Hatvan éve szakított a Duna a Csallóközben
Az 1965-ös nagy dunai árvíz főleg a Csallóközben, illetve a Komáromtól Párkányig húzódó szakaszon rombolt. A hatvan éve történt eseményeket Izsapon és Kulcsodon méltóságteljes megemlékezéseken elevenítették fel.
A Csallóközben 2620 lakóház omlott össze és közel 5000 súlyosan megrongálódott; 1965. június 17-én Kulcsod és Csicsó között átszakadt a gát. 36 község és 9 tanya került víz alá, több mint 130 ezer hektárt árasztott el a víz, és közel 55 ezer lakost kellett ideiglenesen elköltöztetni. Az árvíz által leginkább sújtott falvak Kulcsod, Csicsó, Nagykeszi, Komáromfüss és Kolozsnéma voltak.
A Nagymegyerhez tartozó Izsap községben a felújított Árvízi Emlékműnél gyülekeztek a lakosok, hogy megemlékezzenek a katasztrófáról. Az emléktáblát és a hozzá tartozó fából készült csónakot 10 évvel ezelőtt, az 50. évfordulón leplezték le. Matlák László alkotását sajnos az idő tönkretette, így idén új csónakot készíttettek; a feladattal Nagy Attilát bízták meg.
Az IQUS Polgári Társulás által szervezett megemlékezésen Nagy Károly, Izsap városrész képviselője azzal kezdte, hogy a szlovákiai magyarokat sújtó természeti katasztrófák közül kétségkívül az 1965-ös dunai árvíz volt a legnagyobb.
– Ez a történelmi esemény összeköti a múlt fájdalmát a jelen hálaérzetével. Az árvíz ugyan súlyos sebeket ejtett településünkön, de nemcsak emlékezünk, hanem tanúságot is teszünk az emberi összefogás és segítőkészség örök erejéről – fogalmazott Nagy Károly. Az izsapiakat Hodosba, Légre, Lévára, Felsőpatonyba, Nemesabonyba, majd Miavára szállították. A faluban csak néhány férfi maradt, akik ideiglenes gátat kezdtek építeni, ez azonban nem tudta feltartóztatni a hatalmas víztömeget. A községben végül 800 ház dőlt össze, 18 pedig lakhatatlanná vált, a termés 90%-a odaveszett.
A szövetkezet szarvasmarha- és sertésállományát az árvíz előtt a hodosi szövetkezetbe telepítették és csak hónapokkal később költöztették vissza. 1965. július elején sikerült elzárni a gátszakadás helyét, elkezdődött az apadás. Opaváról 22 személy, többnyire kőműves tanuló, Liptószentmiklósról pedig 17 munkás segítette gépkocsikkal és talajgyaluval a település újjáépítését. Az emberek 1965. július végén térhettek vissza a faluba, akinek megkímélte a házát a víz, az a sajátjába költözött.
Azokat, akik hajlék nélkül maradtak, befogadták az ismerősök, a rokonok, a szomszédok. Szerencsére az árvízkárosultakban nemcsak a fájdalmas emlékek maradtak meg, hiszen a kilátástalan időkben emberségből, segítségnyújtásból a legtöbben jelesre vizsgáztak, példát mutatva a jövő nemzedéknek is.
– Nem éltem még akkor, nem láttam a víz alá került házakat, nem hallottam a menekülők lépteit a gáton, és nem éltem át azt a félelmet, amit önök, vagy az önök szülei, nagyszülei. De mégis, valahogy érzem, mert önökben él tovább, ebben a közösségben, ahol a múlt nemcsak történelem, hanem örökség. Kicsi falunk népe hatvan évvel ezelőtt nemcsak a természet pusztító erejével nézett szembe, hanem a bizonytalansággal is, de ez a falu példát mutatott emberi tartásból, összefogásból és kitartásból. Napjainkban a Székelyföldön történt valami, amit nehéz szavakba önteni.
A Sóvidék, amelynek dombjai közt századok óta csillog a só, ahol a föld mélye kincset rejt, ahol generációk dolgoztak, gyógyultak, éltek, az is áldozattá vált.
A híres parajdi sóbányát elöntötte az ár. A klíma változik, a víz nem ismer határokat, sem politikait, sem emberit. De az emberi szolidaritás sem ismer határt.
Ezért ma, amikor Izsap múltjára emlékezünk, ne feledkezzünk meg Székelyföldről sem – mondta Tamási Blanka, a nagymegyeri Kereskedelmi Akadémia végzős diákja, aki szerint nem attól vagyunk erősek, hogy nem félünk, hanem attól, hogy nem adjuk fel. A beszédek után a jelenlévők a helyi közösségi központban megtekintették az árvízhez kapcsolódó fotókiállítást.
Kulcsodon zsúfolásig megtelt a kultúrház. Erre médiacsaládunk vezető szerkesztője, a rendezvény műsorvezetője, Kolek Zsolt úgy reagált, hogy ha ilyen sokan teszik tiszteletüket egy rendezvényen, ez azt jelzi, hogy a község él, és Kulcsodon él a magyar közösség is. Azt is megtudhattuk tőle, hogy anyai nagymamája révén ő is kulcsodi kötődésű. Az emlékünnepség nyitányaként Béhr Márton, a Komáromi Jókai Színház művésze mondta el Reményik Sándor Árvíz című versét, majd Bognár Csaba, Kulcsod polgármestere emlékezett a nagy árvízre.
– emelte ki a polgármester.
Kulcsodon levetítették Zalka Lóránt és Kósa Lőrinc legújabb alkotását, a Pro Media Alapítvány támogatásával létrejött Vízsodorta históriák egyórás különkiadását, amelyben hat település 43 egykori árvízkárosultja a hatvan évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatos személyes élményeit meséli el. (A vetítésről részletesen portálunkon is beszámoltunk.) A film során az alkotóknak nagy segítséget nyújtott Puskás Attila és Puskás Mátyás, továbbá Halgas Ildikó, a megemlékezés fő szervezője.
Az emlékünnepség a kultúrház előtti udvaron a kopjafánál folytatódott, ahol Feszty Zsolt, a falu református lelkésze szólt az egybegyűltekhez.
– A Feszty nevet viselem, s a gyülekezetből el akartam vinni, akit csak lehet, Ópusztaszerre, de nem a körképhez. A nagy szegedi árvíznek állítottak ott sajátos emléket egy terepasztallal, amelyen bemutatják, mekkora területet milyen magas ért el a víz. Bennem azóta is mocorog a gondolat, hogy valami hasonló emlékhelyet jó lenne kialakítani itt is.
Az emlékmű megkoszorúzása után a megjelentek megtekinthették azt a fényképkiállítást, amely az árvíz borzalmait és az újjáépítés kezdeti szakaszát mutatja be.
Megjelent a Magyar7 2025/25.számában.
