A miseruhák élő üzenete
A Párkányi Városi Múzeum adott otthont annak az egyedülálló kiállításnak, amely Szőgyén páratlan textilkincseit mutatja be. Bár sok helyen már teljesen vagy részben megsemmisültek a régi liturgikus öltözékek, Szőgyénben a lelkiismeretes sekrestyések generációi olyan gondossággal őrizték meg a miseruhákat, palástokat és szakrális tárgyakat, hogy ma ritka egységben csodálhatjuk meg az egyes korokra jellemző viseleteket.
A gyűjtemény abban is különleges, hogy a környéken alig tudni olyan településről, ahol ilyen gazdagon fennmaradtak volna a liturgikus textíliák, méghozzá eredeti formájukban. A kiállításhoz Farkas Zsolt szőgyéni esperesplébános atya adott szakszerű, mégis közérthető magyarázatot, bepillantást engedve a liturgikus öltözetek rejtett jelentésvilágába.
Elmondta, hogy a régi sekrestyebútorok fiókos kialakítása nem volt véletlen: a miseruhák nem lóghattak, mert megsérültek volna, ezért fekve tárolták őket. Ezekből öltözött a pap és a diakónus is.
A legrégibb miseruhák félköríves kialakításúak voltak, olyan formájúak, mint Szent István híres palástja. Nem véletlenül, hiszen a szakralitás és a királyi méltóság jelképei szorosan összekapcsolódtak. A miseruha latin neve, a casula, magyarul házacska, arra utal, hogy a pap „alter Christus”-ként, Krisztus földi helyetteseként végezte a szentmisét, ezért a ruházatnak is ezt kellett kifejeznie.
A régi, harang alakú kazulák a földig értek, sőt sokszor a pap kezét is eltakarták. Ahhoz, hogy az áldozati cselekmények gesztusait el tudja végezni, a ruha alsó részét gyakran fel kellett tűrni. A mai, modern miseruhák bizonyos tekintetben visszatérnek ehhez a formavilághoz, de nem teljes mértékben.
A 9–13. században apró változások történtek: a fejnyílást nagyobbították, olykor gallérral díszítették. A 15. századtól a praktikum miatt jelentősen rövidült a fazon. A 17–18. században Borromeo Szent Károly hatására az oldalíveket is levágták, így jött létre a tridenti rítusra jellemző, merevebb, díszesebb miseruha. Ezt 1965-ig hordták, amikor még háttal misézett a pap, ezért a ruha hátsó része volt a legdíszesebb.
A kiállított miseruhákon gazdag népi és szakrális motívumvilág jelenik meg. Feltűnik a villáskereszt – ősi jel, a rúnák világából az élet szimbóluma. Más darabokon szőlőindák ölelik körbe a keresztet: ezek Krisztus testének és vérének, a bor és a kenyér konszekrációjának, az átváltoztatásnak a jelképei. A magyar kultúrában ismert életfa motívum ugyancsak megjelenik: az ég felé emelő hit jelképeként.
Zsolt atya beszélt a miseruhák színének a szimbolikájáról is. Az arany a legnagyobb ünnepek színe, fehéret főleg az Úr ünnepein használnak, a piros a vértanúk és püspökök színe, a zöld az évközi időt jelképezi, a lila miseruhát főleg adventkor, nagyböjt idején és temetési szertartásokon használ a lelkiatya, rózsaszínt csak kétszer egy évben – advent 3. és nagyböjt 4. vasárnapján. Már majdnem kikopott, de kezd visszatérni a liturgiába a fekete szín is, amelyet sokszor ezüsttel kombinálnak, tette hozzá a szőgyéni esperesplébános.
Külön érdekessége a kiállításnak a fehér-arany dalmatika, amelyet utazások során használtak a papok, és a diakónusi szolgálat jelképe is volt. A dalmatika a római korban a tunika felett viselt hosszú ujjas felsőruha volt, hétköznapi polgári viselet, később vált szakrális öltözékké. Szőgyénben ilyen is fennmaradt, ami arra utal, hogy a település valaha nagyobb plébániai központ lehetett, ahol diakónus is szolgált.
A vitrinekben stólák és egy ritka darab, a manipulus is látható: ezt a pap karjára helyezték bizonyos szertartások alkalmával. Eredetileg az izzadság letörlésére szolgált, később a díszítés lett a fő funkciója, az arany- és gyöngyhímzés miatt.
Farkas Zsolt esperesplébános kiemelte, ha megértjük a színek, formák és motívumok mögötti szimbolikát, akkor ezek a miseruhák nem csupán muzeális értékű textíliák. Nem a múlt poros relikviái, hanem a mindennapi liturgia élő tárgyai, amelyek ma is ugyanazt az üzenetet hordozzák: Istenhez vezetnek, a hit misztériumát közvetítik.
