Az anyanyelv maga az élet
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehetett át a napokban Magyarország kassai főkonzulátusán Duncsák Mária nyugalmazott pedagógus. A díjazott egyben a Csemadok Kassai Városi Választmányának alelnöke, aki a kárpátaljai, illetve felvidéki magyarság anyanyelvének és kultúrájának megőrzését szolgáló pedagógusi pályája, valamint közösségépítő munkája elismeréseként kapta a díjat.
Milyen érzés ilyen rangos kitüntetést kapni?
Az első reakció a meglepetés volt, aztán persze az öröm. De az ember rögtön érzi a felelősséget is: sokat kell még tennem azért, hogy megfeleljek a kitüntetésnek.
A díjátadón Tompa Mihályt idézve úgy fogalmazott, önnek valóban két hazát adott végzete. Mire gondolt?
Amikor átvettem a díjat, úgy éreztem, nemcsak nekem szól, hanem azoknak a közösségeknek is, ahová tartoztam az életem során. Az egyik a sokat szenvedett Kárpátalja, ahol születtem és felnőttem, a másik pedig Kassa, ahol már közel negyven éve élünk a családommal.
Milyen volt a beilleszkedés a kassai magyarság soraiba? Hogyan jutott el odáig, hogy Kassát is hazájának, otthonának tekinti?
Nem mondhatom, hogy könnyű volt, de a kassai magyarok elfogadtak és befogadtak minket, amiért nagyon hálás vagyok. Nem úgy tekintettek ránk, mint idegenekre. Úgy éreztem, jó szívvel és jóindulattal vannak irántam és a férjem iránt is, akinek festőművészként még nehezebb volt a beilleszkedés. Teltek az évek, kulturális rendezvényekre, színházba jártunk, én tanítottam. Idővel sok barátra tettünk szert nemcsak a kassai magyar közösségben, de a szlovákok között is.
Bár eredetileg nem tanárnak készült, mégis hosszú évekig állt a katedrán.
A kárpátaljai Ungváron születtem, és ebben a kisvárosban töltöttem életemnek majdnem a felét. Itt jártam iskolába, egyetemre, és itt születtek a gyermekeim.
Gyermekkorom és ifjú éveim a szovjet rezsim korszakában teltek, amikor mindenki gyanús volt, aki vállalta a nemzetiségét és a hitét. Hosszú vívódás után szántuk rá magunkat a családommal, hogy megpróbálkozunk a csaknem lehetetlennel: áttelepülünk férjem rokonaihoz Csehszlovákiába.
Hat évig tartott, míg végre – rengeteg szorongás és megaláztatás után – pozitív válasz érkezett a kérvényünkre, így 1982 novemberében érkeztünk meg Kassára. Az ungvári életünkhöz képest itt egy merőben más, új helyzettel szembesültünk. Munkát találni, megtanulni az ügyintézés minden csínját-bínját, és ami a legfőbb: elsajátítani a szlovák nyelvet – mindez nem volt egyszerű, és hosszú időbe telt. A ma már Márai Sándor nevét viselő alapiskolában, majd később a kassai ipariskolában összesen 28 évet töltöttem a katedrán. Köszönettel tartozom egykori tapasztalt kollégáimnak, akik a pályámon segítettek a tanácsaikkal.
Mi motiválta, hogy olyan példaértékű munkát végezzen, amit most ilyen rangos kitüntetéssel ismertek el?
Mindig meggyőződésből végeztem a munkámat. Szilárdan hiszem, hogy a pedagógusnak olyan örök érvényű értékeket kell közvetítenie, mint az anyanyelv, a szülőföld és a nemzeti kultúránk tisztelete.
Munkánk gyümölcse azonban csak sokára, évtizedek múlva érik be a növendékeinkben.
Így igen jó érzés, amikor egykori diákjaink már felnőttekként szívesen emlékeznek vissza iskolai éveikre és értékelik a munkánkat. A legnagyobb elismerés pedig az, ha ők maguk sikeres emberekké válnak.
Célomnak és küldetésemnek éreztem a magyar nyelv átadását, hiszen az anyanyelvünk megtartása az identitásunk, kultúránk, hagyományaink megőrzésének alapja.
Itt elsősorban nem is arra gondolok, hogy a nyelvtant oktassuk magas szinten, hanem hogy megtanítsuk a gyerekeket szépen, választékosan beszélni és magyarul gondolkodni. Idegen nyelveket is tanítottam, nagyon jól tudom, milyen nagy szerepük van az életünkben. Szükségesek a boldoguláshoz, különösen manapság. Ma már nem elég egy, inkább két idegen nyelvet kell tudni legalább középszinten ahhoz, hogy egy fiatal sikeres legyen az életben. Az idegen nyelv tudása a karrier építésének elengedhetetlen feltétele, az anyanyelv viszont a családot, a szülőföldet, a biztonságot, az otthont jelenti.
Az anyanyelv maga az élet.
A Csemadok alelnökeként hogyan látja, milyen helyzetben van a kassai magyarság? Milyenek a kilátásai, milyen irányba halad?
Kassán szembe kell néznünk azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az itt élő magyarság száma fokozatosan csökken. Egyre kevesebben használják aktívan az anyanyelvüket, ritkán hallani magyar szót az utcán, és ez értékvesztéssel jár mind a közösség, mind a város kulturális élete szempontjából. A közelgő népszámlálásnak ezért nagy a tétje, hiszen minél többen vagyunk, annál nagyobbak a lehetőségeink kultúránk és hagyományaink megőrzése terén: a szülők magyar óvodába, iskolába írathatják be a gyermekeiket, működhet a magyar színház, magyar rendezvényekre, istentiszteletekre járhatunk stb.
A Csemadokban azért dolgozunk, hogy őrködve anyanyelvünk fölött olyan szellemi közösséget teremtsünk Kassán, amely tevékenyen részt vesz a város kulturális életében. A 21. század kihívása számunkra, hogy megtartsuk a magyar nyelvet, kultúránk alapját, és továbbadjuk a gyerekeinknek, unokáinknak. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk.
Végezetül térjünk vissza a Magyar Arany Érdemkereszthez. Mit jelent önnek az elismerés?
Tizenhat éves voltam, amikor először jártam Magyarországon. Megdöbbentem, mert az emberek nem voltak tudatában annak, hogy a határokon túl is élnek magyarok, abban az időben nem lehetett erről beszélni. Mikor elmondtam, hogy Ungvárról jöttem, csodálkoztak, hogy milyen jól beszélek magyarul. Mára ez megváltozott, szervesen beépült a köztudatba, hogy a környező országokban is élnek magyar közösségek. Ez a kitüntetés azért is olyan értékes számomra, mert azt bizonyítja, hogy Magyarországon tudnak rólunk, számontartanak bennünket, és értékelik a munkánkat.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/50. számában.
