A hős Lipovniczky István emlékezete
Tankönyveinkből kimaradt az 1814-ben Aranyosmaróton született és 1885-ben Nagyváradon elhunyt Lipovniczky István életútja, pedig példa lehetne az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc eszméihez hű komáromi katolikus plébános, későbbi nagyváradi püspök szolgálata, akit a Vasárnapi Újságban 1885 nyarán így jellemeztek: „a magyar hazafias főpap típusát róla lehetne megmintázni.
Hiszen a saját szabadságát, vagyonát, életét sem féltette, amikor a vérzivataros időkben jó magyar ügyekért kellett kiállni”.
Miután az ellenség ágyúi romba döntötték a plébániát, a betegek és sebesültek ápolásában segített, tartotta a lelket az emberekben. A katonai törvényszék 1852-ben halálra ítélte, amit végül kufsteini várfogságra változtattak. Legnagyobb bűnének a lelkesítő beszédein kívül azt tartották, hogy amikor Klapka tábornok 1849 nyarán a dicső utolsó kirohanásra készült, a plébános a dunai hídnál megáldotta a magyar csapatokat. Bár az áldásosztó egészségi állapota ötévi raboskodása alatt megromlott, de a szabadulása után a már említett, egyre magasabb egyházi tisztségekbe került. Böcskei László úgy fogalmazott, egyházának megújítója és a magyar oktatás reformjának támogatója volt. Ő bízta meg Rómer Flórist a nagyváradi székesegyház kifestésével. S mivel a hit és a kultúra összeköti a nagyváradi és a komáromi híveket, tartsák a kapcsolatot egymással, ösztönözte híveit Böcskei László.
A plébános testvérének dédunokája, a Tatán élő Vitéz Lipovniczky Kázmér hadnagy jelenlétében szentelték fel az emléktábláját a komáromi katolikus temetőben, az 1848–1849-es szabadságharc emlékművénél.
A megemlékezés két ötletgazdája Bartalos Nikolas újságíró és Sárközi János helytörténész, akik a Szent Gellért Lovagrend Felvidéki Rendtartományát képviselték az eseményen. Ötletük megvalósítását örömmel támogatták az egyház elöljárói, élükön Mons. Kiss Róbert kanonokkal, a Nagyszombati Főegyházmegye általános érseki helynökével.
A forradalom és szabadságharc után, 1860-ban érsekújvári plébános lett. 1861. február 14-én esztergomi kanonok, 1865. április 2-án a magyar királyi ítélőtábla prelátusa, 1867 januárjában magyar királyi helytartó tanácsos, június 10-én vallás és közoktatásügyi miniszteri tanácsos, később arbei címzetes püspök lett. 1868. november 26-án nevezték ki nagyváradi megyés püspökké, 1881 szeptemberében pedig pápai trónálló főpapi és római grófi címet kapott. A Magyar Királyi Szent István-rend és az I. osztályú Osztrák Császári Vaskorona-rend lovagja volt; rendelkezett a Szent Sír Lovagrend nagykeresztjével is. 1885-ben hunyt el. Testvére Lipovniczky Vilmos alispán és országgyűlési követ volt.
Megjelent a MAGYAR7 45. számában.
