A felvidéki magyar jövőnk a mostani gerincességünktől függ - KÉPEKKEL
Az esős időjárás sem hiúsíthatta meg a több évtizedes hagyomány folytatását: október 6-án az aradi vértanúkra és a komáromi vár hőseire emlékezett a lakosság Klapka György honvédtábornok szobránál, majd az 1849-es vértanúk emlékoszlopánál. A Csemadok Komáromi Városi Alapszervezete, valamint a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület által szervezett megemlékezés fő szónoka Somogyi Alfréd, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja volt.
A Klapka téri rendezvény a Szózat közös eléneklésével kezdődött, amit a Komáromban főhadnagyként szolgáló Egressy Béni zenésített meg. Közreműködött a Concordia Vegyeskar, Stubendek István karnagy közreműködésével. Matusek Attila, a Jókai Színház művésze tolmácsolásában pedig Juhász Gyula Vértanúink című verse hangzott el.
Stubendek László a Csemadok Komáromi Alapszervezete nevében köszöntötte a jelenlevőket, köztük a Klapka-szobornál később koszorúkat elhelyező civil szervezetek, intézmények és a Szövetség párt képviselőit. Azután átadta a szót a megemlékezés fő szónokának, Somogyi Alfréd dékánnak, aki furcsa teremtményeknek nevezte a magyarokat, mert sok mindent másképpen értékelünk, és fogunk fel, mint a világ körülöttünk. Például az államalapítás ünnepén kívül az összes többi, a magyar lélek számára fontos ünnep- és emléknap valami olyan eseményt elevenít meg előttünk, ami nemzeti veszteséget és ezáltal fájdalmat hordoz. Hozzátette:
a győztesek, illetve a jelenlegi utódállamok pedig szerinte azért nem ünnepelnek, mert talán évszázados lelkiismeret-furdalásuk van az akkori hazugságok, s az azóta tanúsított magatartásuk miatt.
„Veszteségeinkre emlékezünk. Mégpedig azért, mert ezekben a veszteségeinkben, az ezredéves országunk körbefaragásában, az eltiport forradalmaink emlékében és
Ezért hajtunk fejet az emlékük előtt. Ezért állunk itt ma is, mert az az aradi tizenhárom ember – a négy főbelőtt és hét felakasztott tábornok, s mellettük a Pesten agyonlőtt Batthyány Lajos miniszterelnök, az előttük és utánuk kivégzettek, a katonák, honvédek, hazafiak – s ide sorolom azt a Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkészt is, akit még 1849 nyarán Pozsonyban végeztek ki, s egykori emléktábláját máig nem sikerült visszahelyezni eredeti helyére a szlovák fővárosban, szóval azért hajtunk fejet ezeknek az embereknek – hősöknek, vértanúknak – az emléke előtt, mert ezek tartással megálltak. Mondom másképp: volt gerincük. Ezt becsüljük bennünk“ – hangsúlyozta.
Majd feltette a kérdést, hogy amikor az aradi tizenháromra emlékezünk, amikor március 15-én Kossuth-nótát éneklünk, vagy amikor június 4-én fekete szalagos nemzeti lobogót tűzünk a tornyainkra, akkor azt magunkban és magunkért tesszük, vagy a gyerekeinkkel és unokáinkkal együtt, a gyermekeinkért és unokáinkért is?
a páni félelemből, de azért feszülő államalkotói mellkassal meghozott állampolgársági ellentörvényt, vagy éppenséggel a Beneš-dekrétumok parlamenti megerősítését?“ – nyilallt lelkünk legmélyebb bugyraiba a kérdése, amire az a fájó válasz érkeztett, hogy sajnos, őseink árnyékaivá zsugorodtunk, s azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nem lehet másképpen, nem lehet többet, nem lehet határozottabban. De úgy véli, hogy lehet!
„Reményik azt mondja: „menj hát, ha teheted”, de én maradok! A menni és maradi feszültségében megfáradtunk. Nem szó szerint értem az elmenést és az itthon maradást, hanem sokkal inkább a tartás és a gerincesség vonatkozásában értem. Menni – azt jelenti: mindegy, hogy milyen iskolába jár a gyerekem, csak jó fizetése legyen majd. Maradni – azt jelenti: el sem tudom képzelni, hogy ne magyarul tanuljanak a gyerekeim és az unokáim. Menni – azt jelenti: nem érdekel engem, hogy ki fog képviselni, mert csalódtam minden vezetőben. Maradni – azt jelenti: nemcsak jogom, hanem kötelességem, hogy a saját fajtámat hozzam helyzetbe.
Menni – azt jelenti: nagyapámnak és apámnak még sikerülhetett, de mi már más időket élünk. Maradni – azt jelenti: ha nagyapámnak és apámnak sikerült, akkor nekem is sikerülni fog, mert sikerülnie kell! Menni – azt jelenti elengedtem. Maradni – azt jelenti: ki nem adom a kezemből, el nem engedem a szívemből! Menni – azt jelenti: nem tehetek semmit. Maradni – azt jelenti: mindent megteszek, még a lehetetlennek is nekimegyek. A menni – a világ sodrását jelenti. A körülményekhez való igazodást, a behódolást, az eltúlzott lojalitást, a másik fejével való gondolkodást, a „jaj, mit fognak szólni” félelmét. A maradni – a tartást jelenti, a gerincességet, a „minden áron” vállalását, a körömszakadtáig való kiállást. A menni – a mindennapi ember. A maradni – a hős, a vértanú, aki még halálában is példát állít elénk és elgondolkodtatja, maradásra bírja a menni készülő hétköznapi embert“ – magyarázta.
Lelki erőről, lelki tartásról beszélt, amiben bár megroggyant a felvidéki magyar közösségünk, de hiszi: Isten lesz hozzánk olyan kegyelmes, hogy – ha mi is teszünk érte, akkor – nem hagy teljesen padlóra kerülni bennünket.
Nekünk pedig meg kell tanulnunk úgy adni az életünket a szülőföldünkön való megmaradásunkért és gyarapodásunkért, a felvidéki magyar ügyért és a lelki magyar haza nagyságáért, hogy maradunk az értékeinknél, élünk és életben is akarunk maradni: magyarként akarunk és akarjunk élni! Ehhez a tudatossághoz, tartáshoz – látásom szerint – nem csupán nagy elszántságra és tábornoki hősiességre van szükség, hanem tartást adó hitre is. A társadalmi és politikai összefogások, a programok és jövőképek csupán keretek. Az azokat megtöltő tartalomba – hitem szerint – oda kell tenni a mi keresztyénségünket is. Csak halkan jegyzem meg: az élő Istenbe vetett hit volt az, ami több mint ezer éven át megtartott minket a Kárpát-medencében. A hitnélküliségnek, a keresztyénséget figyelmen kívül hagyó eszméknek, manapság már jól látjuk a gyümölcsét. Szóval, a menni – azt is jelenti, nem teszek semmit.
– folytatta fajsúlyos eszmefuttatást a szónok.
Kiemelte: a mi felvidéki magyar eljövendőnk a mostani maradásunktól függ. Ha manapság még úgy érezzük, hogy a régiekhez képest „híjával találtatunk”, lehet ezen változtatni, és kellene is, mert amikor majd az Úr mér meg minket, annak komoly tétje lesz. Végül Wass Albertet idézte: „miként hirdeti a Biblia:/ megméretik az embernek fia/ s ki mint vetett, azonképpen arat./ Mert elfut a víz és csak a kő marad,/ de a kő marad”.
A szóoklat után az Anglia parkban található, hajdani komáromi várvédő hősöknek 17 éve emléket állító oszlophoz vonultak az emlékezők. A komáromi vár két hős kapitánya is az áldozatok között végezte be az életét. Török Ignác honvéd vezérőrnagy, hadimérnök volt a második, akivel a hóhér kötele végzett, Lenkey János huszárszázados pedig felsőbb parancs nélkül, saját elhatározásából állt át a szabadságharc oldalára. 1849. március 15-én tábornokká léptették elő és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki. Ő is az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt, aki egyes állítások szerint elborult elmével végzett magával az aradi várbörtönben, míg mások azt állították, hogy miután az elfertőződött sebei sem okozták a halálát, agyonütötték őt.
Az újabb helyszínen a Selye János Gimnázium három diákja: Gál Ádám Vajk (vers – Tompa Mihály: A gólyához), Pécsi Virág Veronika (ének) és Bresztyák Jázmin (hegedű) teremtette meg szép összeállításával az alkalomhoz méltó hangulatot. Farkas Adrianna gimnáziumi tanár, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület irodalmi szekciójának elnöke szólt a közösen emlékezőkhöz. Azt is megemlítette, hogy Szénássy Zoltán tanár, a JKME tiszteletbeli elnöke kezdeményezésére éppen 17 évvel ezelőtt avatták fel a két hős komáromi várkapitánynak: Török Ignác és Lenkey János tábornoknak a nevét őrző emlékoszlopot. Felidézte példás helytállásukat és a „magyar Golgota“ gyásznapjának egyes fontos történéseit.
