A magyar iskolák újraindítása a II. világháború után (III.)
1948 szeptemberében, a magyar tagozatok elindításakor az iskolák kevés szakképzett magyar pedagógussal rendelkeztek. Egyik csoportjukat a reszlovakizálás procedúráján átesett, szakképzett és tanítási gyakorlattal rendelkező magyar pedagógusok alkották, akik addigra visszatérhettek a magyar települések iskoláiba.
A tanítóhiány pótlására Magyarország ugyan felkínálta a tanárcserét, de ezt a szlovák fél nem fogadta el. A hiány pótlására 1949 tavaszán vette kezdetét a képzés, amelyben az érettségizettek, de a munkáskáderek is lehetőséget kaptak, hogy különböző hosszúságú „gyorstalpalókon”, vagy a fokozatosan megnyíló középiskolák levelező és esti tagozatos pedagógiai osztályaiban képesítést szerezzenek.
A pozsonyi tanítóképzés hagyományait követve 1950-ben a városban megnyílt a Magyar Pedagógiai Gimnázium, 1951-ben pedig elindult a felsőfokú magyar pedagógusképzés. 1953-ban az egykori evangélikus gimnázium épületében megalakult a Rozsnyói Pedagógiai Iskola. Az égető magyar tanítóhiányt azonban csak a hatvanas évekre sikerült enyhíteni.
Hogy miért érdemes feleleveníteni a II. világháborút követő éveket, azt az időszakot, amikor a háború borzalmai után a dél-szlovákiai magyarok további nehéz éveket éltek meg? Sütő Andrásra hivatkozom ismét, aki a Nagyenyedi fügevirág című esszéjében írja: „Havasi emberek megfigyelése, miszerint a viharban eltévelyedettek akkor kerülnek végveszélybe, ha már hátrafelé sem tájékozódhatnak, mert lábuk nyomát a hó befújta.”
Az akkor élt felmenőink számára összeomlott a régi világ, világnézeti, hatalmi, gazdasági, nemzetiségi szempontból egyaránt, miközben a náci eszmék után a kommunista eszmék megvalósítását kellett megélniük. Elődeink ragaszkodtak az értékeikhez, s a lelkiismeret parancsára hallgatva nem hagyták teljesen felrúgni a világukat, a benne rejlő jót és emberit.
Nem hagyták el a közösséget, amely siralmas helyzetében is védettséget jelentett számukra. Nem tudtak hinni új parancsolóiknak, azoknak, akik már addig is megvezették őket, akik elűzték őket a házukból. Nem feledhették a jéghideg vagonokat, a szétszakítottságot, a megaláztatást, a kisemmizettséget.
A családokban nagy számban voltak iskolaköteles gyermekek, akik számára az állam betiltotta az anyanyelvű oktatást, másikat kínálva helyette. Azt, amely világnézeti és nemzetiségi szempontból inkább átnevelőintézetre hasonlított. Amely nem a személyiség kiteljesedését szolgálta, de a betöretést, hogy feledtessék velük a kötődésüket és a sajátosságaikat. A korszak a fiatalok számára az általuk megszokott helyett új, szokatlan lehetőségeket kínált. Járatlan utak kerültek eléjük, amelyek a megszokottól eltérő, más világba vezettek. Kiszolgáltatott állapotukban ehhez az ismeretlen világhoz kellett alkalmazkodniuk, megtanulni és elfogadni az új szabályokat, az új nyelvet, az új körülményeket, ami nem volt könnyű feladat.
Az anyanyelvi tanítás lehetőségeit tekintve manapság látszólag jól állunk. Vannak magyar oktatási nyelvű iskoláink, az iskolaépületek többségükben jól felszereltek, van kidolgozott beíratási program, van tanító, van interaktív tábla, táblagép, a jobb helyeken talán még logopédus is, léteznek különféle támogatások. Akad pénz, paripa, fegyver, csak gyerekből van egyre kevesebb. Vannak eredmények is, de jelentős előrelépésről nem beszélhetünk. Elvagyunk, miközben átalakul a közösség, és mintha nem lenne elég a hit, az akarat, a szellemi és lelkierő, a rátermettség, a talpraesettség, a lelemény, a cselekvő ember. Pedig számos kihívással kell szembenéznünk, amelyekhez lényeget felfedő célokkal és nagyobb lelkülettel az eddigieknél számosabb erőforrást tudnánk mozgósítani, családot megnyerni, biztató jövőt alakítani!
Jobban kellene hinnünk önmagunkban, körültekintőbbnek kellene lennünk értékeink és céljaink iránt. Miközben felnőnek a gyermekeink, az unokáink, elfelejtjük nekik átadni a varázsigéket, lazul a köztünk levő kötődés, így ők is kevésbé figyelnek ránk. Újabbnál újabb nyelveken, kapcsolati formákban (melyeket mi, értük aggódó szülők, nagyszülők már nehezen fejtünk meg) teremtenek maguknak új világot. Próbálnak a szerencse nyomába szegődni, haladni az árral, miközben távolodnak tőlünk, olyannyira, hogy a merészebbek a természeti egyensúlyából kibillentett Földet is elcserélnék egy másik bolygóra. Ha ez így folytatódik, láthatatlan kis ponttá zsugorodunk a szemükben, és már csak titkon reménykedhetünk, hogy valami hasonlóban mesterkednek, mint egykoron Bolyai János, akinek apja azt írta: „Amikor megszülettél, azt gondoltam, te fogod a régi és az új világot összekötni. Te leszel a híd a sötét szakadék fölött. Még most is ebben a reményben gondolok rád.”
Minden, magára valamit adó közösségnek, így a miénknek is szüksége van tudást és tartást adó kiváló iskolákra, amelyek a múltat a jövővel összekötik. Hogy a diákok a földről rugaszkodjanak el, s mégis szárnyakat kapjanak. Hogy az anyanyelvet és a vele járó kultúrát, amely megtartja mindazon értékeket, amelyek egy nép tisztességes szándékaihoz szükségeltetnek, a felgyorsult időben is megőrizzék, s e műveltség fundamentum legyen számukra a világ megismeréséhez és gyümölcsöző kapcsolataik kiépítéséhez.
A pedagógusközösségeknek irányt kell szabniuk és a szülők szorgos támogatásával mind több olyan iskolát működtetni, ahová érdemes naponta ötletet, gondolatot, igyekezetet, tehetséget befektetni, ahol a figyelem foka a minőségi és örömteli munkához adott, ahol a diákok tisztességes küzdelme folyik, ahol a tehetséget megbecsülik és tovább ösztönzik, a nehézséggel küzdőket biztatják, a jóindulattal visszaélőket pallérozzák. Mindez nemcsak a pedagógusokon és az iskolákon múlik.
Az elmúlt évszázad történelmi sorsfordulói a nagyhatalmi érdekek szerint alakultak, és a magyarság szempontjából súlyos tehertétellel jártak. Ezek utóhatásait a Felvidéken a ’89-es társadalmi változások óta is különböző formában tapasztaljuk. A magyar oktatással szembeni megnyilvánulások, mint például a tantárgyak szlovák nyelven történő oktatását erőltető alternatív koncepció bevezetésének ismételt szándéka, a szlovák nyelvű bizonyítványok és dokumentáció bevezetésére tett kísérlet, a magyar nyelvű tankönyvek hiánya, a történelem és a honismeret nemzetállami megközelítése, a történelmi személyek és a földrajzi nevek szlovák kizárólagosságának erőltetése, az országos tudásfelmérések és a diákversenyek során a magyar nyelvű feladatlapok körüli bonyodalmak, az alacsony létszámú osztályok megszüntetésére hozott törvény mind-mind negatívan hatottak a nemzetiségi oktatásra.
A nehézségek kiküszöbölése érdekében közösségként folytatott küzdelmünk megkeményített bennünket. Oktatási problémáink megoldása érdekében tárgyalások folytak az illetékesekkel, tömegek tiltakoztak, ellenálltunk, helyzetünkről tájékoztattuk az európai intézményeket.
Megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a felettes szervek a diákjaink gyenge szlovák nyelvtudásának javítására alkalmas kommunikatív módszer támogatására évtizedeken keresztül nem kaptak az iskoláink az oktatási minisztériumtól jóváhagyást, tanáraink szakmai segítséget.
Az 1990-es évektől a magyar oktatásügy területén jelentős közösségi sikerként értékelhetjük a pedagógusszövetség megszületését, a magyar egyházi alapiskolák és a magán-szakközépiskolák alapítását. Az 1998–2006-os időszakban a valódi egységet mutató, erős magyar politikai képviselet kormánytagsága idején változott meg jelentősebben az ország oktatásügyi helyzete. Ez az oktatás részbeni decentralizációját, az iskolák jogi önállósulását, önkormányzati fenntartásba vételét, a fejkvótára épülő finanszírozást, az iskolatanácsok jogköreinek bővülését hozta magával, ami a magyar közoktatás állapotára is kedvező hatással volt. A Selye János Egyetem létrehozásával kiteljesedett a magyar nyelvű oktatási rendszer. Az anyaországi támogatásoknak köszönhetően bővültek a magyar nyelvű oktatás lehetőségei, a tehetséggondozó és a szabadidős programok köre. Napjainkban az iskolaközpontok reménykeltő elterjedése és az óvodahálózat fejlesztése emelendő ki.
Az eredmények mellett a sikertelenségekből származó kudarcok azonban elkeserítenek bennünket, sok csalódást okoznak. Az ország nemzetállami elvekre épülő politikai rendszerét a magyar kisebbség tagjainak jelentős hányada másodrangú állampolgárként éli meg.
A nemzetiségi régiók, amelyek szlovákok, magyarok, romák közös élettere, a statisztikák szerint alacsonyabb életszínvonalat és gazdasági teljesítőképességet mutatnak, sőt a jövőre nézve is alacsonyabb fejlesztési forrásokra számíthatnak. A nyelvhasználati szabályozások kezelése a hivatali ügyintézésben, a közösségi élet színterein, de a vegyes házasságokban és a személyes érintkezések során is tovább erősítik a többségi nyelv dominanciáját.
Ebből adódóan az alkalmazkodás és az idomulás kényszere sokak egészséges életszemléletét meggyengítette, a gyengébbek számítóvá váltak, a beolvadás útjára sodródtak. Az oktatás vonatkozásában ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy 1990 és 2020 között a magyar alapiskolák diáklétszáma 48 ezerről 28 ezerre esett vissza.
A különböző életszemléletekre hivatkozva nőtt a közösségünk megosztottsága, miközben az értékeink és érdekeink képviselete csökkent. Napjainkban a másság alapján alakuló egyéb identitáscsoportok elevenebben képviselik magukat, európai viszonylatban erősebb fénybe kerülnek, míg a nemzeti kisebbségek kezdeményezései nem nyernek zöld utat, mi több, ezekre az EU mai vezetői inkább veszélyforrásként tekintenek.
Nehezen indokolható és sajnálatos az is, hogy az ország politikai elitjének egyes tagjai, beleértve a diplomácia irányítóit is, ma sem képesek felülemelkedni a kisebbségi státuszban tartott közösségünkkel szembeni doktrínán, amely az első világháború után vett lendületet és évtizedekkel később egy újabb világégés kataklizmáját magán viselve a Beneš-dekrétumokban öltött testet.
A többségnek nemzeti kisebbségünk irányában megnyilvánuló viszonyát ma is ezeknek a törvényeknek a szellemisége hatja át, annak ellenére, hogy tartalmuk már évtizedek óta nincs összhangban a méltányosnak tartott emberi együttélés kialakult szabályaival.
Peéry Rezső 1977-ben Szalatnai Rezső életpályájának méltatásakor így fogalmazott a magyar és a szlovák nép viszonyáról: „Kis nép fiai vagyunk, szomszédainkkal együtt – akik sokáig bennünk látták végzetüket és részben sajnos, máig is kibékíthetetlennek látszó ellenséges érzülettel vannak irántunk – közös erőtérben, nagy nemzetek akaratának, dühének, nagyhatalmi számításainak kiszolgáltatottan, közös meghatározók félelmes erőterében élünk. A múltban öröm és remény akkor színezte létünket, amidőn a közös civilizáció karámját építettük: a városok reneszánsz íveit, az egyetemeket, katedrálisokat, rokon dalkincsünket, a humanizmus, reformáció és felvilágosodás formanyelvét, kátéit, bibliáit, iskoláit, könyvnyomtató műhelyeit, irodalmi emlékeit, etikai magatartását.”
Az oktatás közösségi létünk egyik nagyon fontos szelete, amely bár a múlt értékeire épül, a mindennapi életünket segíti, ám elsősorban a jövőnkről, a velünk együtt élő emberek és népcsoportok életminőségéről, boldogulásáról és gyümölcsöző együttéléséről szól. Becsüljük meg a tudást és egymást, hogy az elkövetkező időszakban öröm és remény színezze létünket!
Megjelent a Magyar7 2021/28.számában.
