Közösség – táncból és zenéből
A hagyomány alap, amelyre építkezni lehet, a néptánc és a népzene által pedig valódi közösség épülhet – vallja Kristóf Bálint és Kristóf Répássy Ivett, akik januártól vették át a rozsnyói Borostyán Néptánc- és Népzeneműhely vezetését.
A táncosokkal és a zenészekkel együtt a Borostyán mintegy százötven tagot számlál, a legkisebbek háromévesek, a legidősebb a nyolcvanas éveihez közelít. Az év elején tagtoborzást hirdettek, amelynek köszönhetően elindult egy új óvodás csoport, illetve egy kezdő hegedűs csoport is hatéves gyerekekkel. Így összesen hét tánc és kilenc zenei csoportban zajlik az oktatás. A néptánc mellett az elmúlt években egyre hangsúlyosabb szerepet kap a népzene is. Ma már felmenő rendszerben zajlik hegedűoktatás, később brácsán és nagybőgőn is lehet tanulni, sőt citerás csoportok is működnek, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. A felnőtt citerások közül többen eredetileg csak a gyermekeikre vártak a próbák ideje alatt, majd maguk is kedvet kaptak a muzsikáláshoz. Ma már önálló csoportot alkotnak, nyolc-tíz lelkes taggal.
Bálint és Ivett gyermekkoruktól ebben a közegben mozognak, hiszen Bálint édesanyja alapított egykor leánykart, majd gyermektánccsoportot – a mai néptánc- és népzenei műhely elődjét –, ennek voltak mindketten tagjai. Az évek folyamán fokozatosan bekapcsolódtak a szervezésbe is, próbákat vezettek. Elmondásuk szerint egyre inkább kinyílt előttük ez a világ, közben pedig ráébredtek, szeretnének hivatásszerűen is ezzel foglalkozni. Mindketten jelentkeztek a Magyar Táncművészeti Egyetemre, táncos és próbavezető szakra.
Ezzel egy kicsit kiszakadtak az itthoni környezetből és a munkából, de igyekeztek minél több tapasztalatot gyűjteni. Budapesten és környékén oktattak általános és művészeti iskolákban, különböző együtteseknél voltak állandó tánctanárok, de tánctáborokban és táncházakban is gyakran megfordultak. Mindemellett a Szentendre Táncegyüttes aktív táncosai voltak.
– mondja Ivett.
Ebben az időszakban született meg a Sajó Banda is, amely a Hagyományok Háza Hálózat–Szlovákia által indított rendszeres népzenei képzésekből nőtte ki magát önálló zenekarrá, amelynek ugyancsak mindketten a tagjai. A zenei felkérésektől, koncertektől kezdve a táncházakon és interaktív gyermekfoglalkozásokon át sok mindenben kipróbálták magukat, az utóbbi időben még a lemezkészítésben is. Ezt a Felvidéki Bandával, amely eredetileg egyszeri alkalomra, egyetlen műsorra szóló projektként indult a Bagla Banda, a File Banda, a Húros Banda, a Mérges Banda és a Sajó Banda részvételével.
– magyarázza Bálint.
Először a gombaszögi Folkszögletben álltak színpadra. A nagy sikerű ősbemutatót követően a Fonó Budai Zeneházban is telt házas koncertet adtak, majd Somorján, aztán az idén januárban Rozsnyón is felléptek. Az utóbbi egyben lemezbemutató is volt, mert időközben stúdióba vonultak és felvették a műsor anyagát.
– A Felvidéki Banda különleges helyet foglalt el a szívünkben, illetve az életünkben. Az alapvető cél az volt, hogy megismerjük egymást, tanuljunk egymástól és közösen létrehozzunk valamit, megmutassuk azt, hogy a mai fiatal generáció tud együtt dolgozni. El kell mondani, hogy mind az öt zenekar, vagyis banda, népzenei karrierjük elején tartó zenészekből áll, akiknek a nagy része még soha nem volt stúdióban. Sokáig mérlegeltük, hogy stúdiózzunk-e, de végül belevágtunk, hogy megmutassuk, hol tart napjainkban a felvidéki amatőr népzenész mozgalom – teszik hozzá.
A budapesti évek után kilenc hónapot töltöttek Argentínában a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaiként. Székhelyük Buenos Aires volt, ahol a hetvenes évek óta működő Regös Néptáncegyüttes munkáját segítették, de jártak Argentína más magyar közösségeiben, sőt Chilében és Brazíliában is.
A Felvidékről indulva megtapasztalták az anyaországi közösségeket, aztán Dél-Amerikában a diaszpórában élő magyar közösségeket, s az ott szerzett tapasztalatok mély nyomot hagytak bennük. Elmondásuk szerint érdekes volt megfigyelni, milyen hatással bír a dél-amerikai mentalitás a magyar származású emberekre. Időutazáshoz, pontosabban a jövőbe való betekintéshez hasonlították az ottani tapasztalatokat, ugyanis ami a kisszámú magyar közösségben néhány év alatt lezajlik, az várhatóan itthon is megtörténik, csak valószínűleg néhány évtized kell hozzá.
Dél-Amerikában a magyarság megőrzése tudatos döntés kérdése. A közösségek kisebbek, az asszimiláció erősebb, a nyelvhasználat sok helyen már visszaszorult. A Kristóf házaspár számára világossá vált, hogy a diaszpórában az identitás egyik legfontosabb eszköze a hagyomány, ugyanakkor azt is látták, a túlzott erőltetés ellenállást szül.
– Minél jobban mondták a gyerekeknek, hogy muszáj magyarul beszélni, mert mi magyarok vagyunk, ők annál kevésbé akartak. Inkább arra kell rávezetni őket, hogy büszkék legyenek rá, hogy magyarok, megmutatni, ez milyen plusz értékeket jelent. Szerintem ez a helyesebb út a megmaradás felé – mondja Ivett.
– mutat rá Bálint.
A tapasztalataikat és a megszerzett tudást itthon, a Borostyán élén igyekeznek kamatoztatni. A hagyomány szerepét megkerülhetetlennek tartják, alapnak, amelyre lehet építkezni, ugyanakkor óva intenek a dogmatikus hozzáállástól. Hisznek abban, hogy a múlt szellemiségét kell továbbvinni, nem feltétlenül a formáit. Kassai Lajos szavaival élve, „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit ők követtek”. E szellemiség jegyében keresnek új formákat, hogy a hagyomány élő maradjon, ne csupán ismételt rituálé.
Számukra a legfontosabb nem a koreográfiák száma vagy a fellépések mennyisége, hanem az, hogy a Borostyán tagjai valódi közösségé váljanak. Úgy látják, az emberek elsősorban nem a tánctudásért jönnek, hanem a közösséget keresik. A néptánc és a népzene – amellett, hogy ideális eszköz a készségfejlesztéshez – keret, amelyben barátságok és közös élmények születnek, generációk találnak egymásra. Aztán, ha a szakmai munka hiteles és magas színvonalú, idővel a művészi igény és a technikai tudás is megszületik.
Az elmúlt másfél hónap a néptánc- és népzenei műhely élén elmondásuk szerint kihívásokkal volt teli, a szervezési feladatokat meg kell szokni, viszont a csoportokkal, az emberekkel való munka a vártnál könnyebbnek bizonyult. Jelenleg elsődleges feladatuknak tartják a belső stabilitás megteremtését, vagyis, hogy legyenek erős működési szabályok, jól működő kommunikáció, illetve ezzel párhuzamosan szakmai fejlődés. Hosszabb távon az oktatói csapat bővítése és a szakmai minőség emelése szerepel a terveik között. Olyan műhelyt szeretnének, amelyhez jó tartozni, amelynek neve értéket jelent, amelynek tagjai és volt tagjai büszkén mondják, oda tartoznak.
Kérdésünkre, mit adott nekik a néptánc, a népzene, a népi kultúra, Ivett úgy válaszolt, elsősorban irányt az életében.
– Rájöttem, mivel szeretnék foglalkozni, mi az, amit szeretek csinálni. Megtaláltam a hivatásom, megtaláltam önmagam és megtaláltam azt a közeget, amelyben a saját képességeimet a legjobban el tudtam helyezni. Szeretem, és nagyon örülök neki, hogy a mindennapjaim ezzel telnek.
Bálint szerint erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolnia azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak a népi kultúra valamelyik szegmensével.
A hagyomány akkor él igazán, ha közösséggé formálódik. És Rozsnyón most éppen ez történik – próbáról próbára, lépésről lépésre.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/8. számában.
