A bezárt ajtók politikája - Ukrajna NATO-csatlakozásáról (biztosan nem) utoljára
A szeptember végén orosz kézi vezérléssel lezajlott „önrendelkező” népszavazások után ismét közszájon forog a kérdés, mikor és hogyan csatlakozhatna Ukrajna a NATO-hoz. Írásunkban azt járjuk körbe, a közeljövőben van-e bármi realitása annak, hogy Ukrajna, harmincegyedikként, az észak-atlanti védelmi szövetség tagja legyen.
Ha nagyon spórolósra vesszük a figurát, a kérdés elintézhető egy egyszerű „nincs”-csel is. Ezzel Volodimir Zelenszkij elnök és köre valószínűleg éppúgy tisztában van, ahogy Washingtonban, Brüsszelben vagy Moszkvában minden józanul gondolkodó politikus – feltéve, hogy akadnak még olyanok. Csakhogy a probléma sokkal fontosabb és összetettebb annál, hogy ennyivel intézzük el!
Az 1949-ben tizenkét ország által megalapított Észak-Atlanti Szerződés Szervezete azzal a kimondott céllal jött létre, hogy ellensúlyozza az európai államokat veszélyeztető szovjet fenyegetést. A NATO, részben a Varsói Szerződés korábbi tagállamainak „felcsipegetésével” mára tulajdonképpen egy Oroszországot geopolitikai karanténba záró, vagy inkább arra törekvő biztonsági szerveződés lett. Az utolsó nagy bővítésre 2004-ben került sor, akkor Szlovákia mellett a balti államok, Románia és Bulgária is csatlakozott a szövetséghez. Később a balkáni integrációt folytatva Albániát, Horvátországot, majd Montenegrót és legutóbb Észak-Macedóniát is felvették a szervezet kötelékébe. Ma, a háború kitörése után tagságot kérelmező Finnország és Svédország mellett egy másik balkáni állam, Bosznia-Hercegovina áll legközelebb a csatlakozáshoz.
Hiba lenne azt gondolni, hogy Ukrajna NATO-hoz való közeledése Zelenszkij elnök agyszüleménye lenne. Az első puhatolózó trágyalások a Szovjetunió szétesése után szinte azonnal megindultak Kijev és a brüsszeli NATO-központ között.
Ukrajna már 1992-ben az Euro-atlanti Partnerségi Tanács tagja lett, sőt, a posztszovjet tagállamok közül elsőként csatlakozott a Békepartnerség együttműködési programhoz, amelynek több tagállama, például Magyarország vagy Szlovákia, később felvételt nyert a NATO-ba. Ukrajna észak-atlanti integrációja tehát nem friss elképzelés, nem az Euromajdan „terméke”, más kérdés, hogy az összeomlás után éppen lábadozó Oroszország ezekben az években nem akart és nem tudott ez ellen szót emelni.
A következő másfél évtizedben folyamatosan napirenden volt az ukrán NATO-csatlakozás, apró lépések történtek is efelé, bár az ukrán lakosság döntő többsége (nem csak a kisebbségi oroszok), egészen a Krím 2014-es megszállásáig, nem támogatta az elképzelést.
A 2008-as bukaresti NATO-csúcson – az ekkor már a putyini Oroszország éles kritikája mellett – a tagországok megállapodtak abban, hogy a lehetőséget egyelőre nem ajánlják fel hivatalosan, de Ukrajna és Grúzia egy „meghatározatlan időpontban a szervezet tagjai lesznek”. A döntést a franciák és a németek is élesen bírálták, csakhogy az hamarosan okafogyottá vált.
A Moszkvával jó kapcsolatokat ápoló Viktor Janukovics 2010-es hatalomra kerülésével a csatlakozás kérdését jégre tették, és egészen a Majdanig ott is maradt.
Az Egyesült Államok által alaposan megtolt 2014-es felkelés után Ukrajna már az év decemberében felmondta a NATO-val kapcsolatban korábban elfogadott semlegességi státuszát, aztán előbb az ukrán alkotmányt (2018), majd a nemzetbiztonsági stratégiát (2020) is úgy módosították, hogy az központi célként tartalmazza az észak-atlanti integrációt.
Mindez persze mit sem változtat azon, hogy Ukrajna jelenleg nem alkalmas a NATO-hoz való csatlakozásra. Hogy „gyakorlatban” nem az, világos: területén tulajdonképpen 2014 óta háború dúl, csakhogy Kijev az elméleti szerződésben foglalt elvárásokat sem teljesíti.
Eleve a csatlakozás egyik előfeltétele, hogy az új tagállam növelje az észak-atlanti szerveződés kollektív biztonságát, ez pedig nehezen várható egy olyan tagjelölttől, amelyik éppen háborút visel a szomszédjával.
A legtöbb szakértő abban is egyetért, hogy Ukrajna jogi, gazdasági és stratégiai szempontból is éretlen a csatlakozásra. Hogy aztán ez meddig marad így, az már nem feltétlenül Kijeven múlik…
Minimális háttértudással teljesen világos, ha csak a NATO fel nem rúgja saját szabályait, Ukrajna csatlakozásának jelenleg nincs realitása, mégis körülbelül egy időben azzal, hogy Putyin elnök aláírta a Herszon, Zaporizzsja, Luhanszk és Donyeck körüli területek Orosz Föderációhoz való csatlakozásáról szóló rendeletet, Zelenszkij is odavéste saját szignóját egy (látszólag) fontos dokumentumra. Október elsején Ukrajna hivatalosan is csatlakozási kérelmet nyújtott be a NATO-hoz.
Ukrajna elnöke a tőle megszokott teatralitással, kormányfője és házelnöke társaságában egy élő videó keretében írta alá azt a kérvényt, amelyről pontosan tudja ő maga is, sokkal inkább Moszkvának íródott, semmint a NATO-nak.
Zelenszkij szívesen dörgöli Putyin orra alá, hogy Ukrajna egy lépéssel közelebb került a csatlakozáshoz, legalábbis elméletben, a baj csak az, hogy ezzel a Kreml is ütőkártyát kapott a kezébe. Putyin háborús retorikájának központi eleme, hogy a NATO Oroszország létére tör, elég nehéz lesz mindezt cáfolni, ha „Kis-Oroszországból” végül tagállam válik.
Azzal együtt, hogy a kérdés minden bizonnyal Washingtonban dől majd el, van egy ennél, ha lehet, még gyakorlatiasabb szempont is. Soha egyetlen tagállam sem kapott annyi pénzt, fegyvert és egyéb hadianyagot a tagországoktól, mint amennyi az elmúlt hónapokban Ukrajnába áramlott.
Okafogyottságról túlzás lenne beszélni, de leszámítva az agyonrágott ötös cikkelyt, vegyük észre, Kijev tulajdonképpen évek óta élvezi a NATO-tagság előnyeit.
Nem véletlen, hogy a NATO-főtitkára, Jens Stoltenberg és Joe Biden amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Jake Sullivan sem lelkesedik az ötletért. Zelenszkijhez hasonlóan ők is pontosan tudják, a kérdés egyáltalán nem időszerű. Az Egyesült Államok a jelek szerint és mindannyiunk szerencséjére egyelőre nem kíván valódi háborút indítani Oroszország ellen. Addig pedig Ukrajna NATO-csatlakozásának lebegtetése is csak a valódival párhuzamosan zajló információs háború egyik fegyvere.
