A notesz titka – egy elfeledett élet nyomában
Mennyi titkot, felbecsülhetetlen információt tartalmaz egy-egy féltve őrzött napló, egy kis notesz, amibe írója a számára legfontosabb eseményeket, adatokat jegyzi fel. Sok-sok ilyen notesz az évek múlásával aztán hányatott sorsra jut, írója vagy éppenséggel a főszereplője pedig feledésbe merül. Mint ahogy feledésbe merülhetett volna az egyszerű nevelőnő, Postmann Irén (Mária) – vagy ahogy életében nevezték: Kisi (a Kisasszony rövidítése) élettörténete is, ám szerencsére nem így történt.
Ennek a kivételes asszonynak a nem mindennapi életútja kelt életre egy régi, kopott notesz lapjairól azon a rendhagyó beszélgetőesten, amelyre a Csemadok Ligetfalui Alapszervezetének szervezésében került sor Pozsonyban.
Pongrácz Éva egyetemi tanár kenyere közgazdasági docensként nem a múltkutatás, ennek ellenére nem hagyták őt hidegen azok a megfakult noteszok, amelyeket a szülei házának padlásán talált, pláne, miután beleolvasott a katonásan szabályos sorokba rendezett gyöngybetűkkel papírra vetett szövegbe.
Mert, amit azokban talált nemcsak egy nevelőnő életútját elevenítették fel, akinek a sorsa összefonódott egy a 20. század történelmi viharainak közepette élő arisztokrata családéval: az ő dédszülei sorsával; a kézzel írt életrajz egyfajta társadalmi korrajzot, egy letűnt kor értékrendjét, hitét és emberi kapcsolatait is elénk tárja, amelyek nem mindenben egyeznek az erről alkotott klisékkel.
Már az sem mindennapi, ahogyan ez az életrajz megszületett, hiszen nem maga Kisi vetette papírra élete jelentősebb mozzanatait, hanem Pongrácz Irén, annak a nemesi Pongrácz családnak az egyik lánya, akiknél Kisi nevelőnősködött, s akivel a nevelőnő jó barátságba került.
Postmann Irma 1887-ben Szombathelyen született, és eredetileg Mária névre keresztelték, édesanyja hatéves korában meghalt, így a nagyanyja nevelte fel a mai Burgenland területén található Pinkafőn (Pinkafeld), majd később a nagynénjéhez került Monyorókerékre (Eberau). Mivel a család nem volt tehetős, Kisinek elég korán munkába kellett állnia, így nevelőnő lett először Bécsben, Guttmann báróéknál, majd Mautnerné – aki a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek alapítójának, Weiss Manfrédnek volt a lánya – gyerekeit nevelte Budapesten.
Bár mindkét család jól bánt vele, maga is katolikus neveltetésű lévén, szeretett volna egy katolikus családhoz kerülni nevelőnőnek. Így került 1914-ben a nyolcgyerekes Pongrácz családhoz, gróf Pongrácz Frigyeshez és feleségéhez, Batthyány Antóniához (aki boldog Batthyány Strattman László testvére volt), azaz Pongrácz Éva dédszüleihez. A nagylányok inkább barátnőként tekintettek a nevelőnőre, mivel hasonló korúak voltak. A család Pozsonyban élt, a nyarakat és az ősz egy részét pedig a nagyszarvai kastélyban töltötték.
Ezzel a mondattal kezdte Pongrácz Irén a megtalált notesz írását, ami aztán a dédunokát családkutatásra ösztönözte. Pongrácz Évának a családkutatás idővel a kedvenc szabadidős tevékenységévé vált, s a noteszban leírtakból – a saját kutatásokkal kiegészítve – végül egy könyv is született A mi „Kisink” címmel, a Remény kiadó kiadásában.
Ezek a feljegyzések aztán felkeltették az érdeklődésemet, és elkezdtem kutatni utánuk, s amikor jöttek az első sikerek, és kinyíltak az első kiskapuk, s újabb történetek kerültek elő, az arra sarkalt, hogy tovább folytassam” – fogalmazott portálunknak Pongrácz Éva, akinek családja szellemi értékeinek kutatása és az utókor számára elérhetővé tétele a hobbijává vált. Mint elmondta, kutatásai során felkereste a noteszben szereplő helyszíneket, a még élő családtagokat, utódokat is. „A boldoggá avatott Batthyány Strattmann László – aki a szegények orvosa volt – Budapesten élő unokájával tartom is a kapcsolatot – fűzte hozzá.
Mint elmondta, Pongrácz Irén, aki a naplófeljegyzéseket írta, a nagyapja testvére volt, és nagyon precízen vezette a naplóit. „Már az írása alapján felismertem, hogy Irén néni feljegyzéseiről van szó, s a notesz elolvasása után pedig rádöbbentem, hogy egy elfeledett személy élettörténetéről van benne szó, a helyszínek is valósak és a szereplők is” – fogalmazott.
A nevelőnő élettörténetén keresztül figyelemmel követhetjük a társadalmi eseményeket is, ahogy egy jómódú nemesi család egyik napról a másikba a nincstelenségbe csöppen, és szó szerint az életben maradásért kénytelen küzdeni.
„Valóban, a történet egy valós személy történetén keresztül egy családnak is a története. Megtudhatjuk belőle, hogy sikerült átvészelniük a 20. század nehéz időszakait, és ezzel együtt egy érdekes korrajz is elénk tárul” – fogalmazott Pongrácz Éva.
Kisi történetéből megtudhatjuk azt is, hogy élete során „kapcsolatba került” Isten szolgája Kaszap István jezsuita novíciussal is, akinek boldoggá avatása még 1941-ben elindult, majd 1990-ben újraindult s mindmáig folyamatban van.
„Ez az esemény 1953-ban történt, ekkor Kisi glaukómája következtében már megvakult. Ebben a második világháború utáni időszakban már a nagyszüleim is földönfutókká váltak, s amikor szállást kerestek, az édesanyán egyik rokona fogadta be őket, és adott egy szobát nekik, tulajdonképpen ennek köszönhetően ismerkedett össze az édesanyám és az édesapám.
Azt követően aztán Kisi Kaszap Istvánhoz imádkozott, talán azért is, mert hasonló egészségi problémákkal küszködött, mint Kaszap, s ő is úgy fulladt meg, ahogy Kaszap” – fűzte még hozzá Pongrácz Éva.
Az előadótól megtudtuk azt is, a továbbiakban is folytatni szeretné a kutatásait. „Ebben a történetben még két szálon is nyomozok, az egyik szál a Kisiről fennmaradt egyetlen fényképhez kötődik, amelyen Kisi egy kislánnyal van lefényképezve. Mint kiderült ez a kislány báró csepeli Weiss Manfréd Bébinek becézett unokája, akinek sikerült megtalálnom a fiát. Ő egy híres alváskutató professzor, Alexander Borbély, aki Svájcban él, s akivel felvettem a kapcsolatot – mondta. A másik szál a Kisi történetben is említett testvér, Ilus, akinek a sírját Bécsben sikerült Pongrácz Évának megtalálnia. „Hagytam ott egy üzenetet, ha esetleg egy hozzátartozó meglátogatja a sírt, akkor jelentkezzen nálam” – fűzte hozzá.
Mint megtudtuk, ezenkívül van egy újabb kutatási terület is, aminek apropóját egy fotó adta.
– tette hozzá. Mint mondta, a történet érdekessége, hogy Trianon után a gyermekotthont feloszlatták, mivel egyházi tulajdonban volt, a gyerekeket azonban kimentették Magyarországra, a Budapest melletti Pécelen működő gyermekotthonba. Tervei szerint szeretne oda is elutazni, és a kutatásai eredményeit egy kétnyelvű – szlovák-magyar könyvecskében kiadni, amely a pozsonyi vár alatti Pálffy-palotában működött gyermekotthon történetét dolgozná fel.
S hogy miért is fontos Kisi története az utókor számára? „Én úgy gondolom, hogy ez a kutatás az én küldetésem. Nincs, aki emlékezzen Kisire, s azzal, hogy a történetét sikerült könyvbe foglalni, közösen emlékezhetünk rá, s az ő különleges életével, hitével, azzal amilyen türelemmel viselte a szenvedését egy olyan további példát nyújthatunk, ami mindannyiunk számára követendő lehet” – zárta Pongrácz Éva.
