszem, hogy van mondanivalója mindannyiunk számára.

Idén Kárpáti Tibor Gyöngyöt az embernek című versét választottam. Rövid, tömör vers, de épp ez a sűrűség az, ami miatt megszólított. Pontosan és érzékenyen fogalmazza meg azt, ami most bennem is munkál. És mivel a gyerekek felkészítése időigényes, kifejezetten jól jött, hogy egy rövid verssel tudtam elmondani a mondanivalóm. Azt hiszem, akkor jó egy versválasztás, ha a szöveg találkozik a saját mondanivalónkkal és a lelki állapotunkkal. Az meg persze külön öröm, hogy a zsűri is így értékelte; ez mindig jó visszajelzés.

Mikor és hogyan került kapcsolatba a Juhász Gyula Irodalmi Színpaddal?

Már gyerekkoromban  tagja voltam a Csemadok lévai alapszervezete mellett működő Juhász Gyula Irodalmi Színpadnak, amit akkor Újváry László, Laci bácsi vezetett. Aztán hosszabb szünet következett – család, gyerekek –, de később, amikor a gyerekeim felnőttek, újra kapcsolatba kerültem az irodalmi színpaddal. Volt egy alkalom, amikor Laci bácsi kórházba került, s engem kért meg, hogy vezessek le helyette egy rendezvényt. Ezután bízta rám a színpad vezetését is.

Milyen szerepet tölt be ez a közösség a lévai magyarság kulturális életében?

A Juhász Gyula Irodalmi Színpad aktív és meghatározó szerepet játszik a lévai magyarság kulturális életében. Rendszeresen fellépünk különböző megemlékezéseken és kulturális eseményeken, például március 15-én vagy A magyar kultúra napján. A magyar költészet napját idén Marcelházán ünnepeltük, ahol délelőtt a felső tagozatos iskolásoknak adtunk elő egy irodalmi műsort, amely nagy sikert aratott, majd délután Léván folytattuk. Emellett gyakran hívnak minket más településekre is, nemcsak a Felvidéken, hanem Magyarországon is. A közelmúltban Oroszlányban léptünk fel a kitelepítettek emléknapján egy egyórás irodalmi összeállítással. A visszajelzések alapján előadásunk mélyen megérintette a közönséget, különösen azokat, akiket személyesen is érintettek voltak.

Jelenleg milyen korosztállyal dolgozik, és milyen módszerekkel?

Jelenleg óvodás kortól egészen 14 éves korig foglalkozom gyerekekkel. Tavaly még csak 2-3 fővel kezdtük, mára viszont 18-an vannak, így két csoportra osztottam őket: külön foglalkozom a kisebbekkel és a nagyobbakkal. Hetente tartunk foglalkozásokat, játékos, élményszerű módszerekkel, például ritmusgyakorlatokkal, drámajátékokkal. Rendszeresen járok drámaképzésekre, ezekből sok inspirációt merítek. A célom az, hogy a gyerekek számára a vers örömforrás legyen, ne csak tananyag. Emellett felnőttekkel is dolgozom, bár velük nem ilyen rendszeres a munka, inkább alkalomszerűen, egy-egy fellépés vagy műsor előtt találkozunk, amikor célzottan a készülő előadásra koncentrálunk.

Milyen előadásokat tartanak, és hogyan választják ki a bemutatandó műveket?

Előadásaink többsége valamilyen jelentős évfordulóhoz kapcsolódik. Ilyenkor tematikus műsorokat állítunk össze, például legutóbb József Attila születésének 120. évfordulójára készültünk egy verses-zenés összeállítással, amelyet május 24-én mutattunk be a lévai Csemadok-székházban. A művek kiválasztásánál fontos szempont, hogy a szövegek érzelmileg is megszólítsanak bennünket, hiszen csak így tudjuk hitelesen, átéléssel közvetíteni azokat a közönség felé.

Tapasztalható változás a fiatalok irodalom iránti érdeklődésében? Hogyan lehet őket megszólítani?

Igen, határozottan tapasztalható, hogy a fiatalok nyitottak az irodalomra, talán éppen azért, mert a mai digitális világban gyakran elzárkóznak a valódi, élő kapcsolatoktól. A versmondás és az irodalmi foglalkozások lehetőséget adnak arra, hogy személyes élményeken keresztül kapcsolódjanak másokhoz és önmagukhoz is. Úgy látom, ha bennünk, felnőttekben megvan a lelkesedés, a hitelesség, azt ők is megérzik. Sokan maguktól keresnek meg bennünket. Már 18 gyerek jár hozzánk, ami azt mutatja: ha élményt tudunk adni, az irodalom igenis képes utat találni a mai fiatalokhoz.

Nagyon jó tapasztalás volt az is, amikor Mikszáth Kálmán életét rendhagyó módon dolgoztam fel: Mikszáthnénak beöltözve, az ő szemszögéből meséltem el – Mikszáth Kálmán és felesége szerelmi levelezésein keresztül – az író életét és a korszak viszonyait. Ilyen módon több iskolában is tartottam rendhagyó irodalmi órát, és nagyon pozitív visszajelzések érkeztek. Volt olyan tanárnő, aki azt írta: a gyerekek soha nem írtak még ilyen jó dolgozatokat, mindannyian Mikszáthtal foglalkoztak, és részletesen visszaidéztek jeleneteket. Számomra ez azt jelzi, hogy igenis érdemes másképp megszólítani a fiatalokat; ha érzelmi élményt adunk, az irodalom életre kel számukra.

Milyen terveik vannak a közeljövőben a Juhász Gyula Irodalmi Színpaddal?

Mivel a gyerekcsapatunk szépen bővült, a közeljövőben tervezzük, hogy részt veszünk a Duna Menti Tavasz versenyen egy versszínházi előadással. Ebben Szabó Csilla drámapedagógus nyújt majd szakmai támogatást és mentorálást, amit nagy örömmel fogadtunk. Ez új kihívás lesz számunkra, ugyanakkor rendkívül inspiráló lehetőség is, hogy tovább fejlesszük a közösségünket és művészi képességeinket. Emellett szeretnénk bekapcsolódni a Mondj te is egy verset! programjaiba, az egyesület felvidéki képviselője én vagyok. Ez a Magyarországon már jól működő mozgalom az ország több pontján havi rendszerességgel szervez irodalmi találkozókat. Mi is elkezdtük Komáromban és Tardoskedden, hamarosan pedig Naszvadon és Léván is elindulnak ezek az események. Ez a program minden versbarátnak szól, akik havonta összejönnek, és versekkel ajándékozzák meg egymást. Természetesen továbbra is folytatjuk a műhelymunkát, ahol versekkel dolgozunk, fejlesztjük előadásainkat, és közösen alkotunk, hogy a Juhász Gyula Irodalmi Színpad továbbra is aktív és élő része maradjon a közösségünk kulturális életének.

Ön szerint milyen szerepe van az irodalomnak a helyi magyar identitás megőrzésében?

Számomra az irodalom nem csupán művészet, hanem életünk és identitásunk egyik legfontosabb tartópillére. Azáltal, hogy verseken és irodalmi műveken keresztül kapcsolódunk a kultúránkhoz, múltunkhoz és anyanyelvünkhöz, megerősítjük önazonosságunkat. Kisebbségként különösen fontosnak érzem, hogy ezeken az irodalmi kincseken keresztül lássuk és érezzük, kik vagyunk, honnan jövünk, és miért érdemes megőriznünk a magyarságunkat a következő generációk számára.

Hogyan tudja a versmondás, az irodalmi előadás erősíteni a nemzeti összetartozást?

A versmondás igazából közös élményteremtés. Egy vers nemcsak szórakoztat vagy elgondolkodtat, hanem hidat épít emberek között, akár egymástól távolabbra élő magyarok között is. A magyar nyelv szépsége, az érzelmek átadása és a közös múlt felidézése mind-mind erősítik bennünk azt az érzést, hogy egy közösséghez tartozunk. Ez a nemzeti összetartozás egyik legerősebb megélése, amit a versmondás révén átélhetünk.