Douglas Murray a ma7-nek: Teljesedj ki abban, amit az élettől kaptál!
Douglas Murray-vel, a nyugati konzervatív újságírás talán legismertebb képviselőjével, több, nagy sikerű magyar nyelven is megjelent könyv szerzőjével tavaly novemberben sikerült beszélgetnem, amikor a Danube Institute meghívására egy hónapot Budapesten töltött. Számos témát érintettünk, a beszélgetés közéleti része nagyinterjú formájában tavaly jelent meg portálunkun, ugyanakkor sok minden másról is szó esett, amelyek egy közéleti beszélgetés kereteit már szétfeszítették volna. A felvett hanganyag utolsó 20-25 perce már kötetlen beszélgetés volt irodalomról, írásról, könyvekről meg az élet nagy dolgairól, ez akkor nem jelent meg. Most igen!
Hogy tetszett Önnek Budapest?
Nagyon szeretem ezt a várost, nem először jártam itt, bár ilyen hosszú ideig még sosem. Elég sokat utaztam errefelé az elmúlt néhány évben, bár Szlovákiában sosem jártam. Elég viharos volt az aktuális utam, hazaértem Amerikából, egy órát ültem a reptéren Londonban, a családom kihozta a csomagjaim és már jöttem is Budapestre. Örültem a lehetőségnek, mert Anglia épp azokban a napokban zárt be teljesen, megérkeztem Budapestre, aztán két nappal később Magyarországon is jött a lockdown. (nevet)
Jónéhány éve, hogy színdarabot írt Raoul Wallenbergről, megnézte azokat a helyeket Budapesten, ahol tevékenykedett?
Mit tartogat a jövő Douglas Murray-nek? Nem tervez egy újabb színdarabot, esetleg a sok tényirodalom után egy regényt?
Érdekes, hogy ezt kérdezi, egyre többet kacérkodom a gondolattal. Íróként szerencsés helyzetben vagyok, tele van a fejem lehetséges témákkal. Van egy, amit még a COVID előtt gondoltam ki, az most nagyon foglalkoztat, bár nem gondolom, hogy itt lenne hozzá a megfelelő időpont.
Mi lesz a témája?
Ezt sajnos nem árulhatom el. (nevet) Sosem beszélek a könyveimről, mielőtt nekilátnék a megírásuknak. Egy párizsi íróbarátom mondta mindig, „Douglas, ne beszélj előre a könyveidről, mert kibeszéled őket magadból. Hetven embert ismerek a párizsi kávéházakban, akik az összes könyvüket kibeszélték, aztán nem írtak semmit.” Jártam már így, addig-addig beszéltem egy tervezett könyvemről, hogy a végén azt éreztem, már nincs is szükség a megírására. Nem követem el ugyanezt a hibát megint. Tudja, az írással az a helyzet… apropó, Ön írt már könyvet?
Legfeljebb néhány novellát az asztalfióknak.
Most is érzi ezt a viszketést?
Igen, mostanában nagyon viszketek. (nevet)
Talán ez a pulóver…
Látja, az lehet! (nevet) Az elmúlt hónapokban rengeteget kutattam, a téma részben kapcsolódik az előző könyveimhez, talán a lépték egy kicsivel nagyobb. Az biztos, hogy a 2020-as év szerzői szempontból remek volt, nagyon szeretném, ha éppen lenne egy könyv, amin dolgozok, de nincs. Néhány nappal a karantén előtt fejeztem be a Tömegek tébolya második, frissített kiadásának átellenőrzését. Úgy voltam vele, itt az ideje írás helyett végre olvasni is, elolvasni azokat a könyveket, amikre évek óta várok.
Maradjunk akkor az irodalomnál! Tudna ajánlani három olyan könyvet, amelyet minden konzervatív fiatalnak el kellene olvasnia? Természetesen sem az Európa furcsa halálát, sem a Tömegek tébolyát nem veheti fel a listára.
Tényleg?! A csudába, pedig nyilvánvaló, hogy az lett volna az első kettő. (nevet) Viccet félretéve, nehéz konkrét könyveket mondanom anélkül, hogy feleslegesen indoktrinálnám a fiatalokat. Rengeteg filozófiai témájú könyv van például, amely sokat segít ebben a korban. Edmund Burke, Töprengések a francia forradalomról, ennek mindenképp ott a helye a listán. Hogy legyen szépirodalom is, Giuseppe Tomasi di Lampedusa, A párduc. Ez minden idők egyik legszebben megírt regénye, egy változó világ és az ehhez való alkalmazkodás története. Mindenképp kell egy Roger Scruton kötet, mindegy is, hogy melyik, de ha választani kell akkor a How to be a conservative? (Hogyan legyünk konzervatívok – még nem jelent meg magyarul – a szerk. megj.) vagy az On hunting (A vadászatról – szintén nem jelent meg magyarul – a szerk. megj.), amely nem is a vadászatról szól tulajdonképpen, hanem arról, Roger hogy lett az, aki. Ez egy egész jó lista azt hiszem, de utálnám, ha valaki házifeladatnak fogná fel ezeket a könyveket, amiket csak azért is el kell olvasni. Rengeteg olyan könyv van, ami nagy hatással volt rám, de nem ajánlanám másnak, mert nem való mindenkinek.
Például?
Allan Bloomtól a The Closing of the American Mind (Az amerikai elme önmagába fordulása – szintén nem jelent meg magyarul – a szerk. megj.). Zseniális könyv, kiválóan megmagyarázza, miként alakult ki az amerikai nihilizmus, de sosem jelenteném ki, hogy ezt feltétlenül mindenkinek el kell olvasnia, holott húsz évvel ezelőtt, amikor elolvastam, óriási hatással volt rám.
Magyar írókat is olvas?
sőt a gróf emlékiratai is megjelentek angolul (The Phoenix Land – a szerk. megj). Zseniális könyv az is. A közép-európai írók közül nagyon szeretem még Gregor von Rezzorit. Ő egy a mai Romániában született osztrák szerző, két könyve is nagyon tetszett. A kissé riasztó című Egy antiszemita emlékiratai, illetve a Snows of yesteryear (Sosemvolt évek hava – magyarul nem jelent meg – a szerk. megj.). Az „emlékiratok” egy nagyon érdekes, finom könyv. Egyébként is imádom a memoárokat.
Miért?
Nem is számít kiről van szó, mindig érdekes, ha egy ember elmondja, mi minden történt vele az élete során.
Gyűjti már a jegyzeteket a sajátjához?
Nagyon vicces, hogy éppen ezt kérdezi, mert pont nem rég írtam valami ilyesmit. Újra kiadták egy húsz évvel ezelőtt megjelent könyvemet, új előszót, bevezetőt írtam hozzá, tulajdonképpen egy minimemoárt. Magam is meglepődtem, mennyire élveztem a megírását, katartikus érzés volt, mert húsz éve nem foglalkoztam ezzel a könyvvel, furcsa volt visszatekinteni rá, illetve azokra az érzésekre és szándékokra, amelyek a megírására késztettek.
Elégedett az elmúlt húsz évvel?
Tehát nem egy „fehér privilégiumról” van szó!
De nem ám! (nevet) Ugyanakkor óriási ajándéknak tartom, hogy sosem kellett azzal foglalkoznom, mit írhatok és mit nem. Arról írhatok, amit fontosnak tartok, ami érdekel. Ezt nem minden újságíró mondhatja el magáról… Életem egy másik nagy ajándéka, hogy beutazhatom a világot. A COVID alatt mondjuk pont nem, de bizonyára érti, mire gondolok. Nem szabad lebecsülni ezt az adományt. Az én nagyszüleim valószínűleg sosem hagyták el Angliát. Nagymamám egyik testvére fiatal korában Ausztráliába költözött, egyetlen egyszer találkoztak hátralévő életükben. A mi generációnk sok tekintetben nagyon szerencsés, nem szabad lebecsülni ezeket az ajándékokat.
Én az utóbbiba tartozom. Ha megnyugvást, örömet lelsz abban, ami körülvesz, ha kiteljesedsz abban, amit kaptál az élettől, akkor tulajdonképpen úton vagy a boldogsághoz.
