Douglas Murray: A baloldal az elveszített hidegháború miatt most mozgalmakban erőlteti a folytatást!

2020. december 13., 09:09
Pomichal Krisztián

A brit Douglas Murray egyike a világ legnépszerűbb konzervatív újságíróinak. Számos könyve jelent meg, ezek közül kettő Magyarországon is – óriási sikerrel. Murray a Danube Institute meghívására egy hónapig vendégeskedett Budapesten, néhány nappal elutazása előtt sikerült vele beszélgetnünk. Megkeresésünkre azért mondott igent, mert soha korábban nem nyilatkozott sem felvidéki magyar, sem szlovákiai lapnak.

Fotó: Lamos Csaba

Nem bánja, ha egyáltalán nem beszélünk a koronavírusról, a Brexitről, Trumpról vagy Bidenről?

Dehogy bánom, sőt örülök neki! (nevet)

Unja már ezeket?

Az azért túlzás. Ezek egyáltalán nem unalmas témák, ugyanakkor a mai világsajtó kicsit úgy működik, mint Sauron szeme a Gyűrűk urában. Mindig van egy pont, ahová éppen néz, hol Trumpra, hol a koronavírusra, hol a Brexitre. Találnak egy témát, egy ideig arra fókuszálnak, aztán jön egy másik.

Beszéljünk akkor az új könyvéről!

Látja, ez már egy sokkal kellemesebb téma! (nevet)

Néhány napja fejeztem be A tömegek tébolya olvasását. Végig az járt a fejemben, hogy minden egyes fejezete, legyen szó az LMBTQ-jogokról, faji vagy nemi kérdésekről, ugyanannak a háborúnak egy-egy csatatere. Vagy ez túl erős analógia?

Nem, dehogy, ez egy tökéletesen helyénvaló párhuzam. Én is sokszor ezt érzem. A résztvevők éppúgy küzdenek, mint egy csata frontvonalában, csapást csapás követ. A könyvemben éppen azt igyekeztem bemutatni, hogy mindegyik kérdés ugyanannak a problémának egy-egy verziója.

Maradva az előbbi analógiánál: a közkatonákat könnyű felismerni, celebek, újságírók, tüntető diákok. Adja magát a kérdés: kik a tábornokok?

Ezek a mozgalmak a korszellem részei. Elsőre talán nehéz ezt elfogadni, de nekem meggyőződésem, ahogy a történelem során annyiszor, harcosaik most is azzal a szándékkal szállnak be a küzdelembe, hogy jót tegyenek.

Azok is, akik hormonterápiát javasolnak tízéveseknek?

Igen, még ők is állandóan toleranciáról beszélnek. Manapság mindenki kedves és toleráns akar lenni, szorgalmazzuk a teljes egyenlőséget. Be akarjuk ágyazni az egyenlőség gondolatát a társadalomba, ami, lássuk be, nem feltétlenül rossz ötlet.

Az egésszel ugyanakkor az a probléma, hogy a modern, szekularizált társadalmakban hiányzik Isten az etika mögül.

Ez jó vagy rossz?

A kérdés szempontjából mindegy. Egy egyszerű ténymegállapítás, nem értékítélet. Arra törekednek most, hogy az egyenlőséget Isten nélkül illesszék be a társadalomba, pedig még Istennel sem magától értetődő, hogy egyformán szeressük fivéreinket és nővéreinket. Ez a kor viszont képtelen arra, hogy az egyenlőséget méltányosság nélkül alkalmazza. Ez itt az óriási probléma. Ezt az elvet alkalmazzák mindenre. Tipikus példa: a tűzoltóktól kezdve az igazgatótanácsokon át a gyári munkásokig legyenek fele-fele arányban a nők és a férfiak.

Nehéz megérteni, miért nem veszik észre sokan az ebben rejlő ordító ellentmondást.

Ó, akad itt még más ellentmondás is, amit nem vesznek észre! Világos, hogy rossz irányba tartó mozgalomról van szó, de fontos megértenünk, hogy sokan közülük tényleg azt hiszik, jót tesznek. Más kérdés, hogy már most nagyon rossz irányba mennek! Minden egyes nagy mozgalmat a maga módján komolyan kell venni, ezt is.

Hogy az imént feltett kérdésére válaszoljak, szerintem ebben a történetben nincsenek tábornokok, nincsenek keresztapa típusú figurák.

Önöknél még kicsit más a helyzet, de az angol nyelvterületen ez most egy népszerű, uralkodó ideológia. Lássuk be, erre halad most a világ folyása. Árral szemben mindig nehezebb úszni, könnyebb elfogadni azt, amit odatesznek az ember elé.

Megtartva ezt a harcos párhuzamot, ön szerint mi volt az első csata? Hol van a mai események origója?

Ha az aktuális csatákról beszélünk, akkor azt mindenképpen a hidegháború utáni világban keresném, még úgy is, hogy az egésznek van egy nyilvánvaló marxista alapja. Ezt szerintem a világnak ezen a részén sokkal jobban értik, mint bárhol másutt. Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy az ideológiai baloldal elvesztette a hidegháborút, és ezekben a divatos mozgalmakban találták meg a folytatás lehetőségét. Nem egy vezető ideológus, mint Ernesto Laclau és Chantal Mouffe, teljesen nyílt ebben a kérdésben.

Mivel a munkásosztály nem állt be a forradalom mögé, mondják, új népcsoportot kell megnyerniük maguknak, új proletariátust, például szexuális és faji kisebbségeket.

Aztán akadnak olyanok, akik nem is nagyon tudják, mit csinálnak. Nézetem szerint az amerikai liberális tudósok nagy része ilyen, tulajdonképpen csak egy játékot játszik.

douglas murray
Fotó: Lamos Csaba

Úsznak az árral?

Nem így mondanám. Ők maguk idézik elő! A társadalmi igazságosság élharcosainak képzelik magukat, nem egy tudományterületet képviselnek, hanem egy ideológiát. Azt hiszik, hogy egyenlőbb világot teremtenek, a rengeteg általuk okozott fájdalomra azonban nem gondolnak. Nem veszik észre, hogy a projekt, mint minden utópista álom, megvalósíthatatlan.

A könyve bevezetőjében egy brit aknamentesítő fegyverről ír, a Viperáról. Könyvére is így tekint? Ideológiai aknák hatástalanítására szolgál?

Napról napra szembesülök azzal, hogy akaratukon kívül mennyien gabalyodnak bele a harcba. Ha férfi vagy, nem beszélhetsz nőkről, ha heteroszexuális vagy, nem lehet véleményed a melegekről, ha fehér vagy, nem nyilvánulhatsz meg faji kérdésekben.

Holott az összes polgári jogot fehér, heteroszexuális férfiak szavazták meg a parlamentben!

Persze, de ők elnyomók is voltak. Legalábbis az új szótárak szerint!

Hol húzódik majd az ideológiai háborúk következő frontvonala?

Hadd kérdezzek vissza! Ön mit gondol?

Tartok tőle, hogy a pedofília kérdése lesz az. Látta például a Netflixen néhány hete megjelent francia filmet a táncoló, vonagló kislányokról? 

Cukorfalatok! Láttam, igen. Tipikusan unalmas és hatásvadász francia film, a nézhetetlenség határán. Kellemetlenül éreztem magam attól, ahogy a filmben szexualizálták a 10-12 éves kislányokat. Viszont a központi téma nem ez. A film inkább arról szól, hogy egy muszlim bevándorló hogyan birkózik meg a hiperszexualizált nyugat-európai környezettel. Ez önmagában egy érdekes kérdés, kár, hogy a Netflix úgy döntött, egy pedofil plakáttal reklámozza. Nem tudom eldönteni, hogy elhibázták-e a kampányt, vagy végig a botránykeltés volt a céljuk. Sokan le is mondták az előfizetésüket, aztán mikor jött a lockdown, meg is újították gyorsan (nevet). Visszatérve az eredeti kérdésre, a pedofília szerintem egy jó darabig nem kerül még terítékre. A melegmozgalmak kezdetén megpróbálták beemelni a témák közé, de nagyon hamar ki lett dobva onnan. Végleg! A transzmozgalmakban fel-felbukkan azonban egy másik veszély. Ne használjunk most ennél durvább szót! Csak gondoljunk bele, a pubertáskor előtt nemváltásra ösztönözni a gyermekeket, igen közel van a gyermekbántalmazáshoz, sőt talán az is. A pedofília viszont olyan kockázatos téma, amelyet mindegyik mozgalom igyekszik messze elkerülni. 

Ha ön szerint nem a pedofília, akkor mi?

Az aktuális frontvonalakon is lehet még elég csatát vívni, van még bennük tartalék. Akad néhány témakör, amit az új könyvemben nem érintettem. Nem foglalkoztam például a zöldmozgalmakkal, részben azért nem, mert még nem ástam bele magam eléggé a témába.

Aztán ott van a mentális betegségek kérdésköre, a jövő nagy ideológiai harcait ezen a frontvonalon is vívni fogják.

A folyamat a szemünk előtt zajlik, de még nem tudjuk, hová tart, mihez kezdjünk vele, hogyan kezeljük. Ki az, aki tényleg beteg? Ki az, aki csak így akar magának több szabadságot? Nagyon kényes terület lesz belőle, a meglévőkhöz hasonló! Ezekkel a témákkal éppen az a baj, hogy az összes ilyen nyilvánvalóan bonyolult és kényes kérdésnél az a kézenfekvő, ha megmondják a tutit, aztán le is zárják az egészet. Könnyebb nem beszélni róla. A kultúrharcnak tulajdonképpen ez a lényege. A domináns fél eldönti, hogy egy téma le van zárva, holott erre a valóságban nem került sor.

Megint visszatérek ugyanoda: mi ezzel a céljuk? Pusztán így látják jónak, jót akarnak?

Gyakran igen, de nem mindig, sokan igen, de nem mindenki. Az a terv, hogy az emberek ne foglalkozzanak veszélyes és elítélendő dolgokkal. Néhány héttel ezelőtt kirúgták a volt középiskolám egyik tanárát, tele volt vele a brit sajtó, mert azt találta mondani, hogy a nemek közti különbségeknek biológiai alapjai is vannak. Adja magát a kérdés: miért kellett emiatt meneszteni? 

A mai kor egész egyszerűen képtelen rájönni arra, miként kreáljon egyenlőséget anélkül, hogy ne szabjon gátat a különbségekről szóló párbeszédnek.

Igyekszik elkerülni azokat a témákat, ahol valami furcsa vagy szokatlan, részben abból az érthető okból kifolyólag, hogy az előítéleteket megszüntesse. Viszont nem veszi észre, hogy az előítéletek megszüntetésének nem az a módja, hogy mindig és mindenhol úgy teszünk, mintha nem léteznének különbségek.

A múltról és a jelenről már beszéltünk. Mit tartogat a jövő?

Ez egy olyan kérdés, amellyel kapcsolatban igyekszem a lehető legvisszafogottabban nyilatkozni. Ha tavaly ilyenkor beszélgetünk, és én azt jósoltam volna, hogy 2020-at a házainkba bezárkózva töltjük, biztosan nem hitt volna nekem. Ugyanez igaz fordítva is. Tartok tőle, a mostani kultúrharc még jó sokáig elhúzódik.

Egyszerűsítsük le a kérdést! Mi a legrosszabb forgatókönyv?

Ha mindenkit meggyőznek arról, hogy fogadja el a hazugságokat. Amikor mindenki eléggé gyáva lesz ahhoz, hogy azt mondja és tegye, amit a munkahelye vagy az állam megkövetel tőle. Nem tudjuk megjósolni, mi lesz a következő dolog, amit kritikátlanul el kell hinnünk. Ez az, ami igazán aggaszt, ezért dolgozom az aknamentesítésen. Önök a világ ezen szegletében jól tudják, a hazugságok mindig is kiváló eszközei voltak az irányításnak. Elbátortalanítják, összenyomják az egyént. Félek tőle, a java még hátravan, és rosszabb lesz! Ezért foglalkozom a genderideológiákkal, mert őszintén aggódom! Mert ha egy emberrel elhitetik, hogy egész egyszerűen nem létezik az, aminek a létezésében mindeddig biztos volt, a következőkben már szinte bármilyen hazugság lenyomható a torkán. Hitesd el, hogy nem létezik nő és férfi, a következőkben már mindegy, milyen a dallam, úgy táncol, ahogy te fütyülsz.

Ez lenne a pőre, ideológiáktól megtisztított végső cél?

Egyes embereknél igen, határozottan. Emiatt is lehet 100%-os pontossággal megjósolni, kik fogják a legújabb genderállításokat ismételgetni. Azok, akik leginkább szemben állnak a nyugati, klasszikus értelemben vett liberális társadalmakkal! Vajon mért támogatja annyi iszlamista a transzmozgalmakat? Miért használják a megrögzött antikapitalisták társadalmi és politikai faltörő kosként az LMBTQ-embereket? Miért beszélnek ugyanazok körbe-körbe a nem létező bérkülönbségről nők és férfiak között? Mert tudnak egy szerintük jobb rendszert a kapitalizmusnál.

douglas murray
Fotó: Lamos Csaba

Ha már itt tartunk, van egy furcsa, számomra érthetetlen magyarázat arra, miért volt sikeres a Brexit, Donald Trump vagy akármelyik populistának bélyegzett politikus. Azt állítják, ha a végletekig csupaszítjuk a témát, pusztán gazdasági kérdésről van szó.

Nézze, ha zakatol a gazdaság, igen könnyű elfedni egy csomó problémát. Amikor viszont nem, rögtön kiderül, ki nem hord nadrágot. (nevet)

Parancsol…

Warren Buffet egyik klasszikus szólása ez. „Ha elmúlik a dagály, meglátod ki nem visel fürdőruhát.” Amikor az Egyesült Államok elkezdett lemaradni Kínától, két generáció alatt százezrek maradtak munka, jövő és kilátás nélkül, senki nem vállalt velük közösséget, és még a fehér privilégium vádját is megkapták. Csak úgy, kegyelemdöfésként. Abszolút megértem tehát azokat az embereket, akik úgy gondolták, utolsó erejükkel még jó erősen tökön rúgják az amerikai establishmentet. Ez a magyarázat persze nem lehet univerzális. A Brexit például egész másról szól, nem a hátrahagyottakról. A brit közvélemény évtizedek óta azt érezte, hogy a klub, amelyhez eredetileg csatlakoztunk, már nem az, ami volt, nem felelt meg nekünk. Sokan azzal magyarázták az egészet, hogy átverték a szegény embereket. Én viszont nem szeretem ezt a megközelítést.

Pontosan! Hiszen középosztálybeli, kiegyensúlyozott anyagi helyzetű emberek is lehetnek konzervatívak.

Világos! A legtöbb konzervatív emberre egyszerűen azt mondják, nem elég okos. Akire ezt nem tudják rásütni, arra azt mondják, cinikus, és megtéveszti a szegény embert. Ez önmagában is egy nagyon gonosz agymosás, amely lehetetlenné teszi az érdemi párbeszédet. Tegyük fel, hogy az ember elveszíti a munkáját, nincs a láthatáron semmi más, senki nem törődik vele. Ha hallatni szeretné a hangját, nem éppen az lenne a dolgunk, hogy megpróbáljuk meghallgatni őt?! Hasonlót érzek Közép-Kelet-Európa és a Nyugat párbeszédével kapcsolatban is.

Mélységesen megvetem a nyugati hozzáállást, még akkor is, ha nem értek egyet a kelet-közép-európai vezetők minden egyes kijelentésével.

Nyugat-Európa úgy bánik az itteniekkel, mintha az osztály „lassú” tanulói lennének. Teljesen magától értetődőnek veszik önnön zsenialitásukat, és nem értik, miért nem akar mindenki hozzájuk hasonlatossá válni. Ugyanezt a hozzáállást látom egyébként a jogállamisági vitában is. Egész egyszerűen nem hallgatják meg a másik felet. Ahelyett, hogy megkérdeznék, ezt és ezt miért tetted, miért érzel így és így, inkább ők maguk eldöntik, mi a jó. Nem szeretem ezt az önhittséget! Goromba és sértő.

Douglas Murraynek néhány héttel ezelőtt jelent meg magyarul is legújabb könyve, A tömegek tébolya. A migrációs válság okait vizsgáló Európa furcsa halála után Murray ezúttal olyan, manapság igen divatos, mégis érinthetetlenként kezelt témákat vesz górcső alá és rombolja le tabuikat, mint a melegjogok, a feminizmus, a genderideológiai vagy a faji megkülönböztetés. Jó szívvel ajánljuk olvasóink figyelmébe!

A beszélgetés megjelent a Magyar7 hetilap 2020/50-es számában.