Harmónia a számok és a szólamok között

Horváth Géza életútja elválaszthatatlanul összefonódott szülővárosával, Zselízzel, ahol pedagógusként és közösségszervezőként generációk szemléletét formálta. A beszélgetés során feltárulnak pályájának meghatározó állomásai, miközben választ kapunk arra is, mi a közös a matematikai rendszerek és a kórusművek harmóniája között. Az interjú egy olyan életpályát mutat be, amelyben a szakmai igényesség és a tanítványok iránti elkötelezettség valódi hivatássá nemesedett.

+6 kép a galériában

Fotó: Toldi Marian

Zselíz nemcsak születési helye, hanem munkásságának egyik legfontosabb tere is. Mit adott önnek ez a város, és mit érzett mindig kötelességének visszaadni belőle?

Mit adott nekem ez a város? Szinte mindent, ami fontos. Csakis Zselízen vagyok itthon. Máshová menni szoktam, ide meg jönni. A szűkebb pátria biztonságot ad: a nyugodt alkotás biztonságát. „Szívet cseréljen, aki hazát cserél, mert bárhogy él, bárhol csak félig él” – mondja a slágerszöveg. Nem kötelességként éltem meg szülővárosomban maradni, mindazonáltal mindig is úgy éreztem, hogy inkább én tartozom köszönettel ennek a városnak. Mit sikerült ebből visszaadnom? Nem „mit”, hanem „kit”, „kiket”: rengeteg tehetséget, akiknek a sikeréhez talán én is hozzátettem valamit.

Ha csak a zselízi alapiskola jelenlegi épületét nézzük, mi minden köti önt ehhez a helyhez? Diákként, pedagógusként, karnagyként, kultúraszervezőként milyen rétegei vannak ennek az épületnek az életében?

Itt voltam alapiskolás és gimnazista is, hiszen a gimnázium későbbi épületét csak akkor adták át, amikor mi már leérettségiztünk. Gimnáziumi osztályunk három éven keresztül abban a teremben volt, ahol ma az alapiskola tanári szobája van. Akkor ebben a helyiségben még olajos padló volt széntüzelésű kályhával, „háromszemélyes” padokkal, mert ez volt akkor a kémiai szaktanterem is. Rengeteg emlék köt hozzá.

Sokszor itt próbáltunk az iskolazenekarunkkal, és itt szerkesztettük a Nyitott Szemmel című iskolai irodalmi lapunkat is. Egyetemi-főiskolai éveim után szerettem volna pedagógusként saját alapiskolámba kerülni, de ez nem ment zökkenők nélkül. Három évig a garamszentgyörgyi alapiskolában, két hónapig a nagyölvedi alapiskolában tanítottam, de nem tartoztam a rendszer kegyeltjei közé, ezért felsőbb parancsra száműztek a pedagógiából: három évig a zselízi kultúrház alkalmazottja lettem, majd két hónapig a farnadi szlovák iskolában tanítottam.

A zselízi alapiskola akkori igazgatójának, Nyustyin Ferencnek köszönhetően 1984-ben kerültem vissza végleg a katedra mögé. Nagy örömömre a vágyott helyre, a zselízi alapiskolába.

Fiatal felnőtté válása idején történelmi fordulatok alakították a világot. Hogyan emlékszik vissza 1968-ra és azokra az évekre, amikor az ember még keresi a saját útját, miközben a történelem is beleszól az életébe?

Gyermekként és fiatal felnőttként bármit könnyebb volt elviselni, hiszen a megélhetést szüleink korosztálya biztosította számunkra. Igénytelenek voltunk. Egy focilabda vagy egy kerékpár hatalmas vagyonnak számított, a tévé, a fürdőszoba is luxus volt.

Sejtettük a nyugati világ gazdagságát, „korlátlan” lehetőségeit. Én nemcsak sejtettem, hanem olykor meg is tapasztalhattam, hiszen a második világháború után német édesanyánknak majdnem minden rokonát kitelepítették Nyugat-Németországba. Megvallom: egy pillanatig sem szerettem volna ott élni. Amikor látogatóba mentünk oda a nagynénikhez, nagybácsikhoz, a csak németül tudó unokatestvéreimhez, néhány hét után mindig gyötört a honvágy. És különben is: sohasem utazhatott ki a teljes család, valakinek „túszként” mindig itthon kellett maradnia.

1968-ban felcsillant a remény, hogy véget ér a bolsevik világ. Akkor másodikos gimnazista voltam. Naivan azt hittük, hogy a művelt Nyugat majd megsegíti a csehszlovákiai forradalmat. Tévedtünk. Az érettségi évében megint visszaállt a „régi rend”, a szögesdrót-határok közé zárt párturalom. Német édesanyánkkal, pártonkívüli édesapánkkal a hátunk mögött, nővéremmel és húgommal a továbbtanulás terén nem sok jóra számíthattunk, de emiatt egy kicsit sem aggódtunk. Fiatalok voltunk, tele reménnyel és álmokkal.

Építésznek tanult Brünnben, végül matematika–földrajz szakos tanár lett Nyitrán. Utólag hogyan látja: kerülőút volt ez, vagy éppen szükséges része annak, hogy megtalálja a saját hivatását?

A tanulmányi versenyeken elért eredményeim alapján felvételi vizsga nélkül vettek fel a brünni műszaki egyetemre. Pedig tanár szerettem volna lenni. Ám a tanári pálya sokkal inkább „ideológiai” pálya volt, mint az építőmérnöké vagy egy geodétáé. Brünnt mint várost szerettem, de egy pillanatig sem tudtam magam elképzelni egy tervezőirodában. Kétévi gyötrődés után végül sikerült felvételt nyernem a nyitrai tanárképzőre. Ennek ellenére a brünni két évet nem tartom fölöslegesnek. Sikerült a matematikának egy teljesen más oldalával megismerkednem, mint amivel később Nyitrán foglalkoztunk. A matematikára egyébként is szórakoztató játékként tekintettem, de a műszaki matematika gyakorlati oldalával felvértezve úgy éreztem, szélesebben, komplexebben látom a matematikát mint tudományt. Ugyanakkor brünni éveimnek köszönhetően világosodott meg előttem, hogy én valójában nem is matematikus, hanem matematikatanár szeretnék lenni. Ami nem több és nem is kevesebb: teljesen más.

Kik voltak azok az egykori tanítói, mesterei vagy idősebb pályatársai, akik nemcsak tudást adtak, hanem szemléletet is? Van-e olyan mondat, gesztus vagy tanítás, amely máig elkíséri?

Számos tanító és tanár nevét kellene most itt leírnom, akik az alsó tagozattól az érettségiig hozzátettek valamit a szemléletemhez. De ha nem lett volna az alapiskolában Borsos László, a gimnáziumban Csomor István, a nyitrai éveim alatt László Béla, akkor bizonyára szegényebb lett volna a matematikatanári karrierem. Másik szakomat, a földrajzot nagyon ritkán tanítottam, mert rengeteg földrajz-szakos kollégám volt, a földrajzórák száma pedig elenyészően kevés.

De amikor Nyitrára kerülve nem a matematika–fizika vagy a matematika–kémia szakpárosítást választottam, annak Urbán György volt az oka, akitől nemcsak a földrajzóráin, hanem orosz nyelv óráin is tanultunk földrajzot, magyar történelmet, nyelvhelyességet, néprajzot. Pedagógusként a mai napig ő a példaképem. Tőle tanultam meg, hogy nem „a tantárgyat” kell megtanítani, hanem azt, hogy hogyan kell ismereteket szerezni, és azt is, hogy mennyire fontos az alkotóképesség fejlesztése.

A gimnáziumi leánykar vezetése szinte váratlanul találta meg önt, később pedig a Franz Schubert Vegyeskar és a gyermekkar alapító karnagya lett. Hogyan lett egy kezdetben bizonytalan feladatból évtizedeken át tartó hivatás?

Garamszentgyörgyi éveimben hívta fel egyszer iskolaigazgatómat Gerő János, a gimnázium akkori igazgatója egy parancsnak is beillő üzenettel: azonnal vegyem át a leánykar vezetését, különben karnagy hiányában szétesik a kórus. Gitáros-billentyűs zenészként fogalmam sem volt a dirigálásról, de hamar jött a segítség. Tanárom, Urbán György javaslatára beléptem a Tanítókórusba. Ott Janda Iván és Vass Lajos szakmai irányítása alá kerülve tanultam meg a karvezetés tudományát, ismerkedtem meg a kórusirodalommal.

A teljesség kedvéért vissza kell lépnem néhány évvel: nyitrai főiskolásként ismerkedtem meg az akkor még Kéménden lakó Zsákovics Lászlóval, akivel nagyon gyorsan zenészbarátságot kötöttünk. Ő zeneszakos volt, én nem. Neki köszönhettem, hogy én lettem a főiskola irodalmi színpadának zenésze. Tőzsér Árpád Betyárok sírja című összeállításával győztesként jöttünk haza a Jókai Napokról.

A zenei anyagot Ág Tibor állította össze, a rendező Galán Géza volt. Zsákovics László vitt magával Ág Tibor népzenegyűjtő táborába is, innentől kezdve Ág Tibor is segítségemre volt. Észre sem vettem, és ott találtam magam a kórusszakma kellős közepében. Innentől már nem volt megállás…

A Katedra Matematikaverseny több évtizede kapcsolódik a nevéhez. Mi az, amit a verseny nemcsak matematikailag, hanem emberileg is adhat a diákoknak, tanároknak és a szlovákiai magyar iskoláknak?

Kezdő pedagógusként sokszor tapasztaltam, hogy tantárgyi versenyeink értékelése, zsűrizése nem mentes a visszaélésektől. Többnyire maguk a kísérő tanárok javították, értékelték a versenyzők dolgozatait. Sok kiváló tanítványom között volt egy átlagon fölüli tehetség: Gyürki István. Úgy gondoltam, az ő tehetségét ország-világ előtt is illene megmutatnom, ezért hoztam létre a Katedra Matematikaversenyt. A tárgyszerű értékelést úgy kívántam biztosítani, hogy a verseny országos döntőjének feladatsorait nem én állítottam össze, hanem egy magyarországi tanárházaspár. A dolgozatokat is ők javították. A verseny abszolút győztese Gyürki István lett. Ma egyetemen oktatja a tantárgyat. Harminc évig, tehát a tavalyi évig voltam a matematikaverseny szervezője. A versenyszervezés felelősségétől megválva a mai szervezők ragaszkodtak hozzá, hogy az idei országos elődöntő és döntő feladatsorait is én állítsam össze. Tehát egyelőre ennek a versenynek sem kellett végleg búcsút mondanom.

Mint minden tantárgyi verseny, a matematikai is a legtehetségesebb tanulóknak akar lehetőséget biztosítani. A tanárok számára a versenyre való felkészítés örömteli, ám mégiscsak fáradságos pluszmunkát jelent. A versenyeken szerzett szakmai tapasztalatok nem tűnnek el nyomtalanul. A statisztikai kimutatások évről évre igazolják, hogy a szlovákiai magyar iskolák „állják a versenyt” a szlovák iskolákkal. A Katedra Matematikaverseny sikeres versenyzői középiskolába kerülve is sikeresek maradnak.

Sokan karnagyként, szakíróként, matematikusként, tankönyvfordítóként vagy éppen a zselízi Schubert-hagyomány ápolójaként ismerik, ön mégis elsősorban pedagógusnak nevezi magát. Mit jelent önnek a pedagógia: mesterség, szolgálat, alkotás vagy életforma?

Hetvenöt évesen már sok minden rárakódik az ember érdeklődésére, tevékenységére. Olykor csak azért kezd valamivel foglalkozni, mert úgy érzi, „valakinek ezt is el kell végeznie”. Ha akkor, amikor a kultúrház alkalmazottja („népművelője”) voltam, lett volna Zselízen egy karnagy, aki kórust vezet, énekesnek jelentkeztem volna nála. De nem volt. Ezért magam hoztam létre egyet (a vegyeskart), aztán még egyet (a kamarakórust), majd még egyet (a gyermekkart). Beléptem a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarába, ahol Vass Lajos rövid idő alatt karnagyot, szólamvezetőt, majd zeneszerzőt formált belőlem. Szakírással már egyetemista koromban kezdtem foglalkozni. Nem csupán pedagógiai tárgyú cikkeket, tanulmányokat írtam, olykor elkalandoztam a nyelvművelés, a zenekritika területére is. Valószínűleg ekkor, talán 1990-ben figyelt fel a munkásságomra Ádám Zita és Hecht Anna, akik már ekkor biztattak, jelentkezzem egy tankönyvfordítói pályázatra. Megnyertem. Azóta fordítok tankönyveket.

A Schubert-kutatás sem az én fejemből pattant ki, ez is csak egy véletlen műve volt. Kellett egy németül tudó zselízi zenész, aki tud valamit Schubertről. Valaki megtalált. Így lettem annak idején a Nemzetközi Schubert Intézet tagja. A véletlen sodort 1993-ban a Zeneakadémia (Dobszay László és Szendrei Janka nevével fémjelzett) egyházzenei tanfolyamára. Akkor még nem sejtettem, hogy mire lesz ez nekem jó. Később erre is feleletet kaptam: lassan tizenkét éve kántorkodom a zselízi Szent Jakab-templomban.

És hogy mit jelent számomra a pedagógia: mesterséget, szolgálatot, alkotást vagy életformát? Valamennyit. Csak a mesterséget cserélném inkább hivatásra. Még az életformát sem húznám ki, bár tizenvalahány éve már nyugdíjas vagyok, de a tankönyvfordításokon, a versenyek szervezésén keresztül ma is „együtt lélegzek” az iskolával.

Tankönyveket fordít, szakmai vitákban szólal meg, nyelvművelő írásokat közöl. Miért tartja ennyire fontosnak a pontos fogalmazást és a helyes nyelvhasználatot? Hol kezdődik az ön számára a szakmai felelősség akár a kimondott, akár az írott szóban?

Nyelvhasználatunk változik. Nehéz megítélni, hogy ez mikor tekinthető fejlődésnek, és mikor romlásnak. Mivel immár bő egy évszázada a magyarság legalább öt országban, tehát más-más nyelvi környezetben él, a nyelvi szétfejlődés reális veszélyként van jelen. Ha nem vigyázunk a nyelvhasználatunkra, előfordulhat, hogy idővel nem fog szót érteni – mondjuk – a székely a palóccal. Pedig csak egy magyar nyelv van. Ez hatványozottan igaz a szaknyelvre. Csak egy példa: már-már szélmalomharcnak tűnik a szlovákiai magyarokkal elhitetni, hogy nincs „tizedes szám”, mert a desatinné číslo magyarul tizedes tört. A matematikatanárok többsége ezt már tudatosította, hiszen a tankönyvekben a jó változat szerepel. És ez tényleg csak egy kiragadott példa. Mert a matematikai olimpiát még ma is sokan olimpiásznak mondják, a Pitagorasz-versenyt meg Pitagoriásznak.

Élete során a matematika, a zene, a kórusvezetés és az alkotás folyamatosan egymás mellett volt jelen. Mi a közös egy jól felépített matematikai feladatban és egy jól megszólaló kórusműben?

A rendszer. A zene és a matematika rokonságát persze nem úgy kell értelmezni, hogy a zenész egyúttal matematikus is (és fordítva), hanem úgy, hogy az összhangzattannak és a zenei formatannak is matematikai alapjai vannak. Gondoljunk csak a kvintkör és a kvartkör geometriai szemléltetésre is alkalmas törvényszerűségére vagy a pitagoraszi kóma fogalmára! Egy matematikai versenyfeladat nagyon hasonlóan „jön világra”, mint egy zenemű.

Először csak egy ötlet jelentkezik, ebből lesz egy vázlat, majd a vázlat (rengeteg aprómunkával járó) kidolgozása során megszületik a mű, ami a legritkább esetben végleges: ezt még „csiszolgatni” kell, hogy a gondolkodtató feladat vagy a kórusmű számomra is elfogadható formát öltsön.

Egy ilyen gazdag pályán az ember mögött nemcsak könyvek és díjak maradnak, hanem emberi hatások is: tanítványok, közösségek, emlékek, elindított ügyek. Mire a legbüszkébb? Mit szeretne leginkább örökségként maga után hagyni?

A tanítványaimra vagyok a legbüszkébb. Főleg azokra, akik túlnőttek rajtam. Matematikatanárként azokra, akik nyomomba lépve oktatnak-nevelnek, zenetanárként, karnagyként pedig azokra, akik neves énekesek, zenészek, táncosok lettek. Tanári szakpárosításomtól függetlenül, tehát pedagógusként mindenkire, aki ki tudta, merte bontakoztatni tehetségét. Örökségként tanári hitvallásomat hagyom mindenkori tanárutódaimra: „Ne a szülő fogjon össze a gyermekével a pedagógus ellen, hanem a pedagógus a szülővel a gyermek érdekében!”

Lapajánló