Bukott diákból eminens?
Örömünnepet ültek október 16-án Európa neoliberálisai, hiszen – ahogyan ők fogalmaznak – a renitensből ismét jó tanuló lehet Lengyelország az Európai Unióban. A konzervatív Jog és Igazságosság ugyan meggyőzően nyerte a parlamenti választásokat, a Jarosław Kaczyński vezette párt azonban koalíciós partner nélkül aligha tud kormányt alakítani, így nagy az esélye, hogy négy évig a Donald Tusk-féle Polgári Koalíció és partnerei, az eddigi három ellenzéki csoport fogja irányítani Lengyelországot.
A parlamenti matematika egyszerű: a 460 tagú képviselőházban 231 mandátumra van szükség a többséghez (50% plusz egy), a PiS 194 mandátuma a Konföderáció 18 mandátumával együtt kevésnek bizonyul. Ezzel szemben a Polgári Koalíció 157, a Harmadik Út 65 és az Új Baloldal 26 mandátuma kényelmes többséget jelentene. A feltételes mód több mint egy héttel a választások után és az eredmények ismeretében is fennáll, hiszen hosszú hetekbe, hónapokba is telhet, mire feláll az új lengyel kormány.
A Bloomberg például azt írta, hogy Tusk visszahozhatja „a sötét oldalról” Lengyelországot, amely Orbán Viktor Magyarországával egyenrangú „latorállammá” vált. A Financial Times szerint Lengyelország bizonyította, hogy Magyarországgal ellentétben, ellenálló demokrácia. A Guardian arról cikkezett, hogy a kormányzó párt bevetett minden „Orbán-féle piszkos trükköt”, hogy megtarthassa hatalmát. A New York Times azt a konzekvenciát vonta le, hogy Lengyelország lebontja az illiberális demokráciát, míg a Frankfurter Allgemeine Zeitung állítása szerint Magyarország elszigeteltté válik jogállami kérdésekben. A Süddeutsche Zeitung egyenesen annak örvendezett, hogy a lengyel választások vesztesei közé tartozik a magyar kormány is.
Büszkék pedig azért lehetünk, mert eszerint a végtelenül és visszafordíthatatlanul elszigetelt magyar kormányfő lassan már Európa, sőt a világ origója, és ehhez mérnek minden elmozdulást. Nyereséget, veszteséget, kudarcot és sikert. Szegény magyar miniszterelnök, ha tudná, mennyire magára maradt a PiS győzelme (kormányzásképtelensége) után! A múlt héten ugyan a második világhatalom, Kína miniszterelnökével, elnökével, a világ legnagyobb bankjának igazgatójával és az orosz elnökkel tárgyalt, de hát azok is el vannak szigetelve, csak szegénykéim még nem tudják.
A lengyel választások után a magyarországi ellenzék is repdesett a boldogságtól. Cseh Katalin például így ujjongott: „Jövünk utánatok, drága barátaim” (…) Magyarként egyszerre tölt el a végtelen boldogság, ugyanakkor az irigység is”.
Azt persze csak találgathatjuk, mikor és hová jön a lengyelek után a magyar ellenzék, hogyan és mikor érkezik el hozzájuk az útközben valahol elkalandozott „rendszerváltó hangulat”.
Lattman Tamás korábbi ellenzéki miniszterelnök-jelölt (ha még akad ember, aki emlékszik rá), azt vizionálta: „Előbb-utóbb biztosan bukik Kaczyński és bandája.”
A feltételes mód egyelőre mégis indokolt, hiszen az államfő először Kaczyńskit bízza meg kormányalakítással, s ha ez nem sikerül, akkor léphet előre Brüsszel üdvöskéje, Donald Tusk.
Ráadásul Tusknak nemcsak a PiS által jelölt Andrzej Duda államelnökkel kellene megküzdenie, de a több fontos kérdésben tőle távol álló partnereivel is össze kellene hangolnia a kormányprogramot. Meglehet, hogy egy színes, ingatag koalíció révén politikai instabilitás vár északi szövetségesünkre.
Mindenesetre összejönni látszik az uniós célkitűzés, amelynek érdekében Brüsszelből Donald Tuskot hazatuszkolták a szuverenista „sötétség” legyőzésére Varsóba. Azt a blődséget ugyan senki sem hiheti el, hogy Tusk a választások után azonnal „hazahozza” az Európai Unió által zárolt eurómilliárdokat, hogy egy csapásra megszűnnek a kötelezettségszegési eljárások, avagy Brüsszel elengedi a lengyeleknek a bíróság által megítélt napi egymillió eurós büntetést. De ha valami csoda folytán Lengyelországot kistafírungozná az Unió, legalább kiderülne, milyen súlyos az a kettős mérce, amely természetesen nem létezik.
Ráadásul Lengyelország rengeteg ukrán menekültet fogadott be, és ennek a terhei éppen elégségesek. Ne felejtsük el, hogy a lengyel–fehérorosz határon áll már egy kerítés, és bármilyen kormány lesz Varsóban, nem fogja engedni, hogy az oroszok Belarusszián keresztül migránsokkal törjenek borsot az orra alá.
Akárhogyan is végződjön a lengyel kormányalakítás, a demokratikus választások tisztaságára hatalmas árnyékot vetett Brüsszel nem is titkolt beavatkozása.
Von der Leyen már hónapokkal ezelőtt, Donald Tusk uniós leköszönésekor odaszólt neki: reméli, hogy lengyel miniszterelnökként találkoznak legközelebb. Az sem igazán lepett meg senkit, hogy egy héttel a választások előtt „lengyel napot” tartottak az Európai Parlamentben, ami elég durva beavatkozás egy ország belügyeibe. És hát a Soros-birodalom által felvásárolt sajtóról se feledkezzünk meg, az is fújta a szelet a liberális vitorlába.
Varsó valószínűleg igyekszik majd elsimítani az Unió nagy országaival fennálló vitáit, joviálisabban fog viszonyulni a brüsszeli vezetéshez, az azonban nem várható el, hogy a „kétsebességű EU” ötletére, a kötelező migránskvótákra vagy a vétójog megszüntetésére boldogan adja áldását. Lengyelország – bármilyen kormánya is legyen – nem fog eltérni attól a céltól, hogy dominanciát szerezzen a térségben, és feladja a szuverenitását. Hívják bár Donald Tusknak az új lengyel miniszterelnököt. A több száz éves lengyel–magyar barátság pedig nem egy mobilos applikáció, amit ki lehet törölni a lengyel nép emlékezetéből.
Megjelent a Magyar7 2023/43. számában.
