Hűséget fogadtunk, nem vakságot – nagyinterjú Somkuti Bálint biztonságpolitikai elemzővel
„Nyilvánvalóan hűek vagyunk az európai értékekhez, a NATO alapelveihez, viszont ez nem jelenti azt, hogy nekünk tönkre kell mennünk ebben a folyamatban” – mondta Dr. Somkuti Bálint lapunknak adott nagyinterjújában, amelyben az is elhangzott, hogy összesen félmillió is lehet már a halottak és a nagyon súlyos sebesültek száma ukrán oldalon a háború poklában. A biztonságpolitikai kutatót kérdeztük az orosz-ukrán háború lehetséges végéről, az amerikai-kínai szembenállásról és a globalizáció lehetséges kimeneteléről is.
Ha most utazna el vakációzni, hová nem menne biztonsági okokból?
Van két olyan válsággóc, amely bármikor belobbanhat. Az egyik a tajvani. Helyette Indonézia, Vietnám, Bali, Mauritius lehet jó megoldás, ezek stabil pontoknak tűnnek. A másik ilyen terület pedig kevéssé ismert, az afrikai üdülőterület, Zanzibár és környéke. Európa továbbra is jórészt biztonságos, de a nagyvárosokat inkább kihagynám, mert ha kirobban az iráni-izraeli háború, abban az esetben az európai nagyvárosok is lángba fognak borulni.
Jöhet-e egy újabb terrorhullám nyugaton?
Akár az is, és tüntetéshullámok, gondoljunk csak bele, mi volt tavaly októberben az izraeli Hamasz támadás után. A bécsi Stephansplatzot ki kellett üríteni, mert a palesztinpárti tüntető tömeg megvadult, a rohamrendőrök pedig képtelenek voltak kezelni a helyzetet Mindez alig 75 kilométerre történt a magyar határtól.
A háborúk és a járványok kora, amelyet megtapasztaltunk az elmúlt öt évben, most már mindig velünk marad?
A járványokkal kapcsolatban azért vannak fenntartásaim, mert a koronavírus-járvány nem egy átlagos pandémia volt, nem a madárinfluenza 2-ről, vagy spanyolnátha 2-ről volt szó.
Hogy érti ezt?
Ezt ki lehet jelenteni minden összeesküvés-elméletet, vagy csúsztatás nélkül. Nem természetes dolog, hogy egy ilyen, kvázi tökéletes vírus létrejött, tehát valahol emberi beavatkozás történt.
Hol és ki által?
Ez vita tárgyát képezi, de innentől kezdve joggal gondolunk arra, hogy a vírusokat és a járványokat érdek érvényesítési eszközként kezelik. Túlzás lenne talán biológiai fegyverről beszélni még, de akár azt is elképzelhetjük. Van ugyanis biztonságpolitikai vetülete is a világjárványnak, amit átéltünk.
Mi történhetett valójában?
Ez volt az első része annak, hogy nemcsak egészségügyi, hanem biztonságpolitikai, gazdasági, társadalmi és politikai területen is súlyos helyzet alakult ki. A másik része pedig az, ahogyan a nemzetközi sajtó és a gyógyszeripar kezelte az egészet. Engem a közösségi médiában komolyan megróttak azért, mert föltettem azt a kérdést, hogy ha vannak nem is tökéletes, de működő vírusellenes gyógyszeres kúrák, akkor miért nem azzal próbáljuk kezelni a járványt, ahelyett, hogy egy teszteletlen és garantált mellékhatásokkal járó vakcinát erőltetünk rá mindenkire?
Háborúk miért lesznek?
A háborúk azért fognak előretörni, mert a nyugati hegemónia gyengül, az Egyesült Államok befolyása csökken, és azok a problémák, amelyeket eddig a szőnyeg alá söpörtek, tömegesen bukkannak elő. A világpolitikai viszonyok is megváltoztak. Tehát az egyközpontú, amerikaiak által dominált világrend változóban van.
Nem volt túl megnyugtató az eredmény, ugyanis amikor a 16 vizsgált esetből négyben nem volt közvetlen konfliktus, annak sem az volt az oka, hogy nem akartak az államok konfliktust, hanem az, hogy nem volt rá lehetőségük. Gondoljunk csak bele, hogy az internettől kezdve a pénzügyi rendszereken át a telefonok operációs rendszeréig teljes az amerikai hegemónia. Ezeknek egy része, például a katonai hegemónia magától omladozik, más területeken pedig nagyon komoly küzdelem folyik.
Annyira megerősödött a kínai gazdaság és hadiipar, vagy mi az oka a hegemónia omladozásának?
Sokkal inkább az elrontott nyugati gazdaságpolitika, amelyben a termelő helyett a szolgáltatási szektor javára tolódott el a gazdaság. Mindez az agrárium és az ipar rovására történt, beleértve a hadiipart is. Az Egyesült Államokban az amúgy kevés számú megrendelt hadihajót sem tudják legyártani, mert nincs elég hegesztő.
Magyarországon kormányzati doktrína a gazdasági semlegesség, miközben láthatóan az Egyesült Államok és általa Nyugat-Európa is a leválasztás felé halad Kína esetében. Hogyan lehet ebben érvényesülni a gazdasági semlegességgel?
Az egész világpolitikai folyamat azt a rendkívül optimista és bizonyos szempontból fenntarthatatlan gazdasági felfogást fogja alapjaiban aláásni és megszüntetni, amely szerint a fejlődés folyamatos és töretlen, ráadásul mindig visszatér. Tehát a 2008-as gazdasági válságot nagyon sokan anomáliaként kezelték, és keveset beszélnek arról, hogy milyen lépésekkel, milyen axiómák, alapvetések felrúgásával kezelték és hozták helyre azt a kárt, amit a válság okozott. Innentől kezdve a globalizáció folyamata az amerikai-kínai szembenállás kiélesedésével meg fog szűnni. Ez főként Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban lesz az átlagember számára érezhető, mivel nagyon sok minden Kínából érkezik, amit a mindennapjainkban felhasználunk.
Egy ismerősöm mondta, hogy „hűséget fogadtam, nem vakságot”. Tehát nyilvánvalóan hűek vagyunk az európai értékekhez, a NATO alapelveihez, viszont ez nem jelenti azt, hogy nekünk tönkre kell mennünk ebben a folyamatban. Onnantól kezdve, hogy ők elindulnak egy olyan irányba, amivel kapcsolatban Magyarország többször jelezte, hogy egyrészt nem jó, másrészt pedig ellenzi, senkinek egy szava nem lehet, hogy mi más formában képzeljük el a további gazdasági viszonyainkat.
Meddig bírják még az ukránok és az oroszok a háború terheit? Az előrejelzések eddig nem váltak be a végleges kifulladásokról, béketárgyalásokról.
Ez az a háború, amivel kapcsolatban mindenki tévedett. Én magam is természetesen. Háromszor gondoltam már úgy, hogy ezt a háborút katonailag nincs értelme folytatni. Nyilván ez politikai döntés kérdése, de katonailag már több olyan alkalom volt, amikor azt kellett volna mondani egy felelős vezetésnek, hogy eddig és ne tovább.
Melyik oldalról?
A légierőnél nincs elég kiképzett pilóta és egész sokáig nem volt elég precíziós fegyverzet. Az oroszok azt vetették be, amit tudtak, anélkül, hogy túlságosan megterhelték volna az orosz gazdaságot és társadalmat. Az ukránoknak lényegi kérdés, hogy egyértelművé vált az a felismerés, hogy a Nyugat nem fog teljes mellszélességgel beállni ebbe a háborúba. Sőt, ez már 2022 nyarán fölismerhető volt, amikor Lengyelország, Csehország és a nyugati államok minden nélkülözhető fegyverzetet átadtak, de modernebb felszerelést nem nagyon adott senki.
Akkor miért jó ez a háború a Nyugatnak?
A Nyugat pontosan arra használja ezt a háborút, amire az összes többi helyi háborút, hogy a rendszerből kivont felszereléstől olcsón megszabaduljanak, helyére pedig tudjanak rendelni újakat, és csak addig támogassák a harcoló felet, ameddig az érdekük kívánja.
De így ez egy félszívvel támogatott háború nyugati oldalról.
Az. Annak ellenére, hogy a média belehergelte a nyugati lakosságot abba, hogy ez egzisztenciális kérdés, a vezetésük pontosan azzal a képmutató magatartással támogatja Ukrajnát, amit egyébként Zelenszkij is folyamatosan számonkér a Nyugaton. Ha komolyan gondolják ezt, akkor miért nem tesznek többet érte?
Mert az világháborúhoz vezetne, nem?
Ebben az esetben Oroszország egyértelműen agresszor, de ha tudjuk, hogy van egy agresszív, handabandázó férfi az utcán, akkor a legjobb dolog kiszólni az ablakon? Az édesanyját szidni? Vagy esetleg megpróbálni beszélni vele, amíg valamivel nem tudjuk megoldani a helyzetet? Nagyon nehéz másként megmagyarázni a helyzetet, minthogy Ukrajnát felhasználták azért, hogy Oroszországot meggyengítsék.
Racionális lett volna többször is lezárni már ezt az öldöklést, de mégsem történt meg. Miért nem?
A legfontosabb kérdés, hogy azokat az orosz vádakat, amelyek arra irányultak, hogy a minszki megállapodással valójában időhúzásra játszott Németország és Franciaország, mert nem akartak komolyan megállapodni, miért kellett Angela Merkelnek és Francois Hollande-nak visszaigazolniuk? Nyugállományban lévő politikusokról beszélünk, megtehették volna azt, hogy csöndben maradnak. Azzal viszont, hogy megszólaltak, az orosz propagandát igazolták vissza.
Mit is mondtak pontosan?
Angela Merkel szerint ők nem gondolták komolyan azt, hogy betartják a megállapodást, időt akartak nyerni, hogy fel tudják készíteni Ukrajnát az elkövetkezendő konfliktusra.
De pont ez az orosz narratíva lényege…
Úgyhogy innentől kezdve egy atomhatalmat akkor is érdemes figyelembe venni, ha nem teljesen stabil. Harmadszor pedig a 2022 márciusában Isztambulban folytatott tárgyalásokon lehetett volna megállni, ami akkor majdnem meg is történt, de megakadályozták.
És még miért nem zárul le a háború?
Oroszország esetében egy agresszorról beszélünk, ettől függetlenül vannak számára reális és kitűzött céljai. Ezek nem teljesültek. Úgymint a Donbasz teljes elfoglalása, az ukrán politikai reform, amit „nácítlanításnak” neveznek.
Ami a legitim kormány megdöntését jelenti?
Az ő terminológiájukban ez akármit is jelenthet. Leváltani a jelenlegi kormányt, és a mai ukrán nemzettudatot erősítő Sztyepan Banderára emlékeztető szellemiséget megszüntetni. De az ukrán fél sem érte el a céljait, hiszen Zelenszkij azt fogalmazta meg célként, hogy minden elvesztett területet vissza kell foglalni. 2022 óta, de legkésőbb a 2023 nyári offenzíva kudarca után egyértelmű, hogy ez katonailag nem fog teljesülni.
Eddig körülbelül hány áldozatot követelt a háború ukrán és orosz oldalon a civileket is beleértve?
Lehetetlen megmondani, mert egymásnak ellentmondó számok vannak. A modern háborúknak jellegzetessége, hogy a tüzérség okozza a legtöbb veszteséget, akár a halottak, akár a sebesültek számában. A tüzérségi fölény a háború elejétől kezdve orosz oldalon van. Tehát egyértelműen kijelenthető, hogy az ukrán veszteségek magasabbak, mint az oroszok. Nagyságrendileg százezres számokról beszélünk, hogy pontosan mennyi, ezt nem lehet tudni. A Zelenszkij által bevallott harmincezres szám nevetségesen alacsony, ez inkább körülbelül egyhavi ukrán veszteség lehet, amiben a halottak és a sebesültek is benne vannak.
32 hónappal számolva akkor közel egymillió fő lehet ez a szám ukrán oldalon mindent egybeszámolva? Halottak, sebesültek, rokkantak?
Ennek a felét tekinthetjük körülbelül végleges veszteségnek, tehát halottnak vagy olyan súlyos sérültnek, akiket nem lehet utána visszavinni a háborúba. Orosz részről is hasonló számról beszélünk, csak mondjuk egyharmaddal kevesebbről.
Meddig tarthat még a háború?
De azért belegondolhatunk abba is, hogy a császári Németország az első világháború végén még javában tudott sikeres offenzívát indítani, majd utána két hónap múlva teljesen összedőlt, ezért lehetetlen megbecsülni a folyamatokat. Engem meglepne, ha a háború még évekig elhúzódna, ugyanis egész egyszerűen nem látom, hogy hogyan pótolják az ukránok veszteségeiket az élőerő és a katonai felszerelés tekintetében.
Mivé fajulhat a közel-keleti konfliktus?
Nekem az a tény árulkodó, hogy másnap összehívták az izraeli biztonsági kabinetet, amire eddig korábban nem volt példa, és nem is volt rá szükség nagyon. Ha ez tényleg egy föld alatti nukleáris teszt volt, akkor az drasztikusan változtatja meg az erőviszonyokat, és ezért nem látni, hogy mi fog történni. Nem hiszek abban, hogy Irán fizikailag akarja megsemmisíteni Izraelt, mert ha Izraelt atomfegyverrel támadják meg, akkor az ő szent helyeik is megsemmisülnek, vagy megközelíthetetlenné válnak. Ráadásul ők maguk is elpusztulnak. Szerintem az iráni vezetés inkább pragmatikus, mint öngyilkos.
Merre tart a kínai-tajvani szembenállás?
Azt persze nem lehet kijelenteni, hogy nem próbálkoznak meg mondjuk egy ejtőernyős, vagy egy rajtaütéses támadással zavart kelteni a szigeten. Azt a fajta lehetőséget látom tényleges veszélyként, hogy történik olyan lépés az Egyesült Államok által bátorított tajvani vezetés részéről, amely erős kínai reakciót vált ki, mondjuk egy tengeri blokádot. Az pedig magában hordozza a közvetlen összeütközés veszélyét.
Mi várható a három nagy konfliktus-zóna (Ukrajna, Izrael, Tajvan) szempontjából, ha az Egyesült Államokban Trump vagy Harris nyeri az elnökválasztást?
Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban egyértelmű, hogy Trumpnak Zelenszkij elnökkel kapcsolatban nagyon komoly fenntartásai vannak. Trump nem támogatná ilyen mértékben Ukrajnát, és abban a pillanatban, amikor az Egyesült Államok támogatása nem feltétlen és nem korlátlan, onnantól kezdve az ukrán társadalomnak is nagyon komoly változásokkal kellene szembenéznie. Harris nyilván folytatná majd az előző politikát. Igazából azt mondhatjuk, hogy ha a Biden-kormányzat Obama 2.0 volt, akkor a Harris-kormányzat az Obama 3.0, tehát itt nem látnánk változást.
Irán szempontjából nagyon érdekes lenne, ha Trump nyerne, ugyanis az ő hibája volt elnökként az úgynevezett JCPOA felmondása. Ezzel a világ bele tudott látni az iráni atomprogramba, és bizonyos követeléseket lehetett általa érvényesíteni, még ha közel sem működött tökéletesen. Szerintem Trump megpróbálja majd Iránt katonai eszközökkel megregulázni, ami azért okoz problémát, mert Irán Oroszország szövetségese.
Az előfordulhat, hogy tesz egy olyan ajánlatot Putyinnak, hogy „mi elengedjük ezt, ti elengeditek azt”. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lenne az orosz válasz. Tény, hogy Trump teljes mellszélességgel Izrael mellett fog kiállni és maximálisan Irán ellen. Tajvan esetében is látszik egyébként, hogy Trump sokkal konfrontatívabb, keményebb politikát folytatna Kínával szemben.
Nézzük a Kárpát-medencét, és beszéljünk arról, hogy a szlovák hadsereg a magyarnál sokáig jobb állapotban volt, de ez már múlt idő.
Rendszeresen Szlovákiát hoztam fel jó példának arra, hogy miként kell egy kisebb országnak a haderejét felfejlesztenie, és Budapestnek miként kellett volna a szovjet államadósságot jobban felhasználni a védelmi képességek erősítésére. Ebből a szempontból 2022-ig a szlovák hadsereg egy kiegyensúlyozott, komoly képességekkel rendelkező, relatíve modern fegyveres erő volt. Aztán az új „európai irányultságú” kormányzat úgy osztogatta el a szó szerint gondosan összeválogatott haderőnemeket, például a teljes vadászlégierőt Ukrajna számára, mintha nem lenne holnap.
Miért tették ezt?
Nagyon jó párhuzam, hogy 1990 után magyar katonai és politikai vezetés nem helyezett hangsúlyt az úgynevezett honi légvédelemre. Ezzel szemben Szlovákia a szovjet államadósság terhére az akkor egyik legmodernebb Sz-300-as légvédelmi rendszert rendelte meg és tartotta a rendszerben, amely az ország egész területét le tudta fedni. Ilyen Magyarországon a NASAMS-rendszerek megérkezéséig nem volt. Tehát 1997 és 2022 között Magyarországnak nem volt honilégvédelme. Nagyon sok szempontból a szlovák hadsereg több és jobb képességgel rendelkezett. Például a szlovákoknál megmaradt az önjáró tüzérségi képesség, ami egy Tátra-alvázra épített löveg volt. Sok olyan képességgel rendelkezett a szlovák hadsereg, amelyet utána gyakorlatilag gondolkodás nélkül adtak át Ukrajnának, és ezeknek a pótlása még akár egy évtizedig is eltarthat. A magyar hadsereg viszont 2010-re gyakorlatilag leépült teljesen. Különböző kétes ügyletek keretében az MSZP-SZDSZ kormányok eladogatták a használható fegyverzetet és emiatt 2010-ben újra kellett kezdeni a Magyar Honvédség építését. 2016-tól a magyar haderő folyamatosan növekvő képességekkel rendelkezik, amelyeket előbb-utóbb a szlovák is el fog érni, hiszen megrendelték a pótlást, csak a szállítás és a rendszerbe állítás a jelentős kérdés.
Milyen most a katonai együttműködés a két ország között?
Az új Fico-kormány hatalomba lépésével lényegében a korábbi feszült viszonyt a szuverenitásra koncentráló, az Európai Unió központosító törekvéseivel szembeszálló irányvonal váltotta föl, amelyben egyértelműen látszik, hogy sokkal inkább az együttműködésre igyekeznek a felek törekedni, mint a meglévő fennálló különbségek élezésére, és ez nagyon jó, mert sok veszély fenyegeti a Kárpát-medencét, nemcsak keletről, hanem nyugatról is.
Mégpedig?
Lengyelország mit lép mondjuk abban az esetben, ha Nyugat-Ukrajnában olyan fejlemények következnek be, amelyek ellentétesek az érdekeivel? Románia és Moldova egyesítésével, illetve Transznisztriával kapcsolatos követeléseivel egy olyan helyzet állhat elő, amiben most nem tud Oroszország lépni, de ha közvetlen földrajzi összeköttetés lesz, akkor léphet, és ez már bizony a NATO-t is érintheti. Az EU részéről érkező folyamatos támadás a tagországok szuverenitása ellen egy platformra hozta a korábban élesen szemben álló Orbán és Fico miniszterelnököket.
„Az első posztmodern háború” címmel írt könyvet az orosz-ukrán háborúról. Mit jelent ebben az esetben a posztmodern?
Eddig nem nagyon volt példa arra, hogy egy háborúban zavartalanul folyjon a kereskedelem és a nyersanyagok tengeri szállítása. Ezek olyan tulajdonságai ennek a háborúnak, amelyektől más, mint az eddigiek. Továbbá nyilván voltak érdekek és szempontok a nyugati hatalmak számára a többi háborúban is, de ilyen szinten, ilyen elfogultan, ilyen vállaltan az egyik oldal mellé még nem nagyon sorakozott fel a mértékadónak tekintett sajtó sem. Teljes mértékben átveszik az ukrán narratívát, ami egy háborús narratíva, az ukránok abban igazuk van. Ukrajnában így kell csinálni. De a világban a minimuma sincs meg annak, hogy objektíven tudják bemutatni ezt a küzdelmet, és eljutottunk egy post-truth, igazság utáni világba, ahol nem a tények számítanak, hanem az érzelmek és a személyes prioritások, és ebből a szempontból is posztmodern ez a háború.
Miért írt erről könyvet?
Sem az orosz, sem az ukrán narratívát nem támogatom, hanem azokat a tényeket igyekeztem megmutatni és feltárni, jellemzően egyébként a fősodratú médiainformációk alapján, amelyekből meg tudjuk állapítani, hogy nagyjából mi lehet a valóság.
Dr. Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai elemző. Fő kutatási területe a modern érdekérvényesítés, ezen belül napjaink katonai műveletei, valamint a nem-hagyományos módszerek, elsősorban a gerilla- és irreguláris hadviselés. 2008-ban szerezte meg történészi diplomáját a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán, 2012-ben védte meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Iskolájában disszertációját, amelynek a 4. generációs hadviselés volt a témája. 12 évnyi, multinacionális cégeknél eltöltött idő után egyaránt dolgozott az állami szférában, újságíróként és vállalkozóként is. Éveken át az MCC Geopolitikai Műhelyének kutatója volt, jelenleg a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet kutatója.
Megjelent a MAGYAR7 43. számában.
