Búzakalásztól csillagszóróig – Bodrogközi történetek
A karácsonyról szinte mindent elmondtak már, azt, hogy fényt gyújt az év legsötétebb napjaiban és csendet, békét teremt ott, ahol egyébként zűrzavar és káosz uralkodik. De minden vidék más történetet mesél ilyenkor. A Bodrogközben az ünnep egyszerre köt össze távol élőket és őriz meg régit, ami még ma is erőt ad.
Két olyan család történetét mesélem el, ahol a családtagok ugyan távol élnek egymástól, mégis erős kötelék tartja össze őket, az ünnep pedig minden évben visszahozza mindnyájukat a bodrogközi gyökerekhez.
Füstös Henrietta és férje, Eperjessy Adrián Pest vármegyében, egy Vác melletti faluban élnek, mégis úgy beszélnek a Bodrogközről és Bolyról, mintha csak egy rövid sétára lenne tőlük. A valóságban azonban egészen más a helyzet.
A család szétszóródott: Henrietta szülei ugyan még Bolyban élnek, de húga, Stefánia családjával Dunaszerdahely közelében, Légen, ők pedig Vácdukán élnek. A távolság azonban nem lazította a kötelékeket, inkább tudatosabbá tette őket.
– meséli Henrietta. Elárulja, hogy amikor összeül a família, tízen vannak: hat felnőtt, négy gyerek, és persze a kutyák.
Adrián elmeséli, hogy korhelyleves, hal, krumplisaláta a klasszikus ünnepi menü. Az előkészületekben mindenkinek megvan a feladata, helyben készülnek a hagyományos fogások, a sütiket mindenki hozza magával, a hagyományok pedig helyről helyre követik őket. Ahol vendégségben vannak, oda mennek istentiszteletre; a vacsora után jön az ajándékosztás, és a csillagszórók fénye alatt kezdődik az együtt töltött két nap.
– Minden alapvetően a gyerekek köré szerveződik. Ők még hisznek, bíznak, látnak, ezért igyekszünk megteremteni azt a varázst, amelyet a gyerekkorunkban mi is megéltünk. Édesapám csönget, miután hazaérünk a templomból, és énekelünk is, pont úgy, mint gyerekkoromban. Az ünnepi vacsorán mindenki elmondja, miért hálás abban az évben, mit tart fontosnak, mire büszke, vagy éppen mi volt nehéz. Ilyenkor mutatkozik meg igazán, milyen erős a kapcsolatunk. Mi ugyanis szinte minden nap beszélünk egymással, segítünk, ha kell, figyelünk egymásra.
Ezt a mintát szeretnénk továbbadni a gyerekeinknek is, hogy lássák, a családra támaszkodni lehet, és ezt majd nekik is fel kell építeniük. Tudom, sokan érzik úgy, hogy az ünnep előtti készülődés nyűg, de mi ezt is másként érezzük. Ez a találkozás előtti várakozás, a rákészülés természetes velejárója. Ezt is szeretnénk átadni a kicsiknek, hogy felnőttként ők is továbbadhassák a saját gyerekeiknek – mondja Henrietta.
A házaspár szerint a régi hagyományok egy része mára eltűnni látszik.
– A kántálás szinte már ismeretlen fogalom sok helyen. Pedig számunkra természetes volt: barátokkal jártuk a falut, énekeltük a Dicsőség mennyben az Istennek című éneket, örömmel nassoltuk az ajándékba kapott szaloncukrot. A hó csillogott, porzott a lábunk alatt. A karácsony akkor is az összetartozásról szólt, a befelé fordulás volt jellemző. Olyankor csak egymásra figyeltek az emberek. Szilveszterkor ennek ellenkezője történt, a szomszédok, a rokonok köszöntötték egymást. Emlékszem, a kád néha tele volt pezsgővel szilveszterkor – nevet Henrietta.
A kántálás hagyományának lassú elvesztését azonban fájlalja. Mint mondja, ez már Bolyban is ritkaságnak számít.
– Szomorú, hogy ezt elveszítjük. Talán azért is halványul, mert az emberek nagyon eltávolodtak egymástól. Minden más fontosabb lett. Tudatosan kellene visszahozni, hogy a gyerekeinket ne fosszuk meg ettől a különleges ünnepi örökségtől.
A Füstös család tagjai ragaszkodnak ahhoz, ami érték, és ami még megőrizhető. A találkozásokhoz, a közös étkezésekhez, az apró rítusokhoz. Mert – ahogy mondják – a karácsony a családi melegségről szól, s mindazt, amit az ünnep adni képes, érdemes továbbörökíteni.
A második történetért Bodrogszentmáriára mentem. Két héttel az ünnep előtt feldíszítve pompázik a Szemán család karácsonyfája. Marika néni és Laci bácsi nem azt az életet élik, amelyet idősebb párok esetében megszokottnak gondolnánk – bár botorság lenne azt gondolni, hogy minden idősebb házaspár élete ugyanolyan. Ebben a családban a cukorbetegség formálta át az élet ritmusát, hiszen a ház urának egy lábbal kevesebbel kell boldogulnia, így a feleség végzi a férfias munkák egy részét is, miközben a párját is gondozza.
Marika néni 76 évesen, magas vérnyomással és a 70 fölöttiekre oly jellegzetes testi nehézségekkel teszi mindezt bő öt éve. Gyerekei örömmel segítik szüleiket, de erre ritkán van lehetőségük, mivel mindannyian távolabb élnek. A munkahelyi beosztás, az utazás és a hétköznapi akadályok miatt jó néhány éve lehetetlenné vált, hogy az ünnep három napját a szülői házban töltsék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy lemondanának a közös karácsonyozásról.
– meséli Marika néni.
Ők is ragaszkodnak a hagyományokhoz, sőt saját rítust alakítottak ki, amelyet gyerekeik továbbvittek.
– Szenteste előtt készítünk egy tálat: egy kis só, egy szelet kenyér, némi pénz, pár búzakalász kerül rá. Azt a reményt fejezi ki, hogy legyen a következő évben egészség, étel és annyi pénz, amennyivel biztosítani tudjuk a családunk jólétét – mondja a ház ura.
Noha a nyugodt, pihenős élet helyett kemény munkát, embert próbáló nehézségeket és feladatokat rótt rájuk a sors, a beszélgetésünk végén azonban mindketten mosolyognak. Az asztalon a régi időket idéző fotóalbum, a szívükben pedig a bizonyosság, hogy ha ezekben a napokban talán nem lehetnek is együtt, hamarosan újra ott ül majd körülöttük a család.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52. számában.
