Miközben a Nyugat folyamatosan Putyinnal izmozik, Moszkva és Peking egyre szorosabbra fűzik a szálakat
Néhány hónappal ezelőtt interjúsorozatot készítettem Demkó Attilával, Magyarország egyik legismertebb külpolitikai szakértőjével. Beszélgetésünk egyik központi témája volt az USA, Oroszország és Kína viszonyrendszere, melynek kapcsán Demkó kihangsúlyozta, veszélyes lehet, ha Washington túlzásba viszi az Moszkva csuklóztatását, mert ezzel könnyen Kína közelébe sodorhatják az oroszokat. Nos, a szakértő félelmei egyre inkább beigazolódni látszanak.
Nem véletlen, hogy az elmúlt években több amerikai elemző is arra figyelmeztetett, a közös ellenség, azaz az Egyesült Államok egyre közelebb sodorhatja egymáshoz Moszkvát és Pekinget. Míg az előbbi most épp az ukrán határkonfliktus miatt találta magát bírálatok kereszttüzében, utóbbi a Dél-Kínai tengeren mutatott tevékenysége, egyre kevésbé palástolt csendes-óceáni terjeszkedése és a Tajvannal szembeni egyre harcosabb retorikája miatt kerül állandó, egyelőre szerencsére csak verbális összetűzésbe Washingtonnal és szövetségeseivel.
Bár az orosz-kínai kapcsolatok nem voltak mindig rózsásak, gondoljunk csak Sztálin és Mao korántsem baráti viszonyára, az utóbbi időben sokat javult a helyzet. Hszi Csin-ping legjobb barátjának nevezte Putyint és Oroszországot Kína legfőbb szövetségeseként jelölte meg. Sőt, a szerdai találkozóról kiszivárgott hírek szerint külön megköszönte neki azt is, hogy nem engedte szembefordítani Oroszországot keleti szomszédjával.
Putyin erre úgy reagált, a két ország együttműködése iskolapéldája a kiegyensúlyozott államközi kapcsolatoknak. Sőt, az orosz elnök tulajdonképpen saját szája ízének megfelelő geopolitikai receptet is kínált szerdán délelőtt elmondott köszöntőjében arra, miként lehetne a realitások mentén rendezni Oroszországgal a viszonyokat. Úgy fogalmazott,
Felesleges lenne a találkozót megelőző udvariaskodó, semmitmondó, helyenként pedig komolyan vehetetlen (a kínai külügyminiszter szerint a két ország "mindig a béke és a stabilitás tartóoszlopai voltak") nyilatkozatokat részletesen idézni, de egyet mindenképp érdemes kiemelni. Vang Ji, kínai külügyminiszter tulajdonképpen egy finoman burkolt fenyegetést fogalmazott meg a Nyugat felé, amikor a videókonferencia előtt nem sokkal azt mondta,
Hogy pontosan miről tárgyaltak a felek, valószínűleg sosem derül ki, bár a virtuális megbeszélés (ha minden igaz, jövő februárban Putyin személyesen látogat el Pekingbe) egy része sajtónyilvános volt, ellentétben például a pár nappal korábbi Biden-Putyin videókonferenciával. A cikk megjelenéséig egyelőre udvariassági formulákat hoztak csak nyilvánosságra. A Kreml sajtóirodájának vezetője, Dmitríj Peszkov például annyit mondott "rendkívül fontos megbeszélésre kerül majd sor", a témák listája pedig "igen hosszú". Azt még hozzátette, hogy az aktuális nemzetközi problémák biztosan szóba kerülnek majd, például az ukrán-orosz határ kérdése. Mint ismert, a Nyugat azzal vádolja Moszkvát, Ukrajna keleti határvidékének lerohanását tervezi, miközben az oroszok attól félnek, egyébként joggal, hogy az Ukrajnára kiterjedő NATO-befolyás nemzetbiztonságukat veszélyezteti.
Putyin és Hszi a találkozó előtt egyetértettek abban, hogy az országukkal szembeni "rendkívül agresszív" nyugati retorikával kezdeni kell valamit. Sajtóhírek szerint ez lehet a találkozó egyik központi témája. Mintha szándékos lett volna az időzítés, Ursula von der Leyen ma délelőtt arról beszélt, az Európai Unió kész példátlan intézkedéseket bevezetni Oroszország ellen, amennyiben Moszkva továbbra is agresszíven lép fel Ukrajnával szemben. Hogy a Bizottság elnöke pontosan mire gondolhatott, nem részletezte, úgy fogalmazott,
Egy másik igen fontos programpont lehet a nemrégiben aláírt AUKUS-megállapodás Moszkvára és Pekingre gyakorolt hatása. Az AUKUS-tól nem titkoltan azt várják a nyugati hatalmak, hogy megfékezik a csendes-óceáni térségben, különösen a Dél-Kínai tengeren zajló kínai expanziót, ami érthetően nincs Peking ínyére. A bolygónk biztonsága szempontjából azonban sokkal nagyobb baj az, hogy Pekingnek, köszönhetően az USA Ukrajnával kapcsolatban tanúsított magatartásának, sikerült Moszkvát is megnyernie. Teljesen nyilvánvaló, hogy egyelőre sem katonai, sem gazdasági szempontból nincs módja Ukrajnának csatlakoznia az EU-hoz vagy a NATO-hoz, mégis, az oroszokat feleslegesen provokáló gesztusok miatt ma ott tartunk, hogy októberben, a történelemben először, orosz és kínai hadihajók közösen járőröztek a Csendes-óceánon.
Peking és Moszkva arra figyelmeztetett, az AUKUS aláírásával fegyverkezési verseny indulhat a táborok között, ami sokkal több egyszerű fenyegetésnél, gyakorlatilag készpénznek is vehető. A geostratégiai realitás válaszreakciót követel, hiszen Kína biztosan nem fogja feladni csendes-óceáni terveit, így a Nyugat előbb-utóbb, saját biztonsága érdekében, kénytelen lesz gátat szabni Peking terjeszkedésének.
A baj az, mindeközben láthatóan megfeledkeztek arról, hogy Moszkvával legalább udvarias távolságtartásra törekedjenek, ehelyett az egyre nyíltabb verbális konfrontációt választották - lásd von der Leyen aktuális és teljesen súlytalan nyilatkozatát.
Szerencsére akad néhány amerikai tábornok, aki pontosan látja a közelgő veszélyt. Néhány hete John E. Hyten helyettes vezérkari főnök egy interjúban azt mondta, az Egyesült Államok legfontosabb célja, hogy elkerülje a háborút Oroszországgal és Kínával. Szerinte egy ilyen konfliktus
Ha minden igaz komoly gazdasági vonatkozásai is lehetnek a két államfő egyeztetésének. Kína és Oroszország már egy ideje törekednek arra, hogy a nemzetközi kereskedelemben megtalálják a dollár alternatíváját, ezzel is függetlenedve a Nyugat gazdasági erejétől. Putyin és Hszi is egyetértenek abban, hogy az egyre fokozódó sino-orosz kereskedelemben előbb-utóbb óhatatlanul szükség lesz a dollár leváltására, sőt egy saját banki tranzakciós rendszer kialakítására is. Erről biztosan tárgyalnak, pontosabban mire önök ezeket a sorokat olvassák, már tárgyaltak is a felek. Oroszországot több alkalommal is megfenyegették Nyugatról, hogy a gazdasági szankciók egyik formájaként letiltják őket a mindannyiunk által ismert SWIFT-rendszer használatáról, ezzel gyakorlatilag megbénítva az ország nemzetközi kereskedelmét.
Azt persze botorság lenne feltételezni, hogy Putyin és Hszi innentől kéz a kézben, virágos mezőkön és pacsirtadaltól hangos ligeteken keresztül ugrálva masíroznak be a szebb jövőbe (elnézést a képzavarért), ugyanis akad azért bőven érdekellentét a két ország között. Kína az elhíresült Egy Övezet Egy Út program keretében bizony komoly tervekkel bír az olyan posztszovjet, ezért hagyományosan orosz érdekszférába (is) tartozó államok sorsa felől mint Kazahsztán vagy Üzbegisztán. Ráadásul az sem biztos, hogy Moszkvának megfelel a kistestvér szerepe ebben az együttműködésben, hiszen a lassacskán az amerikait is elhomályosító kínai gazdaság mellett más feladata nem nagyon marad. Ráadásul, bár ez egyelőre inkább csak gondolatkísérlet, néhány éven belül komoly konfliktusforrássá válhat köztük Szibéria kérdése is. Nem csak a permafroszt alól lassan-lassan előbukkanó nyersanyag-lelőhelyek miatt, hanem azért is, mert Kína földnélküli lakossága bizony jól járna a lakosság nélküli földdel.
Érdekes egyébként, hogy erre az ellentmondásra az a John Bolton hívta fel a figyelmet néhány nappal ezelőtt, aki Trump nemzetbiztonsági főtanácsadójaként egyike volt a legvérmesebb washingtoni héjáknak (legalábbis Iránnal szemben).
Bolton szerint meg kell találni Moszkvával azokat a közös nevezőket, amelyekkel az ország távol tarható Kínától. Úgy fogalmazott, az oroszoknak sem állhat érdekében, hogy Kína "vazallusállama legyenek". Hasonló hangok érkeznek a másik oldalról is. Andrej Deniszov, Oroszország pekingi nagykövete még júniusban azt írta egy tanulmányában, nem hiszi, hogy egy formális együttműködés, pláne egy katonai-politikai jellegű, a bilaterális kapcsolatok "legoptimálisabb formája" lenne Kína és Oroszország számára. Különösebb elemzői véna nélkül is világosan látható, az Egyesült Államok számára elsősorban, sőt, gazdaságilag csak Kína jelent valós kihívást, ennek ellenére, talán az utóbbi években megerősödő nyugati ruszofóbiának köszönhetően, (verbális) erejüket mintha mégis inkább Moszkva felé fordítanák. Ahelyett, hogy reálpolitikát követnének! Félő, ez egyre inkább azzal jár majd, hogy az oroszok mindinkább Kína mellé sodródnak a nemzetközi kérdésekben.
A legtöbb elemző között nagy az egyetértés abban, hogy egyetlen NATO-tagállam, még az Egyesült Államok sem akarna háborúzni Ukrajnáért, így az oroszokat mindinkább elidegenítő, szavak szintjén maradó fenyegetések legfeljebb csak arra jók, hogy kényszerpályára, Peking felé sodorják az orosz diplomáciát.
A már említett interjúban, Demkó kijelentette:
A beszélgetés óta eltelt néhány hónapban, ahogy a cikk elején bemutattuk, számos jele volt annak, hogy az Egyesült Államok jelenlegi demokrata vezetése, illetve nyugat-európai társult szerveik, nem látják, pontosabban nem akarják látni ezt a problémát. A közeledés tehát már javában zajlik Peking és Moszkva között, a kérdés, mi lesz a végkifejlete. Ha akad még néhány józan döntéshozó Washingtonban, épp itt az ideje belátniuk, a Nyugat csak veszíthet azzal, ha a sárkány karmai közé maga tolja oda az oroszokat.
