Életképes lehet-e Közép-Európa? Vagy törvényszerűen a nagyhatalmak rángatják a régió államait?
Közép-Európa abban a pillanatban válik Köztes-Európává, amikor a régiót alkotó államokat a nagyhatalmak kényük-kedvük szerint rángathatják. Az Ukrajna körül kiéleződött geopolitikai konfliktusban a huszadik század pusztító háborúi után a térség újra felvonulási tereppé vált.
Köztes-Európát az első világháborút lezáró békerendszer hívta életre. A Közép-Európát politikai egységbe szervező Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával a térség egymással folyamatosan rivalizáló nemzetállamokra bomlott. Az utódállamok közötti ellentéteket a nagyhatalmak könnyen a saját érdekeik szolgálatába állíthatták – ahogy azt tette egyre gyengülő befolyással Franciaország, majd annál nagyobb súllyal Németország és a cári birodalom örökébe lépő Szovjetunió.
A Németország és Oroszország közé szoruló Köztes-Európa a huszadik század konfliktusaiban az alárendelt csatlós szerepébe kényszerült.
A második világégés végén így válhatott a térség véres utóvédharcok színterévé, a hidegháborúban pedig az Ázsiából kitüremkedő „béketábor” részeként nemzedékek lehetőségeit gúzsba kötő gazdasági lemaradás elszenvedőjévé.
Közép-Európa ereje a régiót alkotó államok együttműködésében, a közös érdekek felismerésében rejlik.
Az elmúlt években, ahogy a visegrádi szövetség egyre inkább túllépett a protokolláris egymásra mosolygáson, s akár az Unió brüsszeli erőközpontjával szemben is a saját regionális érdekeit nyíltan felvállalva állt bele konfliktusokba, annál inkább megmutatkozott, hogy Közép-Európa a hatalmi politika mérlegén is súlyt képezhet.
A közép-európai társadalmakban a kilencvenes években és még az ezredfordulón is közmegegyezés övezte, hogy a történelmi tapasztalatokból egyenesen következik a térség euroatlanti integrációja, ami nemcsak a biztonságot szavatolja, hanem a gazdasági prosperitást is biztosítja.
A 2008-at követő gazdasági válság és a globális politikában nyíló új erővonalak azonban Közép-Európa számára egyre kísértetiesebben idézik fel a huszadik század dilemmáit.
A Joe Biden győzelmével hatalomba került demokrata adminisztráció látványos jeleit adja, hogy „újra felfedezi” a Trump-kabinet által magára hagyott Európát. Azt az Európát, amelyre az első hidegháború vége óta az Egyesült Államok legalább annyira tekint globális riválisként, mint szövetségesként. Az USA érdekei Biden győzelmével sem változtak, legfeljebb Donald Trump kétkezi diplomáciáját váltják fel kifinomultabb módszerek.
Ha Washington Európát végképp elidegeníti, azzal Moszkva (és Peking) karjaiba zavarja. Európának ezért éreznie kell a törődést, de legalább annyira a fenyegetést is.
Egyfelől Trump szókimondó nyerseségét felváltja a diplomácia mosolya, másfelől az sem árt, ha az orosz medve mancsától való félelem gyorsan szétfoszlatja az Eurázsiáról szőtt európai gondolatokat.
Az Ukrajna körül kiéleződött geopolitikai konfliktusnak Közép-Európa jól láthatóan nem alakítója, hanem elszenvedője.
Oroszország a mai napig „közelkülföldként” tekint a Szovjetunió egykori tagállamaira, de ne legyenek illúzióink, az egykori közép-európai csatlós államokra is, vagyis olyan térségként, ahol Moszkvának különleges érdekei vannak.
A Közép-Európából leginkább nyugatra terpeszkedő Csehország még a jelcini hanyatló évtizedben is kitüntetett figyelmet kapott az orosz diplomácia részéről.
Prága az információs háború mai napig legforróbb közép-európai terepe. Vagyis nem az a kérdés, miért éppen Csehországban lepleződik le látványosan az orosz kémtevékenység, sokkal inkább az, miért éppen most?
Azaz, a 2014-es vrběticei robbantás lángjai miért csak 2021-ben csapnak magasra? Az okokat nyilván összefüggésbe hozhatjuk
az Ukrajna körül kiéleződött válsággal, az időzítést pedig valószínűleg az magyarázza, hogy a cseh kormány a kémbotrányt már kirobbantani készülő sajtót megelőzve állt ki a nyilvánosság elé.
Az Oroszországgal szembeni diplomáciai konfliktus megítélésében azonban a cseh politikában, de magán a kormányon belül is komoly hangsúlybeli különbségek vannak.
Beszédes ebben a tekintetben Andrej Babiš cseh kormányfő kijelentése, aki szerint az orosz titkosszolgálatokhoz köthető vrběticei robbantás nem tekinthető állami terrorizmusnak.
Babiš szerint Oroszország nem Csehország ellen intézett támadást, hanem egy bolgár vállalkozó áruja ellen.
Eközben a cseh diplomácia az ország nemzetbiztonsági érdekeit sértő titkosszolgálati akcióra hivatkozva utasított ki orosz diplomatákat, jelezve Prága határozott fellépését, nemcsak Moszkva, de az euroatlanti szövetségesek irányába is.
A Prágának kijáró szolidaritást a visegrádi partnerországok mindegyike kinyilvánította, de még a Moszkvára hagyományosan gyanakvóan tekintő Varsó sem utasított ki orosz diplomatákat, ahogy Budapest sem. Ezt a lépést a V4-ek közül egyedül Szlovákia tette meg. Hasonlóan erős diplomáciai jelzést az európai országok közül is csak a Moszkva lépéseire különösen érzékeny balti országok küldtek.
A Heger-kabinet lépése egyfelől magyarázható a közös állam felbomlását követően is rendkívül szoros cseh–szlovák partnerséggel, de legalább ennyire hivatott demonstrálni Pozsony szövetségi hűségét.
Talán ezért is lehet Szlovákia leszállópálya Joe Biden számára, ha a washingtoni adminisztráció Közép-Európát is érintő elnöki vizitre szánja el magát.
Miközben egyre inkább egy abszurd elemeket is felsorakoztató szomorújátékká változik a Szputnyik vakcinák ügye,
Szlovákia begyűjthet egy piros pontot a Čaputová elnök asszonynál vendégeskedő Biden erős embereitől.
Minden díszlet és a szereplők is adottak ahhoz, hogy Pozsony Köztes-Európa egyik könnyen felejthető nevű fővárosa legyen.
Megjelent a Magyar7 2021/17. számában.
