Disznóvágás határok nélkül: böllérek, ízek és történetek a Kárpát-medencéből Vízkeleten - KÉPEKKEL

Igazi falusi disznóvágási hangulat uralkodott Vízkeleten, ahol a XII. Kelecsényi István emlékére megszervezett Böllérversenynek a Wien étterem udvara adott otthont. A mátyusföldi, hazai csapatokon kívül Magyarországról, Erdélyből és a Vajdaságból is érkeztek csapatok, hogy megmutassák egymásnak és a közösségnek, milyen disznóvágási, illetve disznóölési szokások uralkodnak a Kárpát-medencében.

Elsőként a Mátyusföldi Bringások csapatának munkájába pillantottunk bele – a vidám férfiakból álló csapat a kolbásztöltésen túl kemencében sült kolbászos pogácsát kínálgatott körbe a közönségnek, a felsőszeliek külön a falujuk nevét viselő, erre az alkalomra készült csapatkötényben jelentek meg, mint mondják, idén először kapcsolódtak bele ebbe a rendezvénye, ahol a megjelent falvakat és emebreket nagyrészt a guzsalyostalálkozók hagyománya köt össze.

Kínálnak még paradicsomos sült disznómájat, szarvaskolbászt, erdélyi pityókás kenyeret, az erdélyi Apácáról – Apáczai Csere János szülőfalujából érkezők pedig elárulják, náluk található meg a világ legjobb szalonnája – igazuk van – amelynek a titka a szívvel és gondoskodással nevelt háztáji disznó. Náluk még mindig szokás a hagyományos családi disznóvágás – sokszor akár 8 család is összejön egy helyre az ilyen alkalmon, és mindenkinek jut kóstoló-csomag is.

– magyarázza Apáca alpolgármestere, László István. Hozzáteszi, szerencsére a nagy disznóvágásoknak hagyománya van a településükön. Az erdélyi székely ember mindig azt mondja, egy embernek három ünnep van egy évben: a karácsony, a húsvét mega disznóvágás. Apácán sikerült családokon belül megőrizni a disznóvágás ünnepének hagyományait a mai napig.

– mondja László István.

A disznóvágáshoz hozzátartozik a jó pálinka is – ők Apácán hegyvidéken élnek, a szőlő, szilva nem nagyon érik be, de van egy vicc, miszerint „pityókapálinkát” készítenek – becserélgetik a pityókét, krumplit szőlőre és szilvára.

Hasonlóképpen működik ez a csíkszeredaiaknál is – ők érkeztek a legtávolabbról a böllérfesztiválra. Csíkszereda Makó településén keresztül ismerkedett meg a vízkeletiekkel, szintén a guzsalyostalálkozónak köszönhetően – a távoli település küldöttsége első alkalommal jött el a böllérfesztiválra.

– beszélgetünk jó hangulatban András Hunor Jenő, Csíkszereda önkormányzati képviselője.

A magyarországi Makóról érkezők egy különleges elismerő oklevelet is kiállítanak a fesztiválon, egy monarchia-korabeli fénykép kíséretében. Egy kedves arcú, fiatal böllér, Kovács Mihály mosolyog erről a 19. századbeli fotóról az utódkorra - a díszoklevelet a Délmagyarországi Húsiparosok Szövetségétől kapta 1927. szeptember 4-én, mészáros és hentesmester ipari működésének 50. esztendeje alkalmából.

A századforduló legendás böllérjéről a hetvenes éveiben járó dédunoka, Kovács Sándor, Makó önkormányzati képviselője mesél.

„Mi olyan 400 kilométert utaztunk ide a Felvidékre, van, aki messzebbről jött, van, aki közelebbről. A díszoklevelet már többedik alkalommal hozzuk magunkkal. Makó és Vízkelet jó testvértelepülési kapcsolatot ápol – itt a Felvidéken született Katona Pál plébános úr, aki Makón és Füldeákon is volt pap – ebből a tényből jött a testvértelepülési kapcsolat. A vízkeletiek is többször voltak Makón a hagymafesztiválon. A dédnagyapám hentes volt, a nagyapám nem, az apám szintén hentes volt, én szintén nem lettem az, de megtanultam mindent, csak papírom nincs róla” – mesél nevetve a „böllérutód”. Mint mondja,

Makón már kevés háztáji feldolgozás van, a húsipart már eluralták a multivállalatok, pedig a disznóvágás családi ünnep volt, a szív ünnepe. A hagyományos disznóvágásokon mindenkinek megvolt a saját, leosztott feladata.

„Az én apám szilaj ember volt, képes volt már akkor kérdezni az asszonyoktól, ki van -e már mosva a bél, mikor azt még alig bontották ki az állatból. A disznó felbontását a böllérek tűhegynyi pontossággal végezték – nem szétszedését – mert szétszedni csak a kutya szedi szét. A disznóvágásnak megvannak a fortélyai – aki hentesnek megy, az a legnehezebb szakmát választja – ezt csak hajlongva, hidegben, vízbe nyúlkálva lehet végezni – ezt csak szívből lehet csinálni” – mondja Kovács Sándor.

„Nagyapám is jó „ölő” volt – a helyiek büszkék voltak rá, ezért hívtuk életre a rendezvényt. Évről évre nőtt a csatlakozók száma, a guzsalyos csatlakozás csak bővítette a csapatot. A lényeg, hogy itt mindenki jó ember, jó barát, családi környezetben jövünk össze. Nem is verseny ez itt – inkább egy nagy családként éljük át ezt a rendezvényt – itt mindenki próbál kedveskedni mindenkinek, különlegességekkel, hazai finomságokkal. Mi a hagyományos vízkeleti vesevelővel kedveskedünk. Olyan ez itt mint egy nagy magyar összejövetel a hagyományok jegyében” – magyarázza Nagy Pál, főszervező.