„A falu költője, aki a fát és a szót egyaránt megmunkálta”
Huszonöt esztendő telt el azóta, hogy a Szikince partjának csendjét beborította a gyászos harangszó, s elindult utolsó útjára az Alsó-Garam mente költője, Csontos Vilmos.
A Garamsallón született fiú, aki az élet viharaiban talált menedékre a szavakban, 1948-tól haláláig Zalabán élt, s itt vált a szlovákiai magyar irodalom sajátos hangú költőjévé, a falusi ember hű dalosává.
Életútja a paraszti szegénységből indult. Öt elemit végzett, majd napszámosként, részaratóként kereste kenyerét, később kitanulta az asztalosmesterséget. Szavait azonban korán megérintette a költészet varázsa: első verseit a lévai Bars hetilap közölte még az 1920-as években. Az autodidakta lírikus soha nem vált el a gyökereitől: minden sora önvallomás, minden képe a szülőföldről, a mindennapi élet apró mozzanataiból fakadt.
Az asztalosmester-költő kettős örökséget hagyott ránk. Keze munkáját dicsérik a zalabai református templom padjai és karzata, az otthonában készült bútorok, melyek máig megőrzik formába öntött szorgalmát. És ott vannak a könyvek, a kéziratok, a levelek, melyekből az írói műhely csendje ma is kihallatszik. Zalabán emlékszoba őrzi mindezt: bútorok, néprajzi tárgyak, régi kerékpár és festmények mellett őrzik azt a világot, amelyben a költő élt és alkotott.
Munkásságát életében is elismerték: 1975-ben Nemzetiségi Díjjal, majd halála előtt egy évvel, 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével tüntették ki. Főbb kötetei – Magyar ugaron (1932), Hiszek az emberben (1961), Örökség (1973), Estéli ének (1982), Veletek vagyok (1987), s a válogatott verseket tartalmazó Pacsirtaszó (1995) – ma is bizonyságai annak, hogy Csontos Vilmos valóban a „falu emberének dalosa” volt, aki küldetésként fogta fel a költészetet.
Életének utolsó évtizedeiben már nem a zajos világ, hanem a zalabai kertek, a Garam völgye és a Szikince partja voltak költészetének színterei. Versei olyanok, mint az őszi présből csordogáló must: egyszerre édesek és szomorúak, az idő múlásától átitatottak.
Ma, huszonöt évvel halála után, a kérdés nyitva marad: vajon mi lesz a sorsa azoknak a kiadatlan verseknek, leveleknek, amelyek még mindig várják a fényt? Mikor rügyeznek ki újra szavai, hogy a csillagszemű zalabai asszonyok és férfiak ismét bokrétába szedhessék őket? Csontos Vilmos emléke azonban addig is itt él közöttünk. Ott van minden kézzel faragott padban, minden rímes sorban, minden nyárvégi alkonyban. Ő maga vallotta: „Nem akartam más lenni, csak falusi költő”. S ezzel talán többet adott, mint bárki: megtanított minket látni a szépet a mindennapiban, a derűt a szegénységben, a fényt az alkonyban.
