„Endréd vármegye” üzenete a nyelvét vesztett mának
Volt idő, közel 300 év, amikor Barsendrédet (vagyis Nagyendrédet, Kisendrédet és Derezslényt) csak „Endrédvármegyének” becézték. Az ok igen egyszerű, a vidék vonzotta a nemeseket, a földbirtokosokat, s akadtak olyan időszakok, amikor a megye tisztikarának a többsége ebből a kis faluból került ki. Mára a helyzet alaposan megváltozott. Az egykor csaknem színmagyar falucska szinte teljesen elveszítette a magyarságát, a legutóbbi népszámlálás a 440 lakosból mindössze 66 magyart mutatott ki, s még csak nem is ők állnak a legrosszabbul ebből a szempontból a régióban. De Barsendrédnek legalább van egy helytörténésze, Luky János, aki az elmúlt harminc év alatt szinte mindent összegyűjtött az egykori helyi kastélyok és kúriák múltjáról (a már lebontottakéról is), s előbb megírta a falu történetét, majd 80. születésnapjára meglepte magát és a helyi múlt iránt érdeklődőket Barsendréd nemes és neves családjainak történetével.
Az 1893-ban három település, Nagyendréd, Kisendréd és Derezslény által egyesített Barsendréd Lévától 16 kilométerre délnyugatra, a Garam menti hátság keleti lábánál, a Garam folyó völgyében fekszik. Trianon előtt a régió többi településével együtt nagyobbrészt magyar ajkú volt, még az első csehszlovák népszámláláskor, 1921-ben is az itt élő 794 lakosból 708, vagyis a lakosság 89,2 százaléka magyar ajkúnak vallotta magát. Az utóbbi évtizedekben nemcsak a lakossága fogyatkozott meg, de a magyarsága is eltűnt. S ezzel nincs egyedül, a régió a szlovákiai magyarság legnagyobb vesztese, a szomszédos nagysallói alapiskolát épp most zárták be. Ideje volna elgondolkodni a történteken, vajon miért ez a régió esett áldozatul a leggyorsabban és legerőteljesebben az elszlovákosodásnak, vagy kérdezhetnénk úgy is, miért a régió lakossága volt a legkevésbé ellenálló az így is, úgy is elkerülhetetlen asszimilációnak.
Vagyis kicsiben ismerkedhetünk meg Magyarország történelmével. A faluban még ma is számos kastély, kúria és síremlék, sőt a Luky János által működtetett történelmi tárlat árulkodik a dicső múltról, amely alapnak akár ma is megtenné a dicső folytatáshoz. Luky János, ahogy neves elődje, Koroda Pál is postai főtisztviselőként dolgozott évtizedekig Léván, közben 1985 és 2018 között önkormányzati képviselőként, sőt három cikluson át alpolgármesterként is tette a dolgát. Képviselőként találkozott Botka Tivadar barsendrédi származású történész nevével, aki később alapjaiban határozta meg az életét, hiszen az ő hatására kezdett el behatóbban foglalkozni a település múltjával.
Az eltelt három évtized alatt nemcsak levéltárakban és a világhálón kutatott egykori endrédiek után, hanem megkereste a még élő leszármazottakat is, akikkel felvette a kapcsolatot, s akit csak tehetett, visszacsalogatott legalább egy látogatás erejéig a faluba. S közben Ondrejovce-Barsendréd 1260–2010 címmel megírta a falu történetét is, amit a község adott ki. De ezzel még nem zárta le a kutatásait, s miután rátalált Karafiáth Máriusz Régen volt című, 1928-ban Léván megjelent könyvére, amelyben a többi között ezt írja: „Endrédvármegyében? Hát ilyen is volt? Volt bizony… Annyi volt ott a komposzesszor és nagyobb birtokú nemesi család, hogy régebben nem egyszer jóformán az egész vármegye tisztikara endrédi urakból került ki. Megesett hát, és ez nem is ment csudaszámba, hogy nyáron egy időben otthon, Endréden nyaralt a megyei tisztikar java része és innen igazgatta stafétával Bars vármegyét. Ezért nevezték ezt a kis falut Endrédvármegyének.”
Az évszázadok során akadtak köztük vármegyei hivatalnokok, ügyvédek, katonatisztek, papok, tanítók, ahogy természetesen kalandorok és csélcsap léhűtők is szép számmal. Luky János több mint három évtizedes kutatás után 35 egykori, Barsendréden élt és működött nemesi családot gyűjt csokorba gazdag képanyaggal, a címereiket is bemutatva, amelyeket Michal R. Cyrany cseh címerfestő készített el. Találkozhatunk a könyv lapjain (a teljesség igénye nélkül) a Balogh, a Beluch-Besey, a Benkovich, a Botka, a Dombay, a Gachall, a Horn, a Hunyor, a Kelecsényi, a Konkoly-Thege, a Lipthay, a Mirbach, a Névery, a Koroda, a Kürthy, a Rudnyánszky, a Simonyi, a Tomka és a Várady család jeleseivel, akiknek egy része a faluért tette a dolgát, de sokan közülük beírták magukat az egyetemes magyar történelembe is.
Volt ezekben a családokban számos művészlélek is, így a magyar irodalomba is beírta a nevét a Luky Jánoshoz hasonlóan szintén postatisztviselőként működő Koroda Pál, akinek a darabjait előkelő pesti színházak, így a Nemzeti Színház is játszotta, sőt fia, Miklós rádiós szerkesztőként és íróként működött. Ő írta meg apai unokabátyjának, Reviczky Gyulának az életrajzi regényét A világ csak hangulat címmel. De belekóstolt az irodalomba Kürthy Emil is, aki az 1848-as szabadságharc előestéjén született, s bár jogi végzettsége révén dolgozott segédszolga-bíróként is, mégis elrabolta őt az újságírás, s alapítója lett a Magyar Ifjúság című lapnak, később pedig a Kis Világ című gyermeklapot szerkesztette, vagyis nem csak Pósa Lajos tett-vett a gyermeklelkekért tájainkról. Ahogy Koroda Pálé, az ő neve is szerepelt a Nemzeti Színház plakátján. Fia, György később neves színész lett, számos magyar hangosfilmben is találkozhattunk vele, a Dankó Pista című filmben épp Pósa Lajost személyesítette meg. Kürthy Emil veje volt Magyar Elek, az első magyar gasztronómiai szakíró, annak fia, Bálint színháztörténész, a Vígszínház igazgatója, míg unokája, Bálint az 1989-es rendszerváltáskor játszott fontos szerepet, sőt később kulturális miniszter is volt. De ha már említettük, s joggal a történész Botka Tivadar nevét, akkor ne feledkezzünk el ifj. Botka Tivadarról sem, aki jeles festői és zeneszerzői pályát futott be.
Szóval, kevés olyan nagy múltú kis falucska van a magyar történelemben, mint Barsendréd, amelyet egykor joggal neveztek „Endrédvármegyének”, s amely ma már leginkább csak az Ondrejovce névre hallgat. Igaz, erről legkevésbé Luky János tehet, akinek minap megjelent könyve sokkal több mint hiánypótló kiadvány. Látlelete is annak a régi dicsőségnek, amely pár évtized alatt teljesen elenyészett.
