Boldog az a nép, aki érti a harang szavát. Lélekharangot avattak a vágfarkasdi temetőben

Csendes imára és lélekharang átadóra érkeztek meg a vágfarkasdiak a falu temetőjébe. Sokan gyűltek össze augusztus 17-én, vasárnap délután, hogy elsők között lássák és hallják, hogyan kongatják meg szimbolikusan a falu új lélekharangját. Restár János polgármester szeretettel köszöntötte a megjelenőket. Az átadó előtt nyitányként a vágfarkasdi református Dalárda énekelt.

Az új vágfarkasdi lélekharang öt és fél méteres, elkészítése lassú, megfontolt munka volt, több napon át dolgoztak vele a helyiek. A harangot Lipcsei György szobrászművész tervei alapján készítették, aki egy makettet is megformázott a farkasdiaknak, hogy az alapján tudják összeállítani a haranglábat. A harangöntő mester Boráros József volt – a kis harangba is belerótta a halottakat elsiratom feliratot.

– hangzott el Restár János átadóbeszédében.  Czibula Krisztián, Czibula Tibor, Erdélyi Pál, Fábián Ferenc, Iván Gyula, Kőrös József, Kürthy Attila, Molnár Joel, Ondrusek Ferenc, Pál Vivien és  Polgár Norbert képviselői jutalmaikból fizették ki a lélekharang jelentős részét, mert ezeket a jutalmakat ők nem vették át négy évig.

– mondta Vágfarkasd polgármestere. Köszönetét fejezte ki azoknak a családoknak, vállalkozóknak, akik önzetlenül anyagilag  hozzájárultak ehhez a lélekharanghoz. Sokan pedig a kétkezi munkájukat tették hozzá ehhez a műhöz, többen anyagi ellenszolgáltatás nélkül dolgoztak. Balogh Lajos ügyeskezű mester faragta, simogatta, bádogolta, vasalta, burkolta a szerkezetet. Nélküle talán nem is lenne ez a mű, mint ahogy sok minden más sem a faluban.

Eddig a vágfarkasdi templomtornyok harangjai zúgtak minden alkalommal. Ezek jelzik az időt reggel és délben. Hívogatják istentiszteletre az élőket, szólnak, ha meghal valaki a faluban. Emlékeznek, zúgnak a keresztény ünnepeken és  kísérték el, siratták a halottakat az utolsó útjukon a temetőben. Ezt az utolsó szerepet mostantól átveheti a lélekharang, ami ezentúl a helyszínen, a temetőben teheti meghatóvá és széppé a temetéseket.

„Kísérje el a halottat a sírjához, szóljon annak lelki üdvéért. És szóljon minden egyes alkalommal ebben az öreg temetőben eltemetettek emlékére hitétől, nemzetiségétől és bőrszínétől függetlenül mindenkinek, és szóljon isten dicsőségére. A lélekharang majd lassan beépül az életünkbe, a temetkezési kultúránkba - már csak egy ügyes harangozót kell találnunk“ – hangsúlyozta Restár János.

A harangot Varga Róbert plébános és Erdélyi Pál református lelkész áldották meg és leplezték le. Erdélyi Pál a Zsoltárok könyvéből merítve mondott rövid igehirdetést.

A lélekharang a teremtő Isten dicsőségét is visszhangozza. Isten által még az élettelen dolgok is a megfelelő helyükre kerülnek. Az ősi korokban az Isten népe nem ismerte a harangot, csupán a kürtöt, de a lényeg ugyanaz volt. Figyelni kellett rá. A kürtszó jelentette a veszélyt, hívott harcba, emlékeztetett az ünnepekre. Az ősi eszközt idővel felváltották a harangok, de a lényeg nem változott.

– áldotta meg a harangot a lelkész.

Varga Róbert atya kiemelte, a harang összefügg Isten népének életével – jelez, figyelmeztet a közösség fontos eseményeire. Miután a plébános felszentelte a harangot, felhívta a közönség figyelmét a közelgo augusztus -ai ünnepre, akik közösen énekelték el a Dalárdával a magyar Himnuszt.

A lélekharanghoz a Felvidéken, és tágabban a magyar falusi világban is sok szokás és hiedelem kapcsolódott. Ha valaki haldoklott, a harangozó megszólaltatta a lélekharangot. Ez jelzés volt a falunak: „Valaki a halálán van, imádkozzunk érte.” Úgy tartották, hogy a harangszó segít a léleknek könnyebben eltávozni a testből.

A temetés napján szintén megszólalt a lélekharang, végigkísérve a halottas menetet a templomtól a temetőig. Sok helyen a gyászolók számára is megnyugtató volt a harang hangja - az égi és földi világ közötti kapcsolatot jelezte. A Mátyusföldön például szokás volt, hogy háromszor kondították meg, amikor valaki meghalt: először a születési, másodszor a halálozási helye, harmadszor pedig a temető irányába.