Jeleket hagyva
Gömörben, de talán az egész Felvidéken már alig akad olyan magyarlakta település, ahol ne találhatnánk Ulman István várhosszúréti fafaragó műhelyéből kikerült alkotást. A Magyar Örökség díjas fafaragó mester jeleket faragva, jeleket hagyva dolgozik a magyarság megtartásán.
Ulman Istvánt már gyermekkorában is érdekelte a rajzolás, a farigcsálás. A középiskolában egyik tanára fedezte fel a tehetségét, javasolta, hogy folytasson képzőművészeti tanulmányokat, de – mint mondja – az akkori időkben ez nem volt ilyen egyszerű. Később próbálkozott kővel, agyaggal és persze a fával, amelynek azóta a mesterévé vált. Pályájához nagy lökést adott, hogy megismerkedett Löffler Béla kassai szobrásszal, aki felkarolta azokat az amatőröket, akikben érzett tudást és akaratot. Másik meghatározó élménye az volt, amikor eljutott Székelyföldre, és megismerkedhetett azokkal a gyönyörű faragásokkal, amelyeket addig csak könyvekben, régi újságokban látott.
– Fiatal emberként Erdély óriási élmény volt. Láttam, hogy mennyi gyönyörűség megmaradt, annak ellenére, hogy a Ceaușescu-rezsim mi mindent tönkretett. Nálunk az emberek, főleg a szövetkezetesítés után, önmaguktól felszámolták a faragott kapukat és sok minden mást. A székelyeknek ehhez nagyobb lelki kötődésük volt – mondja, hozzátéve, ekkor határozta el, hogy itthon, Gömörben is újra meg kell honosítani ezt a mesterséget. A kilencvenes évek derekán kezdett együtt dolgozni Baffy Lajossal, és az együttműködés azóta is töretlen. Az elmúlt 25 évben faragott kapuk, bútorok, szobrok, domborművek, kopjafák, emlékművek, templombelsők és haranglábak kerültek ki a kezük alól, de újítottak fel régi parasztházakat, készítettek templomtornyot, malomkereket és sok minden mást is.
Mint mondja, nehezen tudna kiválasztani egy kedvenc alkotást, de azért akadnak olyanok, amelyekhez érzelmileg jobban kötődik, amelyek sokat jelentenek a számára. Ezek közé tartozik a krasznahorkaváraljai honfoglalási emlékmű, a pápának a rozsnyói látogatásakor adott emlék, a II. világháborúban elesett magyar katonák emlékműve Várhosszúréten vagy a tavaly elkészült Atilla-pajzs.
Az elmúlt negyedszázad alatt Baffy Lajossal sikerült kiépíteniük egy olyan csapatot, amelynek tagjai hasonlóan gondolkodnak és hasonló értékrendet képviselnek.
– Ez nem csak munka. Elindítottunk valamit, ami a magyar tudat erősítéséről is szól. Igyekszünk a magyarságot úgy megtartani, hogy jeleket faragunk, jeleket hagyunk. Hasonló céllal hívtuk életre 2002-ben a Gömöri Kézművesek Társulását. Megépítettük a kézművesházat, Nagy Gyuri pedig életet vitt bele. Azóta sok mester csatlakozott, akik mostanra már hazajárnak ide. Talán már dicsekvés nélkül el lehet mondani, hogy ez a csapat fontos a Felvidéken.
Ulman István elmondja, egész életét végigkísérte a fiatalkorában megszerzett magyarságtudat. A magyarságot csodálatra méltó népnek tartja, a felvidéki magyarságot pedig különösen, hiszen az elmúlt évszázad során számtalan nehézséggel kellett szembenéznie.
– Gondolta volna, akit 50 kilós csomaggal átrúgtak a határon, vagy akinek reszlovakizálnia kellett, hogy száz év elteltével itt, ezekben a falvakban még magyarul fogunk beszélni? Persze, morzsolódunk, de más népek már rég beolvadtak, elvesztek volna száz év alatt – mondja Ulman, hangsúlyozva, erre büszkének kellene lennünk, és erőt merítenünk abból, hogy kibírtuk ezt a sorsot. Véleménye szerint ugyanis a felvidéki magyar sors, a felvidéki magyar lét egyedi, elődeinket olyan élni akarás, olyan erő jellemezte, amely párját ritkítja. Kérdésünkre, hogy a mai felvidéki magyarságban megvan-e még ez az erő, úgy válaszolt, összességében, a közösségben talán már nincs, de sok emberben még megtalálható, és újjá lehetne éleszteni.
– Ha a patakba bedobsz egy követ, sodorja a víz, morzsolódik, lassan kopik. Aztán egyszer valakinek a kezébe kerül a patakparton egy szép kő, amit a víz olyan keményre csiszolt, hogy már nem kopik tovább. Talán az itteni magyarság a mindenféle megpróbáltatások hatására olyannyira megkeményedik, hogy megáll a kopása.
Mint mondja, itt, a Felvidéken szétszaggatódtunk, önmagunkat szaggattuk szét. Össze kellene zárnunk, politikai hovatartozástól függetlenül meg kellene tudnunk egyezni, ha a magyarságról van szó. A magyarságunknak, a felvidéki magyarságunknak egy gyűjtőpontnak kell lennie. Ennek a tudatnak kell élni az emberben, és a munkájában is.
A mester az utóbbi időben a fafaragó szerszámokat ideiglenesen kőműveskanálra cserélte. Mint mondja, mindig is szerette a kőművesmunkát, most épp a fiának épít kenyérsütő kemencét. Persze azért a fának sem int búcsút, azt tervezi, visszatér a kezdetekhez, kisebb szobrokat fog faragni, főleg a maga örömére, de azért a csapatával is folytatja a munkát.
– Még ha nem is dolgozom velük annyit, mint korábban, már a koromnál fogva sem, velük leszek, tartani fogom ezekben az emberekben a kialakított szellemiséget, a minket összetartó erőt. Mindig van mit csinálnunk, nem csellengünk, az életünk munkával van kitöltve.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/30. számában)
