Az Estendøn búcsúja: tíz év után utoljára a színpadon
Van valami különleges abban, amikor egy zenekar nem csupán hangokat hagy maga után, hanem egy egész életérzést, amely az évek során barátsággá, közösséggé, közös emlékké sűrűsödik. A farnadi Estendøn története lassan lezárul.
A felvidéki magyar könnyűzenei élet egyik meghatározó formációja tíz év közös munka, számtalan koncert és felejthetetlen pillanat után búcsúzik közönségétől Budapesten, a Dürer Kertben, október 24-én. Ezzel párhuzamosan jelenik meg új, egyben utolsó albumuk is, olyan dalokkal, amelyek méltó zárásként összegzik mindazt, amit az elmúlt években képviseltek.
Tíz év után az Estendøn úgy döntött, utoljára áll színpadra; nem egyedül, hanem a Gorlo Volka társaságában, akikkel hosszú barátság, közös történetek és örömzenélések kötik össze őket.
Az Estendøn 2015-ben indult, s hamar a felvidéki magyar zenei színtér üde színfoltjává vált. Dalaikban ötvözték a személyes hangvételt a különleges energiával, amely sokak számára felejthetetlen koncertélményt adott. Most azonban, ahogyan Recska Roman szólógitáros fogalmazott, „közbejött az élet”. A tagok szerint eljött a pillanat, amikor a mindennapi élet és a zenekari működés már nem fér össze. Dolgozó felnőttként, családokkal és sokféle elfoglaltsággal egyszerűen nem tudtak már olyan tempót diktálni, ami méltó lett volna a közönséghez és magához a zenekarhoz. A felismerés fájdalmas volt, de felszabadító is: lehetőséget adott arra, hogy méltó lezárást adjanak közös útjuknak. A búcsúfolyamat része volt az utolsó felvidéki koncert Farnadon, ahol utoljára álltak hazai közönség elé. A hangulatot vegyes érzések jellemezték: szomorúság, hála, visszaemlékezés és rengeteg szeretet.
S hogy mit jelentett számukra a tíz év? Bánovski Richárd gitáros szavaival:
– Olyan, mintha kibővült volna a családom néhány unokatesóval, akikkel együtt zenélünk. Bár a színpadon már nem fogunk zúzni ebben a formában, a barátság mégis megmarad.
Az utolsó album a Szétesés címet kapta. A tagok ezzel tartoztak önmaguknak és a közönségnek is. A lemezen több dal is túlmutat önmagán, mintha a zenekar történetének metaforájává vált volna. Smid Ádám, a dobos számára a címadó szám vált kulcsfontosságúvá.
– Magába foglalja valaminek a végét, de ugyanakkor valami újnak a kezdetét is.
Ricsi a Szabadesést emeli ki.
– Ezen a dalon sokat dolgoztunk együtt az utolsó dalírós próbákon, és szép emlékeket idéz vissza.
Nem véletlen, hogy a dalszöveg sorai – lezuhanok, ha nem kapaszkodsz, elfeledlek, ha nem ragaszkodsz – egyszerre idézik a közös kapaszkodásokat és az elengedés szükségességét. Liliánának a Velem szemben vált különösen személyessé.
– Utólag olyan jelentéstartalommal bővült számomra a dal, amely teljesen egybeszövődött az utolsó közös estendønös időszakkal. A sorok, hogy „velem szemben a jelen áll, mezítláb a régmúlt szilánkján”, mintha magáról a búcsú pillanatáról szólnának.
Saróka Vajk Attila, a zenekar alapító basszusgitárosa őszintén vallja.
– Nekem a Vermona lett volna a kedvenc dalom az albumon, de sajnos nem sikerült felvennünk. Lehet, még egyszer sor kerülhet rá…
A dalok mögött mindig ott állnak az emberi történetek. A közös értékek és az örömzenélés mindig a zenekar alapját adták. A dalok soraiban is fel-felbukkan ez az élmény. „Szőj hozzá, fűszerezz, tölts meg, világíts meg!” – mintha ars poeticája lenne annak, ahogyan a zenélésről, az egymásra figyelésről gondolkodtak. Nem a siker vagy a hírnév volt a célja a zenekaruknak, hanem az, hogy együtt teremtsenek valamit, ami túlmutat a mindennapokon.
Roman úgy emlékszik vissza, hogy számára az az érzés fog hiányozni, amikor a galántai Szabó Ádám stúdiójában megszólaltak a dalok már majdnem végleges formájukban. – Olyankor csak néztünk egymásra, fogtuk a fejünket, és azt mondtuk: vau, ez mekkora „banger” lesz.
Az Estendøn tagjai egyetértenek abban, hogy ami a leginkább megmarad, az nemcsak a dalok sora, hanem a közösség, amely köréjük épült. – A dalokat, a koncerteket és a hozzájuk köthető élményeket, barátságokat – mondja Ricsi. Ez a közös háló az, ami túlmutat bármilyen búcsún.
A búcsúkoncert kapcsán Vajk különleges meglepetést ígér.
– A Jahusszancsnál sokszor megőrültek az emberek; ezt nagyon imádtam. Mindig is szerettem volna kipróbálni, hogy milyen érzés lehet kívülről, a legpörgősebb számunkon tombolni. Lehet, most leugrok és táncolok egyet mindenkivel.
Ricsi hozzáteszi: – A kedves közönség számíthat arra, hogy felejthetetlent alakítunk. Én biztosan élvezni fogom minden percét.
Ha nagyon röviden kellene elköszönniük, Vajk így fogalmazna: – Köszönjük, hogy hallgattatok bennünket és sokat buliztatok velünk. A többi pedig maradjon a búcsúkoncertre, szóval gyertek el mindenképpen!
És talán ott, azon az estén, amikor utoljára csendülnek fel a közös dallamok, mindenki érezni fogja azt, amit egy dalszövegük is suttog: „Apró vágyak szégyenlősen azt suttogják: ne menj tovább, minden itt van benned.” Az Estendøn története véget ér, de az a közös örömzenélés, amelyből megszületett, tovább él mindazokban, akik hallották, akik velük együtt dalolták, és akik velük együtt élték át, hogy a zene több, mint hangok sora: a közösség, az együttlét ünnepe.
