A Magyar Országgyűlés 2012. december 3-án, ellenszavazat nélkül határozatban rögzítette, hogy szükségesnek tartja a méltóságteljes megemlékezést a Csehszlovák Köztársaságból a Beneš-dekrétumok következményeképpen önkényesen kitelepített magyarokról. 1947-ben április 12-én kezdődött a felvidéki magyarság kitelepítése, így emléknappá is ezt a napot nyilvánították. 2021. augusztus 3-án egy hosszú, buktatókkal, gondokkal, valamint külső és belső támadásokkal teli folyamat végén felavatták a Somorjáról kitelepített magyarok emlékművét, melynek anyagi fedezetét elsősorban somorjai civilek, vállalkozók és közéleti személyiségek teremtették elő Somorja város és Nagyszombat megye támogatása mellett.
A Gazdasor és a Fő utca kereszteződésében található emlékműnél a megemlékezés a Szózat közös eléneklésével kezdődött, majd egyházi vezetők gondolatait, imáit hallgathattuk meg. Méry Rebeka népdalénekesnő, kinek a közelmúltban jelent meg első lemeze, az alkalomhoz illő, szívbe markoló népdalfüzérrel jelenítette meg a zene nyelvén a szomorú történéseket: Amott van egy nagy ház, / Törvényszék a neve, / Amit abba főznek, / Keserű a leve...
A megemlékezés fő szónoka, Leczo Bence először arra utalt, hogy helyzetünk nonszensz.
A Beneš-dekrétumok homlokegyenest ellentmondanak a józan észnek, a keresztény alapelveknek, de még az Európai Unió Alapjogi Chartájának is, ennek ellenére Szlovákia jogrendjének részét képezik – szól a már ezerszer hallott, közhelyszámba menő igazság, amit fontos itt és még ezerszer is elmondani. A dekrétumokhoz nem csak a Magyarország felé robogó vonatok fűződnek, az internáló táborok, a részint inkompetencia, részint gonoszság miatt fagyban, szörnyű körülmények között Csehországba deportált családok, az emberpiacok, a folyamatos bizonytalanság, a jogfosztások, vagyonelkobzások, ki- és betelepítések szintén szerves részét képezik mindannak a rossznak, amit a Beneš-dekrétumok szabadítottak a Felvidékre.”
Leczo ezután arra is kitért, hogy nincs olyan felvidéki család, amely közvetlenül vagy közvetve ne lenne érintett ebben, továbbá a kitelepítések transzgenerációs hatásairól is beszélt, ugyanis a kitelepítettek leszármazottjai esetében is sok esetben szorongás, depresszió, önértékelési problémák, öngyilkossági hajlam és más negatív megküzdési formák is jelentkezhetnek, amelyek főleg családon belüli mintákon keresztül öröklődnek, például titkolózás útján, de súlyosabb esetekben más változások is bekövetkezhetnek.
Ezután a szónok személyes példát is említett:
A titkolózást a saját bőrömön is éreztem. Mikor elég idős lettem, hogy érdekeljenek ezek a dolgok, meg akartam tudni, hogyan végezte a családom, reszlovakizáltunk-e, vagy van-e otthon »fehérlap«. Otthon mindenki úgy tudta, hogy az erről szóló papírok, a régi katonakönyvek és a kitelepítésekkel kapcsolatos dokumentumok valahogyan eltűntek, és már nincsenek meg. Néhány éve azonban kiderült, hogy a padlás egyik zugában pihentek, remek állapotban, és csak azért nem tudhattunk róluk, mert a felmenőink szégyellték, hogy reszlovakizáltak. A képhez hozzátartozik, hogy éppen a háború alatt sikerült telket, házat vásárolniuk szülőfalumban, amiről a reszlovakizáció nélkül vélhetően le kellett volna mondaniuk. De kell-e egyáltalán mentegetni azokat, akik otthont, házat, birtokot, az utódaik megélhetését, és őseik összegyűjtött vagyonát szem előtt tartva és mélységesen meghasonulva kérvényezték, de jure, nemzetiségük megváltoztatását? Nem legitimizálja-e tetteiket az, hogy itt vagyunk és emlékezünk rájuk? Hiszem, hogy de! És hiszem, hogy tartozunk nekik, a kitelepítetteknek, kényszermunkára elhurcoltaknak, és mindazoknak, akik a második világháború borzalmai után valahogyan átvészelték a szörnyű kilátástalanságot egy olyan országban, ahol nem hogy állampolgárnak, de gyakran még embernek sem tekintették őket. Tartozunk azzal, hogy emlékezünk és emlékeztetünk. Irtózatos lelkierő kell ahhoz, hogy az ember feladjon mindent, vállalja magyarságát és az azzal járó vagyonelkobzást, kitelepítéseket is. Ahogy ahhoz is rettenetes lelkierő kell, hogy az ember leszegje fejét, szem előtt tartva saját és utódai megélhetését, a szülőföldön maradást, hogy kérvényezze – legalábbis papíron –, hogy annak a nemzetnek a része szeretne lenni, ami nem veszi őt emberszámba. Egyik döntés sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Szomorú sorsokat, derékba tört életeket, tragédiákat látunk, amerre nézünk. Ezt a terhet pedig máig cipeljük”.
Leczo megemlítette, hogy ez az emlékmű nemcsak a jogfosztások, az embertelenségek mementója, hanem a szlovák politikum hozzáállását is erőteljesen jelzi az emlékmű leleplezését követő reakció. Ivan Korčok, az akkori szlovák külügyminiszter ezzel kapcsolatos megjegyzéséből is leszűrhető volt, hogy Szlovákiában finoman fogalmazva nem ildomos történelmi kérdéseket megnyitni. Leczo szerint a szlovák–magyar kapcsolatok pedig épp ezt a szőnyeg alá seprést sínylik meg, hiszen valamelyik félnek mindig tojáson kell lépkednie, és ez a fél nem a domináns államalkotó nemzet, hanem mi, akiknek közösségi szinten sokszor kifizetődőbbnek tűnik a hallgatás, de ez a hozzáállás nemcsak az országon belüli viszonyokat degradálja, hanem az önfeladás lejtőjén indít útnak bennünket.
„Bűn az, minek nyomát is sikerült eltüntetnünk”, idézte végül Leczo Bence Pilinszky Jánost, és arra ösztönzött mindnyájunkat, hogy ne hagyjuk, hogy ez velünk is megtörténjen. A megemlékezés koszorúzással és a Himnusz közös eléneklésével ért véget.
A jelenlévők ezután a felújított Korona épületébe sétáltak át, ahol a Felcserélt otthonok című vándorkiállítást a tárlat szervezője, Hushegyi János városi képviselő, a Szenci Városi Múzeum munkatársa nyitotta meg, aki megemlítette, hogy a kiállítás anyagát a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma bocsátotta rendelkezésre. Hushegyitől megtudhattuk, hogy a kiállítás anyagát 2016-ban állították össze, amikor még ő is a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának alkalmazottja volt, és lehetősége nyílt részt vennie a kiallítás készítésében, digitalizációjában, és öröm számára, hogy ezt a kiállítást, amely május végéig látogatható, most a somorjaiak is megtekinthetik.
