A legtovább szolgáló huszár szobra - Hegyesmajtény
„Futottak már a franczok, mint szélben a katáng, / Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk!” – írja Az obsitos és Napoleon című művében Garay János. A menekülők közt valaki felfedezte Napóleont is, s ez a valaki a hadseregeket egyedül is szétverő Háry János, az obsitos katona volt. Aki annyit beszélt a lovakról, hogy már maga is huszárnak képzelte magát, pedig mindvégig gyalogos volt.
A vaskos történetein mulatókat azonban ilyen kicsiség nem zavarta. Huszárságát senki sem vonta kétségbe. A róla szóló tréfás, anekdotázó költeményt Garay János 1843-ban írta. Hanem most nem róla szólunk, hanem arról a valós, haláláig nagy tiszteletben tartott személyről, Gábris Skultéty Lászlóról, aki a Monarchia legtovább szolgáló obsitos zászlótartója volt.
Gábris/Skultéty László 1738-ban Hegyesmajtényban (Mojtín) született. Édesanyját korán elvesztette, édesapja huszár volt, így szinte természetes, hogy gyerekként, 1750-ben, 12 évesen beállt ez egyik huszárezredbe. 81 évig volt huszár, 22 hadjáratban és 256 ütközetben vett részt. Hadik András vezetésével azok között volt, akik megsarcolták Berlint.
Számtalan kitüntetést kapott, köztük a két legmagasabb legénységi kitüntetésnek számító Ezüst Vitézségi Érmet és az Ágyúkeresztet is. Magasabb katonai rangba jelölését azonban mindig elutasította. Azt kérte a császártól, hogy haláláig szolgálhassa az uralkodót. Végig megmaradt zászlótartónak. Szülőfaluja templomát és iskoláját haláláig támogatta. 1831-ben 93 éves korában halt meg Aradon.
Földi maradványait a románok 2013 elején kihantolták és a magyar fél megkerülésével átadták Szlovákiának. Magyarságát megkérdőjelezték, élete, cselekedetei elvtelen viták tárgya lett. Végül szülőfalujában, Hegyesmajtényon a templommal szemben szép lovas szobrot állítottak a legtovább szolgáló huszárnak. Rajta négynyelvű tábla ismerteti életét és tetteit.
„ (…) Az aranyat, amelyet nekem szándékozik ajándékozni, kérem küldje el a falubelijeimnek a pruzsinai Hegyesmajtényba, hogy abból templomot és iskolát építsenek, hogy nekik ne kelljen írástudatlanul menniük a világba, ahogyan nekem kellett.”
Megjelent a Magyar7 2025/34.számában.
