Öncenzúra és gumigerinc
Az újmarxizmus és a neoliberális ideológia, akárcsak a szivárványos mozgalmak, a genderőrület vagy a történelem átírásának-eltörlésének hallatán az emberek többsége automatikusan az Amerikai Egyesült Államokra gondol. Pedig egyre inkább úgy fest, hogy Nyugat-Európában rosszabb a helyzet.
Az USA-ban a társadalmi piramis legfelsőbb szintjén jelenik meg a torzulás (igaz, ott brutálisan), míg Nyugat-Európában már a közszolgálati tájékoztatást is bekebelezik az új izmusokat hirdető szabadcsapatok. Nem véletlen, hogy régiónkban is az egyetemek, a kulturális szféra, a média és a szórakoztatóipar jelenti a leghálásabb közeget, ahol hirdetni lehet a „szép új világ” ígéretét.
Nemrég a Mandiner készített interjút egy befolyásos német újságíróval, aki megelégelve a szivárványos hazugságot, felmondott a munkaadójánál. Ralf Schuler, a Bild-Zeitung német napilap politikai újságírója az „ideológiai megfelelés kikényszerítésével” vádolja lapját. A kiadó, az Axel Springer, mondja Schuler, a nyilvánosság előtt mindig azt hangoztatja, hogy ellenzi az ideológiának alárendelt gondolkodást, miközben a vállalat nyilvánvalóan a szivárványmozgalom oldalára állt.
Egy ideje nemcsak a szivárványos zászló lobog a kiadó székháza előtt, hanem olyan légkör alakult ki, amelyben a munkatársaknak „szilárdan az LMBTQ-mozgalom oldalára kell állniuk”.
Ráadásul a megfelelési kényszer a társadalom más területein is érvényesül. „Nagyon rossz a helyzet a művészeknél. Náluk áll a bál, mihelyt valaki olyan véleményt fogalmaz meg, ami nem illik a képbe. A kabaréműsorokban rendszeresen fellépő Dieter Nuhrt a közösségi médiában össztűz alá vették, amikor vette magának a bátorságot és Greta Thunbergen viccelődött. Amikor pedig a kedvelt műsorvezető, Barbara Schöneberger mellékesen megjegyezte, hogy szerinte butaság, ha a férfiak sminkelik magukat, óriási botrány tört ki, mert a homoszexuális férfiak ezt homofóbiának tartották.
A német példa természetesen nem egyedi, és nemcsak Nyugaton tapasztalni a szivárványos ideológia terjedését. Itthon is növekszik az LMBTQ-lobbi befolyása, kezdve a liberális médiától, folytatva az egyetemi szférával. Sokan felteszik a kérdést: vajon ennyire hülyék az emberek? Nem látják, mi zajlik körülöttük? Ennyire nem érdekli őket a dolog? A válasz nem egyszerű, de számunkra sajnálatosan ismerős.
Emlékezzünk például a nácizmus térhódítására. Az 1930-as évek Németországában hiába emelte fel a szavát sok értelmiségi, az eszme úgy terjedt, mint napjainkban a pandémia.
A szovjet csatlós államokban a kommunista ideológia hasonlóan szőtte át a társadalom egész szövetét. Nyilvánosan tiltakozni ellene nem volt tanácsos, ezért az emberek tűrtek és hallgattak. Emlékezhetünk például a május elsejei „önkéntes” menetelésekre, vagy mondjuk a Charta ´77 elleni „spontán“ tiltakozásra. A csehszlovák polgárjogi kezdeményezésben megfogalmazottak ellen úgy kellett (volna) tiltakozni, hogy az emberek nem ismerhették a tartalmát.
Háború ide vagy oda, Olaszországban Enrico Letta, a baloldali Demokrata Párt elnöke bejelentette, hogy újra indul a harc az Alessandro Zan nevével fémjelzett törvénytervezet megszavazására, amely nemcsak a másneműek ellen elkövetett agressziót büntetné, de kötelezővé tenné a genderideológia oktatását az iskolákban.
Mit ad isten? Öt nagyvárosban, Milánóban, Firenzében, Tarantóban, Palermóban és Padovában utcára vonultak az emberek, de nem ám a törvénytervezet ellen, hanem mellette.
A tüntetők szerint „aggasztóan terjed a homofóbia” Olaszországban. A baloldali párt elnöke szerint Olaszország csak akkor válhat modern európai állammá, ha biztosítja az LMBTQ-közösségek jogait. Tavaly októberben már volt egy próbálkozása az olasz liberális baloldalnak, akkor a jobboldali összefogás megbuktatta a törvényt. A Demokrata Párt februárban készült a visszavágóra, de közbeszólt az orosz–ukrán háború. Valószínű, hogy szivárványosék ismét lekésték a vonatot, mert Olaszországban hamarosan parlamenti választásokat tartanak, s az előrejelzések szerint nem nekik áll a zászló.
A legriasztóbb az egészben, amit a német újságíró a szakmán belüli megfelelési kényszer megfogalmazásán túl a német (nyugati) társadalom állapotáról állít. A kérdésre, miért tűrik el a németek, hogy a sajtó ideológiailag befolyásolja a gondolkodásukat, és várható-e valamiféle ellenállás kibontakozása a jelenség ellen, egyértelmű nemmel válaszol. „A német társadalom nem hajlamos az érdemi tiltakozásra. A választásokon a polgárok fele otthon marad, mert a politikai rendszer egészét nem tartja megváltoztathatónak. Felzúdulásra inkább ne számítsunk.”
Hogyan lett „közösség” ebből a katyvaszból? Miért tartják normálisnak, ami abnormális? Egy lengyel szakértő, Filip Furman, az Ordo Iuris jogi kutatóintézet Társadalomtudományi és Bioetikai Központjának igazgatója a V4NA ügynökségnek elmondta, hogy a transzszexualitás a betegségek nemzetközi osztályozása szerint pszichológiai rendellenességnek számít. A szociológus szerint a transzszexualitás problémája valójában egy elenyésző réteget érint, a világ lakosságának a 0,05 százalékát.
Mégis hogyan tehettek szert akkora befolyásra, hogy óriáscégek, nagy IT-vállalatok, politikai mozgalmak (s természetesen NGO-k serege) támogatják őket?
Furman szerint a genderséget hirdető LMBTQ-mozgalom célja végső soron a társadalom alapjainak a megváltoztatása. Magyarán: a „közösséghez” tartozó emberek valójában egy hatalomszerzésért folyó politikai küzdelem eszközei.
Mondjuk ezt is sejtettük. De miért lett „közösség” a leszbikus nőkből, meleg férfiakból és a pszichológiai esetekből? Éppen az említett politikai harc okán. Amíg a leszbikusok, melegek, a biszexuálisok és a „képzelgők” külön-külön csapatot alkottak, kevesebb figyelem jutott nekik. Amióta bárki kijelentheti magáról, hogy a tucatnyi nemi kategória valamelyikéhez tartozónak tartja magát, a mozgalom felduzzadt, és immár politikai célokra használható. (V. ö.: náci és kommunista propaganda.) Így már nagyobb háttérrel rendelkeznek, és a hógolyó-effektusnak megfelelően a társadalom alapjait bomlasztó mozgalom egyre súlyosabbá válik.
Azt se képzeljük, hogy a nagy világmárkák, a filmipar (Netflix, Walt Disney stb.) valamiféle hóbortból csatlakoznak hozzájuk.
Valamennyien kiszolgálói a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak, amely a konzervatív, normális értékrenddel bíró társadalmakat akarja szétzilálni és uralma alá hajtani. Ezért is a hisztéria a magyar gyermekvédelmi törvény körül, hiszen az Orbán-kormánytól jókora orrost kaptak. Nem babra megy tehát a játék, s ezért nem lehet sosem korai becsapni az orruk előtt az ajtót, mielőtt a patájukat betolnák az ajtórésen…
Megjelent a Magyar7 2022/34. számában.
