Lesz-e feltámadás?
Néhány éve, húsvéthoz közelítve fogalmaztam meg a címben kiemelt kérdést. Nem szó szerint így, hiszen akkor különös helyzet adódott: a világjárvány foglyul ejtette és karanténba zárta az emberiséget. Mint utóbb kiderült, talán nem véletlenül, és nem a természet keze által. Akkor nagy kérdések kavarogtak mindenkiben: hogyan, mikor, hová jutunk, mikor tudunk kitörni az elzártságból? Hogyan alakul a sorsunk, ha ilyen kiszolgáltatottak lehetünk? Javít-e a mentális állapotunkon, önvizsgálatra, meditációra késztet-e bennünket a ránk kényszerített remeteség, vagy hisztéria lesz belőle? Sajnos, az utóbbi következett be.
Hova jutottunk azóta? A helyzet nemhogy javult volna, hanem inkább romlott. Három éve ránk szabadítottak egy testvérháborút a szomszédban, amelynek során százezrek haltak meg, városok lettek a földdel egyenlővé, tönkre lett bombázva egy országnyi terület. És még ez sem volt elég a kijózanodásra. A (természetesen nem létező, de immár egyre kevésbé bujkáló, a maszkját rég levetett) háttérhatalom (más megközelítésben: amerikai mélyállam) egyre több vért és szenvedést kíván. A parazita új gazdaállata, az Európai Unió áruló vezetése tovább akarja folytatni az öldöklést. Az egyik kicsi, de annál hepciásabb balti állam már felajánlotta a rég illegitim ukrán államvezetésnek, mekkora előnyökkel járna a közös fegyvergyártás, amikor „a gyakorlatban tesztelhetnék az új fegyvereket”. Élesben. Nem lőtéren, gyakorlatozással, hanem az emberek gyilkolászásában.
És mégis. Akad a magyarságon belül is egy réteg, amely, mint száz éve a Lenin elvtárs „felszabadító” seregeit váró bolsevikok, ma is az idegen hatalmak beavatkozásával gyógyítanának bennünket.
„…ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok” – írta Ady Endre több mint egy évszázada. Ma sincs másképp. Most is hoznák, most is rombolnának. A hatalomért. Hogy a hedonizmus, a parttalan szabadáré tovább végezze bomlasztó munkáját, és az általuk múltnak, avíttnak nevezett konzervatív, keresztény emberfajta annyi próbálkozás után a szemétdombra kerüljön.
Napjainkra ennél is tovább jutottunk, egészen a „kulturális kereszténység” állapotához. Ami valamennyiünk sajátja, tetszik, nem tetszik. Amikor nem a templomba járás, az áldozás vagy a gyónás határozza meg az embernek az egyházhoz fűződő kapcsolatát, hanem a mindennapokban jelen levő emberi, erkölcsi iránymutatások megélése. Az örök dilemmák feloldása. Egyszerűsítve: a tízparancsolat szerinti élet. Hiszen nem a klérus jelenti az egyházat, hanem az ember maga, aki hasonlítani szeretne Jézushoz. „Jézus a hagyomány és nem a vallás jegyében jött, azért jött, hogy az embernek visszaadja önmagát. Ez az Ő megváltása, metanoiája. Jézusnak esze ágában sem volt, hogy új vallást alapítson, tehát a kereszténység a hagyomány jegyében kell, hogy álljon” – fogalmazta meg Hamvas Béla. Ma már ezen is túlléptünk. Emberségünk, emberiességünk forog kockán.
Lehet, hogy a huszadik század egyik legnépszerűbb katolikus szentjének, a kapucinus szerzetes Pio atyának lesz igaza, aki ezt jegyezte le: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”
