Húsvét – idegenben

A szerencsésebbek családi körben várják a járvány végét, míg mások nemcsak a vírussal szembeni harcban maradtak magukra, hanem bizonytalan időre a szeretteiktől is elszakadtak. Ezt éli most át az a két, Ausztriában ápolóként dolgozó bodrogközi ember is, aki – kérve a névtelenséget – mesél a helyzetéről.

A negyvenes évei elején járó fiatalember Innsbruck közelében, egy tanyán dolgozik. Ápoltja egy autóbalesetben megbénult férfi, akiről minden értelemben gondoskodik, sőt még a család többi tagjának is ő főz. Eredetileg – mint minden alkalommal – ezúttal is két hétre érkezett, ám váltótárs hiányában már a hatodik hetet kezdi állomáshelyén.

Nem azért van ott, mert ez az álmai netovábbja, hanem mert jobbat nem talált, élni viszont kell valamiből.

Nem nehéz elképzelni, mit élt át, amikor a közvetítőiroda arról értesítette, hogy váltótársa úgy döntött, befejezi az ápolói munkát. Ráadásul időközben a határokat is lezárták, így határozatlan ideig maradnia kell.

Hogyan viszonyulnak az osztrákok a kialakult helyzethez?

Véleményem szerint nem elég fegyelmezetten. Nem látom rajtuk sem a maszkot, sem a kesztyűt, ráadásul most is szívesen vendégeskednek egymásnál az emberek. Amikor azt kértem, hogy menjünk el bevásárolni, mert egyre üresebb az éléskamra, maszk hiányában sállal takartam el az arcomat. Szó szerint riadalmat keltett a bolti eladóban, úgy nézett rám, mintha rabolni jöttem volna.

Mennyire van tisztában a hazai eseményekkel?

Amint tehetem, rohanok az internethez, tehát képben vagyok. Azt is tudom, hogy otthon kéthetes karantén várna rám, ettől függetlenül nagyon szeretnék mielőbb hazajutni. Úgy látom, megoldódik végre a váltótárs kérdése is, amint megérkezik, minden feladattal megismertetem, aztán irány Szlovákia. Tulajdonképpen csak három hetet szeretnék otthon tölteni: kettőt házi karanténban, hogy végre kipihenhessem magam, egyet meg a kertben, hogy elvégezhessem a tavaszi munkákat.

Hogyan tud hazajutni?

Keresek egy osztrák sofőrt, aki elvisz a határig, a határon átgyalogolok, a túloldalon vár majd a közvetítőiroda munkatársa, aki elfuvaroz Pozsonyba, ahol vonatra szállok.

Ha sikerül majd hazajutnia, nem szeretne a járvány végéig otthon maradni?

Ezt is megkérdezte már tőlünk a közvetítő cég. Nos, többségünk, így én is, nemmel válaszoltunk, hiszen élni a járvány idején is kell, s a pénzre mindenkinek szüksége van.

Zsóka az ötvenes évei közepén járó háromgyermekes édesanya, aki odakint egy kilencvenhárom éves nénit ápol. Háromhetes turnusokat tölt Felső-Ausztriában, legutóbb február 25-én érkezett oda.

Milyen a közérzete, hogyan viseli a helyzetet?

Tisztában vagyok azzal, hogy betegápolásra kötöttem szerződést, és ha a váltótársam nem tud kijönni, akkor itt kell maradnom, hiszen az ápoltnak szüksége van rám. Itt egy faluban         élünk, a közvetítő iroda értesített arról, milyen szabályokat kell betartanunk. Körülöttem fegyelmezettek az embe-rek, naponta többször sugároznak a televízióban rendkívüli híreket, ezt a többség követi, és a lehetőségeihez mérten betartja. Őszintén szólva nem tudom, mennyi a betegek száma ebben a térségben, és nem is érdekel. Azt azonban tudom, mindenkinek az az érdeke, hogy aki kint maradt, maradjon továbbra is kint, aki meg otthon van, az legyen otthon!

Zsóka, milyen lesz az idei húsvétja?

Biztosan nem készítek jellegzetes húsvéti ételeket, másképp élem majd meg a feltámadás üzenetét. De imádkozni itt is fogok, hiszen ahhoz lényegtelen, hogy épp hol tartózkodom. A családom most meglehetősen szétszóródott. A legidősebb fiam a családjával Ausztriába költözött, de 300 kilométerre vannak tőlem. A középső is családos, ők bodrogköziek. Legkisebb fiam pedig most a családi házunkban egyedül tartja a frontot. Valamennyiükkel napi kapcsolatban vagyok, ahogyan a váltótársammal is.

Kellemes meglepetés lenne, ha váratlanul megérkezne a váltótárs?

Ha meg is érkezne, nem válthatna fel, hiszen előbb két hétre karanténba kellene vonulnia. Nem tagadom, jobban örültem volna annak, ha otthon ér a határzár, hiszen nagyon hiányoznak a gyerekek, az unokák, de ha már így alakult, így fogadom el a helyzetet, hiszen így van mindenki biztonságban. Jó alkalom ez arra is, hogy mi, ápolók, átértékeljük magunkban, miért is vagyunk itt? Csak a pénzért, vagy azért, mert szeretjük, amit csinálunk? Már hetedik éve dolgozom Ausztriában, és nyilván szívesebben dolgoznék otthon, de megszerettem az ápoltamat, és addig maradok itt, amíg él, és amíg szüksége van rám. Végül hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy üzenjek az otthon maradt ápoló kollégáknak, mindazoknak, akik osztrák vállalkozói engedéllyel rendelkeznek, és nem tudnak a munkahelyükre visszatérni. Az egyik sajtótájékoztatón elhangzott velük kapcsolatban, hogy az osztrák állam róluk sem feledkezik meg, és egyfajta kártérítést, juttatást kíván adni a vírus miatt kereset nélkül maradottak számára. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/14. számában.