A brüsszeliták nem adják fel
A sötét, éveken keresztül gondosan felépített tervek anatómiájához tartozik, hogy a terv készítői nem mondanak le a szándékukról. Ahhoz túl sok pénzt és energiát fektettek be, és az intézményesített korrupciónak sem szabad megszakadnia. Ha valami nem várt, előre nem látható akadály gördül eléjük, megpróbálják kikerülni, s ha az akadály túl keménynek bizonyul, nekimennek erővel. Mindkét technikára láthatunk példát napjainkban az Európai Unió gyakorlatában.

Brüsszel jelenlegi urai – tekintet nélkül arra, hogy Donald Trump amerikai elnökké választásával alapvetően megváltozik a világpolitikai helyzet – továbbra sem adják fel terveiket, és a kiszivárgott információk szerint folytatják az életük fő művének tartott Európai Egyesült Államok megalapítását és Ukrajna nyakló nélküli támogatását.
Miközben a világ kétharmada békét szeretne (beleértve az USA-t is, amely ez idáig mintegy 160 milliárd dollárt vett ki erre a célra az adófizetők zsebéből, azzal a maszlaggal, hogy a hadi kiadások megtérülnek), a brüsszelitáknak már érveik sincsenek, miért kellene tovább erőltetni ezt az értelmetlen háborút.
Igaz, elrebegik időnként a varázslatos demokrácia szót, meg hogy az ukránok a maradék Európát védik, ezt azonban már senki sem hiszi el nekik. A Leyen-féle fogat akkor sem húzza be a féket, amikor az USA újonnan megválasztott elnöke világosan kimondta, nem fognak több pénzt adni a háborúra. Így ennek az apokalipszisnek egyedüli finanszírozói mi leszünk, európai uniós polgárok. Még akkor is, ha erről nem kérdeztek meg bennünket. Annak ellenére is, hogy a legutóbbi EP-választásokon az európai polgárok nagy része a változásra szavazott.
Összeget már le sem merek írni, annyi milliárddal dobálóznak egy ideje, hogy szinte követhetetlen. A lényeg, hogy azt a rengeteg pénzt, amibe Ukrajna agóniája kerül, vagy el kell venni valahonnan, vagy hitelt kell felvenni. Érthetőbben: kölcsönt. A réges-régi tétel ugyanis nem változott, amely szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.
Noha az Európai Bizottság hivatalosan még nem közölte a következő évek menetrendjét, az irányadó brüsszeli intézetek és agytrösztök már tényként számolnak be a legfontosabb stratégiai célokról. Ezek közül a legveszélyesebbek: az ukrajnai háború támogatása, a zöld átállás további erőltetése, a vétójog felszámolása (az egyhangú uniós döntéshozatal megszüntetése).
A minősített többségi döntés azt jelentené, hogy lényegében néhány nagy nyugat-európai ország döntene mindenben, a kicsiknek a sarokban lenne a helyük.
Az adósrabszolgaság mellett „földközelibb” tervei is vannak a társadalomátalakító, Európai Egyesült Államok létrejöttét erőltető társaságnak: mivel mindennek a mozgatórugója a pénz, hogy kényszerítő eszköz legyen a kezükben, hozzányúlnának a kohéziós alaphoz, illetve a tagállamok által beszedett adók egy részét (majd a törzsfejlődés logikája szerint egy idő után az egészet) Brüsszelnek kéne átutalni, s nem az államok rendelkeznének a polgáraik, cégeik, vállalataik által befizetett adók milliárdjaival. Magyarán: a nemzeti szuverenitás egyik legalapvetőbb elemétől fosztanák meg a tagállamokat.
A tervek szerint 2028 és 2034 között az EB magához ragadná a teljes uniós büdzsét (!), a források szétosztását pedig az általuk megszabott gazdasági és „politikai reformok” teljesítéséhez kötné.
A tervezet 1200 milliárd eurót tesz ki. A szétosztás folyamán természetesen meghatározó szempont lenne a megfoghatatlan „jogállamiság” „szakmai” osztályzata, vagyis a jó tanulóknak jutna pénz, a rosszaknak, a renitenseknek nem.
Így próbálnák „megnevelni” a szuverenista kormányokat, hogy adják fel álláspontjukat, és álljanak be a sorba. A központosítás, a hatalom koncentrációja azért is veszélyeztetné a kontinens jövőjét, mert kizárná a régiókat és városokat: a jelenlegi 530 programot egyetlen tagállami költségvetési alapba vonnák össze. A befektetéseket a hagyományos területekről más ágazatok, például a fegyverkezés irányába terelnék át.
A „hagyományos” terület egyik legfontosabb és meghatározó eleme a mezőgazdaság. Az agrárpolitikára fordított összeg az EU költségvetésének nagyjából az egyharmadát teszi ki, nem meglepő tehát, hogy a zsebben való turkálás során elsősorban a gazdáknak járó támogatáshoz nyúlnának Leyenék. Ez a padlássöprés remekül rímelne Karl Marx elvtárs több mint másfél évszázada dédelgetett tervére, hiszen a kis és közepes agrárvállalatok, a családi gazdaságok nem bírnák a versenyt a világpiacon, így bedobnák a törülközőt. Jöhetnének a mezőgazdaságot bagóért felvásároló multicégek.
Ezeket a központosító törekvéseket akár a sztálini politbüró is megirigyelhetné. Kérdésekkel persze, mint mondani szokás, teli a padlás. Mit szólnak ehhez a konzervatív, patrióta vezetésű országok? Ha a tiltakozó gazdák már most is ott sorakoznak traktorjaikkal Brüsszelben, milyen felháborodás söpörne végig Európán, ha az élelmiszerellátást is kockára tennék egy hosszú háború, egy eszement, a (természetesen nem létező) háttérhatalom által erőltetett őrült terv oltárán? Miközben Európa totálisan „bezöldül”, ki fogja rávenni Ázsiát, Afrikát és Amerikát, hogy ők is fogják vissza magukat, és hasonló nagyra törő terveket tűzzenek ki, mint az Európai Unió?