O tom po tom, avagy utánunk a vízözön?
Elnézést a szlovák címért, de a Pomlé géniuszának szállóigévé nemesedett kiszólása talán mindenki számára érthető. Benne foglaltatik minden gazemberségnek az esszenciája, amely a szakadék felé vezet bennünket.
Nincs annál visszataszítóbb, mint amikor az a liberálbolsi sajtótermék kezdi értelmezgetni a választás eredményét és ekézni a Szövetséget, amely talán a legtöbbet tette a felvidéki magyarok elbizonytalanításáért, és a legvaskosabb hazugságokkal etette őket, állandóan azt sulykolva, hogy három magyar párt létezik. Oroszlánrésze van a kudarcban. Ha már nem mernek nyíltan örömködni, hogy a Szövetség nem került be a törvényhozásba, legalább hallgatnának az ellendrukkerek, a ki tudja, kinek az érdekeit képviselő orgánumok. Ezekről mondta évekkel ezelőtt egy barátom, hogy több kárt okoztak a felvidéki magyarságnak, mint bárki, bármi más.
És ugye ki más értékelhetné relevánsabban az Új Szó nevű napilapban a választási buktát, kinek lenne nagyobb erkölcsi joga az értékeléshez, mint magának a Pomlé géniuszának, aki a liberális sajtó mellett a legnagyobb rombolást végezte?
Aki még most is azt a vegyes tudatú zagyvaságot védi, amely végzetesen szétverte a magyarságot Tiszacsernyőtől Somorjáig. „Ezt a modellt már a Híd kipróbálta, és minden támadás ellenére működött, sőt eredményes volt a felvidéki magyarság szempontjából” – állítja Bugár Béla az Új Szó hasábjain. Édes istenem, találkozott valaki ezekkel a világrengető eredményekkel?
Nyerges Csaba főszerkesztő pedig a választások után is a Fideszre mutogat, felhánytorgatva, hogy a magyar köztelevízió (és nem egy felvidéki magyar lap) interjút készített Robert Ficóval, amivel azt sugallta, hogy rá kell szavazni. Miért is? Hogy ne vesszenek el azok a szavazatok, amiket a közvélemény-kutatók tudatosan elhazudtak. Mindeközben az Új Szó a progresszív pártvezérrel interjúzott, szervilisen alákérdezve, és úgy foglalkozott a Szövetség pénzügyeivel, hogy közben ugyanettől megkímélte a Most–Híd 2023 pártot.
Mindezen túl mi okozhatta a fájdalmas kudarcot? Először is ezt nem lehet egyértelmű kudarcnak nevezni, mert ha a közvélemény-kutatók becsületesen és tisztességesen végeznék a munkájukat, és a liberális médiumok nem folytattak volna ellenkampányt, valószínűleg összejött volna a hiányzó 20-30 ezer szavazat is a megszerzett 130 ezerhez.
Csak hát ugye emlékszünk, hogy a Szövetséget következetesen alulmérték, holmi két és fél százalékokra.
(Közbevetett kérdés: miért nem készíttetett a Szövetség saját felmérést?) Erre segített rá, mint említettük, a magyarul írt felvidéki liberális sajtó is, mint Nyerges fogalmaz: „Az Új Szó, alapvető feladatként, nagy teret adott a magyar pártoknak”. Melyeknek? A hidas, mérhetetlen kékhabarcsnak? A Simon-féle, szintén mérhetetlen katyvasznak? Legalább már utólag ne hazudnának, hogy ők milyen „kiegyensúlyozottak” voltak.
Természetesen nem állíthatjuk, hogy a Szövetség hiba nélküli, és nincs köze a sikertelenséghez.
Mindazonáltal többen felvetik, hogy elmaradt a nagy munka,
mert hiába füstölögnek a pörgéstől a közösségi platformok, nem helyettesítik a személyes kontaktust. Ha a fiatalok nem járnak a rendezvényekre, ha mindenütt ugyanaz a „kemény mag” (ráadásul mindig az idősebb korosztály) jelenik meg a kampánygyűlésen, elébe kell menni a dolognak. Vagy komolyan gondolhatja bárki is, hogy elég néhány hónappal a választások előtt kampányolni? Emlékezzünk vissza, mit mondott a magyar miniszterelnök több ízben is: a Fidesznek (de akár itthon maradva Ficónak is – szerk. megj.) évek kemény munkájába került a szavazóbázis kiépítése. Ifjúsági tagozatok? Tetszett hallani róla?
A felvidéki magyarság ugyanakkor már annyi formációt megélt, hogy az emberek csak kapkodják a fejüket, miközben hiányzik a karizmatikus vezető. Nem neveznék néven senkit, de Csáky óta nincs igazi kiemelkedő politikusa a felvidéki magyarságnak. Hogy Durayt ne is említsem, aki most lehet, hogy forog a sírjában.
Ugyanakkor a szlovákiai magyarság nem egy monolit vagy egyszínű massza, sok rétegből tevődik össze. A többségi pártoknak könnyebb a dolguk, hiszen mindenki megcéloz egy réteget (világnézet, szociológiai szempontok, korosztály stb. alapján), és azt a potenciált zaklatja négyévente.
A felvidéki magyarság az egész ország társadalmának leképeződése kicsiben.
Hogyan várhatnánk el, hogy egy párt (mozgalom) el tudjon érni minden réteget? Fel lehet oldani ezt az ellentmondást? Ha igen, csak úgy lehet, hogy célzottan kell megszólítani minden korosztályt, világnézetet, szociális csoportot. Ehhez tagozatok kellenek, ami helyett mi platformokkal szórakoztunk, holott sejteni lehetett jóelőre, hogy Solymosék, Simonék piszkos játékot játszanak, és nem érdekük az egyesülés. Inkább választották a megszűnést, mint a beolvadást. Nagyobb volt az egójuk, mint az esélyük.
Egy másik megkerülhetetlen lépés: ki kellett volna szűrni a kínálkozókból azokat, akik csak megélhetésből furakodtak be
(vagy tolták be őket kívülről) a csapatba. Egy jószemű, kellő eréllyel bíró pártelnök képes felismerni, ki az, aki szolgálni, dolgozni is hajlandó, s majd a munkája gyümölcse is meglesz, s ki az, aki azonnal kosárral és zsákkal áll be a sorba, és rögtön szüretelni akar. Magyarán: a markát tartja. (Ezt tapasztalhattuk az egyesüléskor, amikor a színfalak mögött jó előre megkezdődött az osztozkodás.)
Igen, erős, képzett vezetőre van szükség. A felvidéki magyar politikumban az elmúlt években annyi modell, név és vezető cserélődött, hogy szlovák térfélen az illető párt rég megszűnt volna. Az egykori „nagyok” (nevezzük őket inkább nagyobbaknak) fokozatosan kiöregedtek, kikoptak, elhalványultak. Pláne, ha félre is tolták őket, valamiféle megszállott „fiatalítási” tempót diktálva.
Tudjuk, hogy a szlovák választási rendszer csapnivaló, mert csak pártokra lehet szavazni, és nem lehet egyéni jelölteket indítani, akik ismertek és elismertek egy-egy régióban. Pedig vannak ilyen emberek, de ha nincs rájuk szükség, csalódottan állnak félre, ráadásul ellenünk kezdenek dolgozni. A sértett emberek sokat tudnak ártani.
Minden régióban mások a problémák, más a népesség összetétele. A felvidéki magyarok közt vannak hivatalnokok, értelmiségiek, mezőgazdasági vállalkozók, külföldön dolgozó ingázók, katolikusok és reformátusok, hedonista fiatalok és értelmes egyetemisták. Cigányok, kétkezi melósok és tudósok. Munkanélküliek. Városi polgárok (ha még van a szónak jelentése), kis falvakban élő emberek. Egy egész társadalom kicsiben.
Ráadásul permanens támadás alatt vagyunk. Nem találunk olyan szlovák pártot, sajtóterméket, hivatalt, ahol ne néznének ránk görbén, legyen szó nemzeti vagy progresszív irányultságú emberekről.
Megtapasztaltuk, hogy keresve sem találnánk olyan szlovák történelemkönyvet, ahol ne jöttmentként emlegetnék a Szlovákiában élő magyarokat. Ezzel tudunk valamit kezdeni? A sokat emlegetett Stockholm-szindrómával, a megfelelési kényszerrel? Az elfuserált himnusztörvény például képes volt megmozdítani sok embert, de azt sem nevezhettük tömegnek, amely a parlament előtt összeverődött annak idején. Kopik az immunitásunk, az ingerküszöb meg kitolódik.
Szinte felsorolhatatlan, mennyi oka lehet egy bukásnak. De ha nem akarjuk keresni a legmélyebb okokat, amelyek nem most keletkeztek, hanem gyakorlatilag a rendszerváltás óta itt vannak velünk, akkor valóban azoknak lesz igazuk, akik az etnikai politizálás végét jósolják. Sőt erőltetik. Lehet, hogy jóhiszeműen és komolyan gondolják, de az is lehet, hogy „küldött” emberek, akiknek az a dolguk, hogy lehúzzák a rolót.
Megjelent a Magyar7 hetilap 41. számában.
