Látogatás a nívódíjas Szilva József műtermében

Amikor a díjazása után a hangulatos komáromi műtermében elbeszélgettünk az idén 75 éves Szilva József festőművész-grafikussal, kiemelte: a nívódíja értékét nagy mértékben növeli a tény, hogy azt ugyanazon az eseményen vehette át, amelyen az általa sokra tartott, 80 éves Duncsák Attila üveg- és festőművész, Fecsó Kassay Yvett református tiszteletes asszony méltatása után életműdíjat kapott.

– Gaál Ida művészettörténésztől, a későbbi méltatómtól tudtam meg a meglepő hírt, hogy a MAMSZE nívódíjjal jutalmazza a munkásságomat. S az is nagy örömmel töltött el, amikor elárulta, hogy az Ungvárról származó Duncsák Attila, akinek a tehetsége a szentpétervári iparművészeti főiskola üveg és kerámia szakán bontakozott ki, majd áttelepülve Kassára, már főleg festészettel foglalkozott, ugyanazon a rendezvényen életműdíjat kap. Ő ugyanis az egyetemes magyar képzőművészet egyik kiválósága, akinek figyelem a munkásságát, és hatalmas mesternek tartok. Hozzáteszem: a nívódíjat még jó pár hazai képzőművész megérdemelné, köztük Kopócs Tibor, a MAMSZE régi-új elnöke is, aki csoportunknak 1990 óta az alapítója és motorja is volt. Valószínűleg azért rám esett a választás, mert közeleg a 75. születésnapom – magyarázta Szilva József. Hozzátette: nagyon sokat dolgozik, de őszre egy nagyszabású jubileumi életmű-kiállítás helyett csak az egyes időszakai terméséből ízelítőt nyújtó kisebb kamarakiállítást tervez.

Szilva József 1945-ben Garamvezekényen született, majd a nyitrai egyetemen szerzett rajztanári diplomát.

– Számomra meghatározó volt, hogy képek között nőttem fel, mert az édesapám a Garam mente elismert fotográfusa volt. Feldolgozásra váró, érdekes képanyag maradt utána, amely a vadregényes szülőföldem hajdani életét dokumentálja. Óvodás koromtól sokfelé magával vitt, és mivel szerettem rajzolni, festeni, középiskolásként elhatároztam, hogy a képzőművészetnek szentelem az életem. Egy sikertelen pozsonyi felvételizés után Nyitrán szereztem rajztanári diplomát. 1978-ban Komáromba költöztem, ahol évtizedeken át a művészeti alapiskola képzőművészeti tagozatának vezető tanáraként tevékenykedtem. Majd átadtam a stafétabotot a Prágában szobrászként diplomázott Emőke lányomnak. Mivel szakmailag tovább akartam fejlődni, ezért 1980 és 1985 között levelező tagozaton elvégeztem a budapesti képzőművészeti főiskolát, ahol Bráda Tibor és Patay László voltak a kiváló mestereim – mesélte életútjáról Szilva József.

Büszke a tehetséges utódaira, akik a nyomdokaiba léptek, s előbb a pozsonyi iparművészeti szakközépiskola kerámia szakára jártak. Később az idősebb lánya, Ilona Pozsonyban szobrászművész diplomát szerzett, Emőke húga pedig a budapesti és a prágai képzőművészeti főiskolán csiszolta a tehetségét. Mindketten Komáromban alkotnak és oktatnak.

– Mi tagadás, csak alkotásból nagyon nehéz lenne megélnünk, hiszen az állami megrendelések már szinte megszűntek, magánemberek pedig kevés művet vesznek meg. Régebben a középületekbe és a helyi hajógyárban készült luxushajókra sokkal több képző- és iparművészeti alkotást vásároltak, mint manapság. De oktatni is szeretünk, segíteni az ifjú tehetségek kibontakozását – fejtette ki interjúalanyunk, aki a tehetsége, a pedagógiai érzéke és a jó humorérzéke miatt is közkedvelt a tanítványai körében. Közülük többen jeles képzőművésszé, műépítésszé váltak.

– A volt tanítványaim közül többet is kiemelhetnék. Például Stirber Péter restaurátort, Stirber Lajos zenepedagógus-karnagy fiát, aki a prágai iparművészeti főiskola festő-restaurátor szakán végzett, s a cseh fővárosban egy elismert szakemberekből alló csoportban dolgozik, amely tagjaként részt vett a prágai Nemzeti Színház felújításában és a világhírű Alfons Mucha táblaképeinek a restaurálásában is. Szívesen említem meg Marek Bača műépítészt, a kajak-világbajnok Bača György öccsét is, aki a pozsonyi diplomaszerzése után sokáig egy washingtoni stúdió hírnevét öregbítette, jelenleg pedig a családjával Prágában él.

A sokoldalú alkotó naponta oktat, majd a Csokonai utcában maga épített műtermében alkot.

– Ez egykor Komárom legszebb utcája volt, sajátos a hangulata a hatalmas, százéves gesztenyefákkal, ezért is itt alakítottam ki a műtermemet. Mostanában többnyire figurális jellegű festményeket készítek. Az absztrakt felületekbe beültetett figurák úgy jelennek meg, hogy a vászonra széles festőkéssel felhordom a festékeket, majd különféle helyzetekben úgy ábrázolom az egyes figurákat, hogy azok harmóniát sugalljanak. Egy másik munkám, hogy variációkat készítek Van Gogh műveire, amit már az amszterdami Van Gogh Múzeum meglátogatása után elhatároztam. Tudvalevő, hogy a zseniális mester több mint száz arcképet festett, amelyekbe hihetetlen lélektani szituációkat tudott besűríteni. Én pedig minden nagyképűség nélkül, tőle kevesebb virtuozitás birtokában próbálom megfesteni azokat a „Van Gogh-portrékat“, amelyeket akár ő is megfesthetett volna, ha 37 évesen nem lett volna öngyilkos. Sokat dolgozom, s egyelőre még arra sem volt időm, hogy összegyűjtsem abba a monográfiába szánt képeimet és dokumentumaimat, amelyet az életjubileum alkalmából egy cseh könyvkiadó szeretne megjelentetni – tudtuk meg a jelenlegi elfoglaltságairól.

– Számomra a festészet a mindennapi csoda és a kimeríthetetlen élményforrás, ami folyamatosan visz előre engem, újabb és újabb gondolatok s művek megszületését eredményezi. Egyúttal remélem, hogy a képeimmel másoknak is sikerül művészi élményt adnom, és sok örömet szereznem – foglalta össze ars poeticáját Szilva József.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/27. számában)