Kovács Balázs az elnökválasztás esélyeiről: Mi innét csak nagyon szemcsésen látjuk az eseményeket, de vannak történelmi minták, amelyekre támaszkodhatunk!
Az Európából elsőre igen bonyolultnak tűnő amerikai választást, az USA társadalmi megosztottságát és az elnökjelöltek kurtára-furcsára sikerült kampányát elemezzük aktuális interjúnkban. Kovács Balázs történész segít betekintenünk a színfalak mögé.
Ha ma, alig néhány órával a választás előtt tippelned kellene, ki lesz a Fehér Ház új ura, mit mondanál?
Erre a kérdésre a szokásosnál is nehezebb választ adni. Mi innét csak nagyon messziről, szemcsésen látjuk az eseményeket, de azért vannak történelmi minták, tapasztalatok, amelyek jó kiindulópontok lehetnek, ha Donald Trump újraválasztási esélyeit akarjuk vizsgálni. Az egyik ilyen minta, hogy az amerikai elnököt többször választják újra egy második ciklusra, mint nem. Az előző három elnököt legalábbis újraválasztották.
Ebbe tényleg nehéz belekötni…
Közelítsük meg másik oldalról a kérdést! Mitől is lesz valaki egyciklusú elnök? Három ilyen tényezőt lehet felsorolni: az első egy komoly gazdasági válság, a második a pártegység szakadása, a harmadik pedig az elnök személyébe vetett bizalom általános megrendülése.
Ez akkor így Trumpnál háromból három!
Nem egészen, a pártegység megrendülése nem áll fenn. A demokratáknál 2016-ban jellemzőbb volt, mint a republikánusokra 2020-ban. A Sanders-pártiak gyakorlatilag egy emberként vonultak ki négy éve Hillary Clinton mögül, Trumpnál ilyesmiről azért nincs szó. A két utolsó amerikai elnök, aki nem újrázhatott, Jimmy Carter és idősebb Bush voltak. Beszéljünk előbb róluk! Carter bukása 1980-ban tankönyvi példája volt az imént említett tényezők együttállásának.
Az iráni túszdráma elhibázott kezelése miatt megtört a választók belé vetett bizalma, a munkanélküliség 7,7%-ra nőtt, ráadásul belső ellenzéke is akadt, elindult vele szemben Ted Kennedy szenátor.
Idősebb Bushnál is hasonló volt a helyzet: akadt párton belüli riválisa, de neki még az a bravúr is összejött, hogy az Öbölháború idején 85-90%-os, történelmi csúcson lévő népszerűségi mutatóját 30% köré sikerült leépítenie. Mindezt alig másfél év alatt.
Azt azért jegyezzük meg, Trump nem bukhatott ekkorát, lévén nem volt soha ennyire népszerű.
Persze, az elnök elutasítottsága gyakorlatilag egész ciklusa alatt magasabb volt, mint a támogatottsága. Ez példa nélküli. A koronavírus miatt a gazdasági mutatók sem túl jók, 8% volt októberben a munkanélküliség, de a harmadik tényező hiányzik. A republikánus párt törzsbázisa támogatja az elnököt, nem látszik a párton belüli alternatíva. Az elnök gyakorlatilag maga alá gyűrte a pártot, de még ezzel együtt is azt mondom, ha Trumpot újraválasztják, az pontosan annak lesz betudható, mint a korábbi sikerei: ő az, aki a szabályokra rácáfol, aki felülír mindent, és akire a korábbi tanulságok nem alkalmazhatóak.
És biztosan kevesebb populáris szavazata lesz, mint Bidennek!
Ahogy négy éve, úgy most is, a felmérések azt mutatják, nem áll jól a szénája. Trump a matematikára is rácáfol?
Azokra a felmérésekre érdemes figyelni, amelyeket az ún. csatatérállamokban készítenek, mint például Michiganben, Wisconsinban, Ohioban, Pennsylvaniaban és még néhány másik államban. Ezekben az államokban 3-4%-ra mérik Biden előnyét, ami egyrészt hibahatár, másrészt ahogy 2016-ban, úgy a rejtőzködő Trump-szavazók most is előjöhetnek. Érdemes aztán megvizsgálni azokat a kulcscsoportokat is, amelyek átbillenthetik a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba. Az első és talán legfontosabb csoport azok a kékgalléros választók, melósok, akik évtizedeken át, egészen az előző elnökválasztásig, demokrata szavazók voltak.
A párt aztán figyelmen kívül hagyta az igényeiket, problémáikat, nem figyeltek például a túltolt globalizáció által okozott gazdasági károkra.
Közismert történet, hogy Hillary Clinton például Wisconsinba még csak el sem ment kampányolni. Biden ugyanakkor nem Hillary Clinton. Kékgalléros közegből érkezik, első generációs értelmiségi. ’87-ben, amikor először indult a demokrata előválasztáson, egyik beszédében büszkén jelentette ki: ő a családjában az első diplomás, felmenői pedig nem a képességek, hanem a lehetőség hiányában nem végeztek egyetemet. Aztán kiderült, hogy egy brit politikus beszédét másolta le és visszalépett a jelöltségtől.
A kékgalléros melósok után kiket érdemes még figyelni?
Meglepő, de döntő lehet a kertvárosi nők szavazata is, nagyjából a Született feleségek szereplőit érdemes magunk elé képzelnünk. Ők az előző választáson 55-45 arányban Trumpot favorizálták, most inkább Biden felé húznak. Ami az afroamerikai szavazókat illeti, Trump körükben képes volt néhány százalékot kompenzálni, de ez nem jelent semmi átütőt, döntő többségük még mindig demokrata szavazó. Az viszont már most látszik, az ingaállamokban néhány ezer szavazaton múlhat a választás, egy-egy százalék is döntő lehet.
A járvány mennyiben befolyásolta a kampány alakulását? Éppen egy-egy százalékot érhet egy jól sikerült nagygyűlés vagy elnökjelölti vita.
Január elején még úgy tűnt, az Egyesült Államok javuló gazdasági mutatói olyan adut adnak Trump kezébe, amivel behúzhatja a választást. Egy-egy gyár visszahozta a gyártósorokat, de rendszerszintű áttörést persze mindez nem hozott. Mégis, abban a közegben, ahol az ipar leépülésére a politikai elitek válasza annyi volt, hogy nincs mit tenni, ez igenis sokat számított. Aztán jött a koronavírus, és néhány hónap alatt összeomlott minden, az elnök – de nem csak ő – magát a járványt is rosszul kezelte. Előbb elbagatellizálta az egészet, majd maga is elkapta a vírust. Ez az egyik fontos tényező. A másik a Black Lives Matter mozgalom által kiváltott indulatok. Ennek nyomán központi kampánytémává tette ugyan az elnök a rendpártiságot, de ez több okból sem hiteles: a rendpártiság karakteridegen attól a Trumptól, aki eddig az állóvíz felkavarásáról beszélt.
Ráadásul hivatalból meghirdetni a rend utáni igényt furcsán hangzik.
Szabályokat felrúgó, tabudöntögető macsó, vagy rendpárti Richard Nixon-típus elnök lehetsz. A kettő összepárosítása számomra nem tűnik hitelesnek.
Biden az? Nehezen tudnám eldönteni, szenilis öregember-e vagy egy tapasztalt, sokat látott, Obama mellett sokat is tapasztalt politikus.
Joe Biden a demokrata párton belül a legkisebb közös többszörös. Egyértelműen vállalhatóbb jelölt, mint Clinton volt négy éve. Az Egyesült Államokban balszélnek számító szárny, bár egyébként nem támogatná őt, de a kétosztatú amerikai választási rendszer miatt kénytelen volt felsorakozni mögé. Nem akarnak még négy év Trumpot, ’16-ban már egyszer elkövették azt a hibát, hogy nem álltak ki a párt jelöltje mellett.
Ami pedig a demokrata jelölt kampányát illeti, annak talán legmarkánsabb vezérfonala, hogy Biden klasszikus, normális, tankönyvi elnökjelöltként állítja be magát, az elnöki eszmény archetípusaként.
Négy év szünet nélküli karnevál után térjünk vissza a normalitáshoz - ezt ígéri Biden. Látszott, az elnöki vitákban is arra játszik, hogy ne konfrontálódjon látványosan. Higgadt, nyugodt akart maradni, igyekezett nem komolyabb hibát véteni. Ez nagyjából sikerült is neki.
Saját korlátai miatt dönthetett így vagy ez inkább a stratégiája szerves része volt?
Ezt nehéz egyértelműen meghatározni, az biztos, Biden korábban is mindig ezt a középutas vonalat képviselte. Ő mindig az aktuális főárammal úszott. Ha az iraki háborút kellett támogatni, akkor azt támogatta, ha a katonák hazahozatalát, akkor azt.
Korábban kemény fellépést követelt az illegális bevándorlók ellen, most pedig megkönnyítené számukra az állampolgárság felvételét.
Biden egy régimódi politikus, a gentleman’s agreementek embere: a másik oldalon álló nem ellenség, hanem olyasvalaki, akivel meg lehet egyezni. A probléma ezzel a hozzáállással az, hogy az ország polarizáltsága miatt erre mind kevesebb az esély. Elfogyott a politikai közép.
Ennek mi lehet az oka?
Ez egy igen érdekes kérdés, órákig lehetne beszélgetni erről. Az egyik fő tényező talán, hogy eltűnt a közös ellenség, a Szovjetunió. Kína ezt a szerepet nem tudja és nem akarja betölteni, hiszen Peking nem kívánja a maga berendezkedését másokra erőltetni. A másik, hogy a csillagászati magasságokba emelkedett kampányköltségek miatt felértékelődött a fundraising szerepe. Még a 90-es években is a képviselők döntően Washingtonban éltek, ott volt a családjuk, hétvégente összejártak. Tehát volt egy folyamatos kapcsolattartás a demokrata és republikánus képviselők közt. Ez mára megszűnt, mindegyikük utazik, hajtja a támogatókat, így pedig elsorvadnak az emberi kapcsolatok a két tábor között. Itt van még a sajtó átalakulása is.
Egyrészt ma az emberek a véleményüknek megfelelő sajtót keresik, nem a sajtó alapján alkotnak véleményt, ráadásul egyre inkább elmosódik a különbség a hír és a véleménycikk között.
Ez, ha lehet, még tovább polarizálta a társadalmat. Sokan keresik persze a megoldást. Francis Fukuyama egyik ötlete például az volt, állítsák vissza a sorkatonaságot és a kötelező civil szolgálatot. Találkozzon a New York-i hipszter az alabamai farmerrel! Egy ilyen közegben nem tudom, Biden hogyan tudná érvényesíteni azt a kompromisszumkészséget, amit az ő legvonzóbb tulajdonságának tartanak. Ráadásul Biden hetvenhét éves, ugyan hivatalosan nem mondta ki, de biztosra vehető, hogy egy ciklusra tervez.
Zárjuk a beszélgetést egy Közép-Európát is érintő kérdéssel. Milyen lesz 2021 Amerikájának külpolitikája?
Először beszéljünk arról, milyen volt az elmúlt négy évben. Donald Trump külpolitikáját tulajdonképpen arra alapozta, hogy szakítson a Szovjetunió bukása utáni irányvonallal, az Államokban „liberális hegemóniának” nevezett stratégiával. Nem hitt abban, hogy Amerikának világcsendőrként kell aktív szerepet vállalnia a demokratikus értékek terjesztésében vagy, hogy vezető szerepet kellene betöltenie az általa létrehozott nemzetközi intézményekben. Trump az „America First” jelszó jegyében igyekezett politizálni, amit persze sokan félre is értettek, a „Deutschland über alles”-szel állították párhuzamba. Erről azonban szó sincs, az elnök azt szorgalmazta, Amerika a saját, ha úgy tetszik önző érdekeire figyeljen egy olyan világban, ahol egyébként mindenki más is ezt csinálja.
Rendben, hogy Trump ezt akarta, de ez is történt?
Nem egészen. A stílus ugyan megváltozott, de a tartalom nem, vagy csak alig. Észak-Korea kérdése jó példa minderre: míg a kampányban Trump arról beszélt, az Egyesült Államokra történő támaszkodás helyett Japánnak és Dél-Koreának önálló csapásmérő képességre kell szert tennie Észak-Koreával szemben, később mégis elismerte, hogy az USA-nak igenis aktív szerepet kell vállalnia a konfliktus megoldásában. Ráadásul azzal, hogy találkozott Kim Dzsong-unnal, megadta neki azt az elismerést, amire a rezsim mindig is vágyott. És mit kapott cserébe? Egy halvány ígéretet arra, hogy a fegyverleszerelések valamikor folytatódnak. Az Obama-féle iráni atomalku felrúgása is arról szól, hogy szankciók alá vegyék Iránt annak reményében, hogy a nép majd fellázad a rendszer ellen és rezsimet vált.
A 180 fokos fordulat részben azért is maradt el, mert a külügyi tisztviselők túlnyomó többsége oldaltól függetlenül olyan agytrösztökből érkezik, ahol a liberális hegemónia gondolata a fő irány.
Trumpnak egyszerűen nincs embere az elképzelései megvalósításához. Ha Biden nyer, szinte biztos, hogy egy kiszámíthatóbb, a szövetségesekre jobban támaszkodó, az Egyesült Államok globális vezető szerepét hangsúlyozó vonalat fog követni. A demokráciát és emberi jogokat számonkérő hangnem borítékolhatóan visszatér, de fegyveres beavatkozásokra aligha lehet számítani, hiszen annak az amerikai közvélemény előtt nincs támogatottsága. Trump volt évtizedek óta az első elnök, aki nem indított újabb háborút, ebben szerintem Biden, ha nyer, követni fogja az előző négy évet.
