2021. október 6., 19:40

A felvidéki magyar jövőnk a mostani gerincességünktől függ - KÉPEKKEL

Az esős időjárás sem hiúsíthatta meg a több évtizedes hagyomány folytatását: október 6-án az aradi vértanúkra és a komáromi vár hőseire emlékezett a lakosság Klapka György honvédtábornok szobránál, majd az 1849-es vértanúk emlékoszlopánál. A Csemadok Komáromi Városi Alapszervezete, valamint a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület által szervezett megemlékezés fő szónoka Somogyi Alfréd, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja volt.

Az esős időjárás ellenére sok koszorú került a Klapka-szobor talapzatára.
Galéria
+10 kép a galériában
Az esős időjárás ellenére sok koszorú került a Klapka-szobor talapzatára.
Fotó: Nagy-Miskó Ildikó

A Klapka téri rendezvény a Szózat közös eléneklésével kezdődött, amit a Komáromban főhadnagyként szolgáló Egressy Béni zenésített meg. Közreműködött a Concordia Vegyeskar, Stubendek István karnagy közreműködésével. Matusek Attila, a Jókai Színház művésze tolmácsolásában pedig Juhász Gyula Vértanúink című verse hangzott el.

Stubendek László a Csemadok Komáromi Alapszervezete nevében köszöntötte a jelenlevőket, köztük a Klapka-szobornál később koszorúkat elhelyező civil szervezetek, intézmények és a Szövetség párt képviselőit. Azután átadta a szót a megemlékezés fő szónokának, Somogyi Alfréd dékánnak, aki furcsa teremtményeknek nevezte a magyarokat, mert sok mindent másképpen értékelünk, és fogunk fel, mint a világ körülöttünk. Például az államalapítás ünnepén kívül az összes többi, a magyar lélek számára fontos ünnep- és emléknap valami olyan eseményt elevenít meg előttünk, ami nemzeti veszteséget és ezáltal fájdalmat hordoz. Hozzátette:

a győztesek, illetve a jelenlegi utódállamok pedig szerinte azért nem ünnepelnek, mert talán évszázados lelkiismeret-furdalásuk van az akkori hazugságok, s az azóta tanúsított magatartásuk miatt.

Stubendek László a Csemadok Komáromi Alapszervezete nevében köszöntötte a jelenlevőket.
Stubendek László a Csemadok Komáromi Alapszervezete nevében köszöntötte a jelenlevőket.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

„Veszteségeinkre emlékezünk. Mégpedig azért, mert ezekben a veszteségeinkben, az ezredéves országunk körbefaragásában, az eltiport forradalmaink emlékében és

kivégzett tábornokaink vérében az eszmét és az erkölcsi győzelmet érzi meg máig a magyar lélek.

Ezért hajtunk fejet az emlékük előtt. Ezért állunk itt ma is, mert az az aradi tizenhárom ember – a négy főbelőtt és hét felakasztott tábornok, s mellettük a Pesten agyonlőtt Batthyány Lajos miniszterelnök, az előttük és utánuk kivégzettek, a katonák, honvédek, hazafiak – s ide sorolom azt a Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkészt is, akit még 1849 nyarán Pozsonyban végeztek ki, s egykori emléktábláját máig nem sikerült visszahelyezni eredeti helyére a szlovák fővárosban, szóval azért hajtunk fejet ezeknek az embereknek – hősöknek, vértanúknak – az emléke előtt, mert ezek tartással megálltak. Mondom másképp: volt gerincük. Ezt becsüljük bennünk“ – hangsúlyozta.

Közreműködött a Concordia Vegyeskar, Stubendek István karnagy közreműködésével.
Közreműködött a Concordia Vegyeskar, Stubendek István karnagy közreműködésével.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

Majd feltette a kérdést, hogy amikor az aradi tizenháromra emlékezünk, amikor március 15-én Kossuth-nótát éneklünk, vagy amikor június 4-én fekete szalagos nemzeti lobogót tűzünk a tornyainkra, akkor azt magunkban és magunkért tesszük, vagy a gyerekeinkkel és unokáinkkal együtt, a gyermekeinkért és unokáinkért is?

Ha sikerült volna átörökíteni a hőseink és vértanúink tartását és gerincességét nemzedékeken keresztül, akkor vajon csöndben, vagy az otthoni konyhaasztal mellett morogva hordoztuk volna el Hedvigeinket; DAC-os szurkolóinkat; nyelvünk ketrecbe zárását;

a páni félelemből, de azért feszülő államalkotói mellkassal meghozott állampolgársági ellentörvényt, vagy éppenséggel a Beneš-dekrétumok parlamenti megerősítését?“ – nyilallt lelkünk legmélyebb bugyraiba a kérdése, amire az a fájó válasz érkeztett, hogy sajnos, őseink árnyékaivá zsugorodtunk, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nem lehet másképpen, nem lehet többet, nem lehet határozottabban. De úgy véli, hogy lehet!

A megemlékezés fő szónoka Somogyi Alfréd, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja volt.
A megemlékezés fő szónoka Somogyi Alfréd, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja volt.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

„Reményik azt mondja: „menj hát, ha teheted”, de én maradok! A menni és maradi feszültségében megfáradtunk. Nem szó szerint értem az elmenést és az itthon maradást, hanem sokkal inkább a tartás és a gerincesség vonatkozásában értem. Menni – azt jelenti: mindegy, hogy milyen iskolába jár a gyerekem, csak jó fizetése legyen majd. Maradni – azt jelenti: el sem tudom képzelni, hogy ne magyarul tanuljanak a gyerekeim és az unokáim. Menni – azt jelenti: nem érdekel engem, hogy ki fog képviselni, mert csalódtam minden vezetőben. Maradni – azt jelenti: nemcsak jogom, hanem kötelességem, hogy a saját fajtámat hozzam helyzetbe.

Menni – azt jelenti: nem baj, hogy szlovák a menyem, csak jól meglegyenek. Maradni – azt jelenti, hogy már kicsi korától úgy nevelem a gyermekeimet, hogy eszükbe se jusson nem magyar társat választani.

Menni – azt jelenti: nagyapámnak és apámnak még sikerülhetett, de mi már más időket élünk. Maradni – azt jelenti: ha nagyapámnak és apámnak sikerült, akkor nekem is sikerülni fog, mert sikerülnie kell! Menni – azt jelenti elengedtem. Maradni – azt jelenti: ki nem adom a kezemből, el nem engedem a szívemből! Menni – azt jelenti: nem tehetek semmit. Maradni – azt jelenti: mindent megteszek, még a lehetetlennek is nekimegyek. A menni – a világ sodrását jelenti. A körülményekhez való igazodást, a behódolást, az eltúlzott lojalitást, a másik fejével való gondolkodást, a „jaj, mit fognak szólni” félelmét. A maradni – a tartást jelenti, a gerincességet, a „minden áron” vállalását, a körömszakadtáig való kiállást. A menni – a mindennapi ember. A maradni – a hős, a vértanú, aki még halálában is példát állít elénk és elgondolkodtatja, maradásra bírja a menni készülő hétköznapi embert“ – magyarázta.

Más településekről is érkeztek közösen emlékezni akarók.
Más településekről is érkeztek közösen emlékezni akarók.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

Lelki erőről, lelki tartásról beszélt, amiben bár megroggyant a felvidéki magyar közösségünk, de hiszi: Isten lesz hozzánk olyan kegyelmes, hogy – ha mi is teszünk érte, akkor – nem hagy teljesen padlóra kerülni bennünket.

Az aradi tizenhármak úgy adták az életüket a szabadságért, a nemzet ügyéért és a hazáért, hogy maradtak és meghaltak.

Nekünk pedig meg kell tanulnunk úgy adni az életünket a szülőföldünkön való megmaradásunkért és gyarapodásunkért, a felvidéki magyar ügyért és a lelki magyar haza nagyságáért, hogy maradunk az értékeinknél, élünk és életben is akarunk maradni: magyarként akarunk és akarjunk élni! Ehhez a tudatossághoz, tartáshoz – látásom szerint – nem csupán nagy elszántságra és tábornoki hősiességre van szükség, hanem tartást adó hitre is. A társadalmi és politikai összefogások, a programok és jövőképek csupán keretek. Az azokat megtöltő tartalomba – hitem szerint – oda kell tenni a mi keresztyénségünket is. Csak halkan jegyzem meg: az élő Istenbe vetett hit volt az, ami több mint ezer éven át megtartott minket a Kárpát-medencében. A hitnélküliségnek, a keresztyénséget figyelmen kívül hagyó eszméknek, manapság már jól látjuk a gyümölcsét. Szóval, a menni – azt is jelenti, nem teszek semmit.

A maradni – pedig azt is jelenti: elfogadom mindazt, amit Isten adott, amivé Isten formált és megmaradok abban: azt művelem, azt őrizem!“

– folytatta fajsúlyos eszmefuttatást a szónok.

Együtt koszorúzott a város- és a helyi Csemadok-vezetés.
Együtt koszorúzott a város- és a helyi Csemadok-vezetés.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

Kiemelte: a mi felvidéki magyar eljövendőnk a mostani maradásunktól függ. Ha manapság még úgy érezzük, hogy a régiekhez képest „híjával találtatunk”, lehet ezen változtatni, és kellene is, mert amikor majd az Úr mér meg minket, annak komoly tétje lesz. Végül Wass Albertet idézte: „miként hirdeti a Biblia:/ megméretik az embernek fia/ s ki mint vetett, azonképpen arat./ Mert elfut a víz és csak a kő marad,/ de a kő marad”.

A Himnusz közös eléneklése előtt a komáromi és a járás más településeiről érkezett jelenlevők, köztük a város elöljárói, valamint több civil szervezet, oktatási és kulturális intézmény, párt képviselői megkoszorúzták Klapka György szobrát.
Farkas Adrianna Török Ignác és Lenkey János hajdani vértanúságát is felidézte.
Farkas Adrianna Török Ignác és Lenkey János hajdani vértanúságát is felidézte.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

A szóoklat után az Anglia parkban található, hajdani komáromi várvédő hősöknek 17 éve emléket állító oszlophoz vonultak az emlékezők. A komáromi vár két hős kapitánya is az áldozatok között végezte be az életét. Török Ignác honvéd vezérőrnagy, hadimérnök volt a második, akivel a hóhér kötele végzett, Lenkey János huszárszázados pedig felsőbb parancs nélkül, saját elhatározásából állt át a szabadságharc oldalára. 1849. március 15-én tábornokká léptették elő és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki. Ő is az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt, aki egyes állítások szerint elborult elmével végzett magával az aradi várbörtönben, míg mások azt állították, hogy miután az elfertőződött sebei sem okozták a halálát, agyonütötték őt.

 Pécsi Virág Veronika gimnazista az alkalomhoz méltó dalokat énekelt.
Pécsi Virág Veronika gimnazista az alkalomhoz méltó dalokat énekelt.
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó

Az újabb helyszínen a Selye János Gimnázium három diákja: Gál Ádám Vajk (vers – Tompa Mihály: A gólyához), Pécsi Virág Veronika (ének) és Bresztyák Jázmin (hegedű) teremtette meg szép összeállításával az alkalomhoz méltó hangulatot. Farkas Adrianna gimnáziumi tanár, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület irodalmi szekciójának elnöke szólt a közösen emlékezőkhöz. Azt is megemlítette, hogy Szénássy Zoltán tanár, a JKME tiszteletbeli elnöke kezdeményezésére éppen 17 évvel ezelőtt avatták fel a két hős komáromi várkapitánynak: Török Ignác és Lenkey János tábornoknak a nevét őrző emlékoszlopot. Felidézte példás helytállásukat és a „magyar Golgota“ gyásznapjának egyes fontos történéseit.

A megemlékezés a zuhogó esőben is végig kitartó résztvevők jelenlétében az emlékoszlop megkoszorúzásával és a Himnusz újbóli eléneklésével zárult.
Koszorúdíszben a vértanúk emlékoszlopa
Koszorúdíszben a vértanúk emlékoszlopa
Fotó:  Nagy-Miskó Ildikó
Matusek Attila színművész tolmácsolásában Juhász Gyula Vértanúink című verse hangzott el.
Galéria
+10 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.