A szeretet nagykövetei a fogyatékossággal élő fiatalok versmondó fesztiválján minden júniusban

Minden évben várom, hogy a telefonom kijelzője kiírja Pék Anna, a főszervező nevét, akkor már tudom, a versmondó fesztivál pontos dátumát egyezzük le, merthogy évek óta visszajárok ide. Tudósítok, kérdezek, figyelek és mindig úgy indulok haza, hogy valamit megint ott hagytam magamból, ám sokkal többel lettem gazdagabb. Nem versenyről, fesztiválról tudósítok. Hanem egy világ tisztaságáról.

A mentálisan sérültek versfesztiválja minden évben mást ad. Nem a program változik, arra kell rájönnöm, én változom közben.
Ezúttal nem feltétlenül csak a szavalatokról írnék, hanem arról, ami a versek mögött történik.

Aznap sosem olvasok híreket. Tudatosan készülök a kristálylelkek közé. Idén úgy hozta a sors, hogy Zupko Máriát, a verseny egyik állandó zsűritagját vittem Taksonyra. Útközben meglepő őszinteséggel mesélte nekem, hányszor győzte le a rákot. Az életerős, mindig vidám Marika néniről nem mondtam volna, hogy ekkora harcokat vívott és nem maradt nyoma, azt mondta erre:

Belém égett és azóta zeng bennem ez a mondat. Rögtön eszembe jut, amit korábban Zsidó János esperesplébános, a zsűri másik állandó tagja mondott nekem egy interjú során:

Hát, ezekkel a gondolatokkal léptem be a művelődési központba, ahol a minden évben megszokott látvány fogadott: segítők, gondozók és édesanyák a saját kezükkel sütött finomabbnál finomabb süteményeket rakták szét éppen, amibe belekeverték szívük jódarabját is. Csöpi néni (Pék Anna) a névsort véglegesítette és az ajándékokat rendezgette, a már ott levő fesztiválon fellépő fiatalok kitörő örömmel köszöntötték egymást és ki-ki saját képességeinek megfelelően társalgott a másikkal, a csoda az volt, hogy mindenki értett mindenkit.

A legtöbben békében vannak önmagukkal. Nem törekednek többnek látszani, nem akarnak semmiben versenyezni, csak jelen vannak a pillanatban. Egyszerűen, teljesen, őszintén. Ez az, amire minden évben emlékeztetnek engem, ez az, amit tőlük tanulhatunk.

A zsűri két állandó tagja idén új személlyel egészült ki, Bergendi Mónika, a Galántai Kodály Zoltán Gimnázium nyugalmazott pedagógusa foglalt helyet a székben, valamint ezen intézmény harmadikos diákja, Bitter Karolina, aki szavalatával nyitotta meg az eseményt, egyfajta hangvillaként a napnak.
Szakmai és mégis emberi értékelés, amit adnak. Az erősségeket emelik ki, azt, ami megérintette őket. Egy tekintet, egy mozdulat, egy őszinte könnycsepp a szemekben.

A szavalatok közben gyakran nézem a közönséget, szeretnék mindenki fejébe látni, mit érez, mit gondol, ha verset hall, mert én lebegek olyankor. Ott vannak az édesanyák és a gondozók, elsősorban őket fürkészem. Némelyikük noszogatja a soron következő előadót, másikuk szorítja a szék karfáját, megint mások lelkesen rögzítik az előadást, van, aki csendben sír, mikor gyermeke végre megszólal egy hosszú hónapok óta gyakorolt versben, amit ma nem másért, önmagáért mond el. Van, mikor elfogynak a szavak, ezek ilyen momentumok.

A következő jelenet, aminek szemtanúja voltam, az volt az a pillanat, ami miatt a lelkem szárnyra kapott:

Egy gondozót láttam a mosdóban, aki a szereplés után átölelte a magával elégedetlen fiatal fiút. Nem javított, nem bíztatott, csak annyit mondott:

Ebben a mondatban benne volt az egész nap. Az elfogadás. A hit. Az a fajta szeretet, amit nem mérnek, csak adnak.

A napot a Galántai Kodály Zoltán diákjainak néptánca és énekei, szavalatai tették méginkább  élménnyé. Fontos és szükségszerű, hogy a nem akadályozott fiatalok is lássák és megtapasztalják, hogy van egy világ, ahol olyan nyelven ,,beszélnek’’, amelyet nem tanítanak az iskolában.

Az ünnepnap zárásaként az Akusztik Quartett zenélt. Nem közönségnek. Hanem egy közösségnek. Olyan természetes empátiával, olyan ösztönös ráhangolódással, hogy ott, abban a pillanatban zene és szeretet ugyanazt jelentette.