A ló túloldalán – narratívák háborúja Ukrajnában
A vietnámi háború emlékezetének egyik nagy közhelye, hogy az Egyesült Államok tulajdonképpen nem a dzsungelben veszítette el a háborút, hanem az amerikai középosztály kényelmes nappalijában. A történelem már megint ismétli önmagát.
Jó előre szögezzük le, bár legjobb tudásunk szerint igyekszünk árnyalni a képet az orosz–ukrán háború eseményei kapcsán, nem szabad elfelejtenünk, a háborús köd elborítja a harcteret. Mindegy, hogy az orosz vagy az ukrán narratívát követjük-e, ugyanazt a torzítást látjuk csak „pepitában”. Mielőtt valaki azt hinné, mentegetni próbálnánk valamelyik felet, gyorsan tisztázzuk, erről szó sincs.
Ez legalább akkora ostobaság, mint nem tudomásul venni az USA felelősségét az események eszkalációjában.
A magyar közösség egy része a kárpátaljai magyarokat ért számtalan sérelem után már-már jogos büntetésként tekint az ukrán államot ért agresszióra („Úgy kell nekik!”), miközben sokan megfeledkeznek arról, épp a Putyin által kirobbantott háború űzi el szülőföldjéről 150 ezer magyar testvérünket. Ebben a háborúban egyetlen jó oldal van, a békéé!
Az ukránok részéről teljesen érthető, hogy a nyugati beavatkozás reményében megpróbálják a rémmesék gonosz farkasának beállítani az orosz hadsereget. Ennek belátása nem jelenti azt, s ezt majd konkrét példákkal is bizonyítjuk, hogy minden ukrán forrásból érkező hír automatikusan igaz lenne. Ugyanez érvényes a másik oldalról érkező információkra: attól, hogy a Kreml házisajtója mondja, nem biztos, hogy hazugság. Annak ellenére sem, hogy a dezinformáció művészetét igazán tökéletesre, minő meglepetés, a XX. századi Oroszországban fejlesztették. Egyes értelmezések szerint már maga a szó is Sztálintól származik, aki ördögi zsenialitásával szándékosan nem oroszos, hanem latinos kifejezést választott, ezzel is azt sugallva, minden, a szekértábor túloldaláról érkező információ hazugság.
Az ellenfél szándékos megtévesztése, a nagyközönség befolyásolása hamis információk által, tulajdonképpen minden háború sajátja.
Az ókori Rómában Caesar halála után Octavianus olyan fake-news-kampányt indított a meggyilkolt Caesar legkedvesebb tábornoka, a Kleopátrával „elfoglalt” Marcus Antonius ellen, ami ma is bármelyik politikus becstelenségére válna. Gúnydalocskákkal és szegényeknek osztogatott pénzérmékre vésve terjesztették szegény Antoniusról, hogy alkoholista, léhűtő, nem tiszteli a római szokásokat, Egyiptomot jobban szereti saját hazájánál.
A társutas írók és médiaszemélyiségek (Hemingway, Sartre, Steinbeck) beszervezésétől, a „nukleáris tél” fogalmának feltalálásán át (az oroszok ezzel akarták megakadályozni, hogy nyugat-európai országok amerikai atomfegyvereket fogadjanak) odáig, hogy a nyolcvanas években megpróbálták elhitetni a világgal, hogy egy amerikai laboratórium terméke a HIV-vírus, a szovjet titkosszolgálat számtalan dezinformációs kampánnyal próbálkozott. Megvolt tehát a kellő tapasztalat!
Mégis, Vlagyimir Putyin Ukrajna lerohanása előtt egyszerűen elengedte az egészet. Évek óta halljuk, hogy az orosz dezinformáció behálózza a nyugati világot. Brüsszelben kétnaponta konferenciázik valaki az orosz médiabefolyásolás miatt, az amerikai szolgálatok évekig vizsgálták, hogy Putyin még az elnökválasztásba is belekontárkodhatott, erre mi történik?! Egyetlen, valóban komolyan nem vehető állítás kivételével minden komolyabb dezinformációs kampány nélkül Oroszország lerohanja Ukrajnát.
Hogy az orosz hátország mennyire háborúpárti, nehéz megítélni, csak torzított információink vannak. Egy közvetlenül a háború előtt (!) készített felmérésben az oroszok 60%-a még Ukrajnát és a NATO-t hibáztatta az eszkaláció miatt, de amint megérkeznek az első cinkkoporsók, az arány hamar apadni kezd.
Amennyire meghökkentő az orosz passzivitás, annyira meglepő, hogy az ukrán kormány mennyire ügyesen „uralta le” a háború narratíváját.
Persze, nem volt nehéz dolguk, védekező háborút vívnak egy nagyobb, agresszívabb és erősebb hadsereg ellen. Mégis, néhány jól irányzott csapással gyakorlatilag két-három nap alatt megnyerték az információs háborút. A Kígyó-sziget hősi halottjainak legendája nagyjából három óra alatt járta be a világsajtót. Másnap ugyan kiderült és az ukrán haditengerészet is megerősítette, hogy a tengerészek nem a mennyország, hanem az orosz hadifogság „kényelmét” élvezik, de ez már senkit nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy a fegyverrel pózoló dúskeblű ukrán szépségkirálynő valójában játékpisztolyt szorongat, vagy, hogy a Kijev kísértetének titulált magányos ukrán vadászpilóta tényleg kísértet, ugyanis nem létezik.
A háború elképesztő kiszámíthatatlanságát szemlélteti egy egészen friss eset is. Múlt hét végén jelent meg a nyugati sajtóban, természetesen ukrán forrásokra hivatkozva, hogy az orosz katonák az elfoglalt Herszonban tömegével erőszakolják és gyilkolják a nőket. Sajnos itt, Közép-Európában megvannak a történelmi tapasztalatok ezzel kapcsolatban, és nem vetjük el nagyon a sulykot, ha azt mondjuk, minden bizonnyal az aktuális háborúban sor került már ilyen szörnyűségekre. Csakhogy a herszoni eset más. Az egész egy fiatal ukrán nő CNN-nek adott videóinterjújából indult (egy orosz által elvileg megszállt városból, de ezt most hagyjuk), aki „egy közvetlen ismerősétől” hallotta, hogy annak 17 éves barátnőjét megerőszakolták majd meggyilkolták orosz katonák. Az oroszok (nyilván) tagadják az egészet, s időközben néhány ukrán hírforrás is kétségbe vonta az információkat, sőt, orosz propagandának titulálták az egész sztorit, mondván, a megszállók ezzel akarják megfélemlíteni a helyi lakosságot.
Eszünkbe sem jut igazságot tenni a történetben, pusztán azt szemléltetjük, mennyire nehéz érdemben tájékozódni a háborúról.
Pontosan emiatt óriási hiba statáriálisan betiltani minden orosz hírforrást. Miközben a nyugati „jóemberek” azon háborognak, hogy Oroszországban tulajdonképpen betiltották a háború szót, Nyugaton betiltják a teljes orosz sajtót. Az EU egy teljesen felesleges és nem mellesleg kontraproduktív rendelkezéssel kitiltotta területéről az összes orosz médiumot, megfeledkezve arról, hogy saját magunkat lőjük lábon, ha kizárjuk a másik oldal narratíváját. Ostoba struccpolitika, ha nem vagyunk kíváncsiak arra, hogyan tálalja a háborút saját népének és szövetségeseinek a Kreml, miközben az ukrán narratívát minden előzetes kritika nélkül fogadjuk el, pusztán azért, mert a szerencsétleneknek nyakukba szakadt a háború.
Nagyon nem mindegy, hogy az oroszok valóban háborús bűnöket követnek-e el Ukrajnában, vagy csak a kijevi kormány propagandáját veszik készpénznek Nyugaton.
Azok a szankciók, amelyekkel Oroszországot sújtják, Európára is visszaütnek. „Bemondásra” nem hozhat döntést felelős politikus. Ahhoz, hogy lehetőségeinkhez mérten megértsük, mi folyik Ukrajnában, az orosz propagandasajtóra legalább akkora szükség van, mint az ukrán civilek mobilos felvételeire. Jó lenne, ha ezt a Nyugat is megtanulná, máskülönben a háború ködéből soha nem találjuk meg a kiutat.
Megjelent a Magyar7 2022/10. számában.
