Mit tettünk a szabadságért, és mit tett a szabadság velünk?
Ünnepi és emlékező beszélgetésre invitáltuk szerkesztőségünkbe Csáky Pált a bársonyos forradalom évfordulóján. A közéleti változások és azok okai mellett arról is kérdeztük vendégünket, hogy mindezek milyen módon jelentkeztek a saját életében. Csáky Pál ugyanis amellett, hogy volt parlamenti képviselő, betöltötte az MKP elnöki, valamint két cikluson át a miniszterelnök-helyettesi posztot, és volt az MKP európai parlamenti képviselője is.
33 és 34, ez a két szám határozza meg mai beszélgetésünket. Harminchárom éves voltál a forradalom idején, amelynek most a harmincnegyedik évfordulójára emlékezünk. Hol találkoztál először a bársonyos forradalom kiváltotta eseményekkel, illetve volt-e már előtte is valamilyen ellenzékinek mondható, Duray Miklós szavaival élve, nonkonform aktivitásod, magatartásod?
A számokhoz annyit tennék hozzá, hogy 1956-ban születtem, az is egy jeles dátum. Édesapám nagyon erős antikommunista volt, több mint három évet húzott le szovjet fogolytáborokban, testközelből látta, hogy miről szól a szocialista rendszer a gyakorlatban. Édesanyám pedig buzgó, templomjáró katolikus, így logikus is volt, hogy az ipolysági gimnázium igazgató elvtársa az érettségi előtt magához kéretett és elmondta, hogy ezzel a káderlappal egyetlen egyetemre se vesznek fel.
Ebből persze adódik máris a kérdés, hogy mi az a káderlap?
A mai fiatalok már nem is tudják, hogy volt egy ilyen kartoték, billog, ami fontosabb volt minden más dokumentumnál, akár a bizonyítványnál is. Arról szóló feljegyzéseket tartalmazott, hogy a rendszer számára politikailag mennyire megbízható egy-egy ember. Ennek alapján az igazgató azt javasolta, hogy Szlovákiában ne is próbálkozzam, és menjek inkább csehországi egyetemre. Így végeztem kutatómérnökként Pardubicén. Akkor nem örültem, de később rájöttem, a sors így készítette elő nekem a terepet, mert egyrészt megtanultam a nyelvet, megismertem a cseh gondolkodásmódot, és olyan barátokra leltem, akik a Charta aláírói voltak, vagy azzá váltak. És ott, egyetemistaként találkoztam először Václav Havellel, 1978–1979 környékén.
Ezek szerint tehát jóval 1989 előtt alakultak ezek a kapcsolatok…
Igen, a csehországi 5+1 év alatt. A plusz egy év a sorkatonai szolgálatom volt a Šumavában, a határon, ahol meglepő módon, indexen lévő szerzőket, azaz tiltott irodalmat olvashattam, de ez egy külön beszélgetés témája is lehetne.
Az viszont elmondható ezeknek a könyveknek a kapcsán is, hogy már akkor kialakult benned a rendszerellenességnek nevezett felfogás?
Igen, egyértelműen, hiszen az alapokat már hoztam magammal a családi környezetből. Azt már Molnár Imre, volt ipolysági diáktársam is megírta, hogy a több mint négyszáz diákból egyedül csak én nem voltam benne a Csehszlovák-Szovjet Barátság nevű szervezetben.
Mert ilyen szervezet is működött akkoriban.
Igen. Én megbeszéltem otthon édesapámmal, hogy „ezek” ide ´68-ban bejöttek, és ha én belépek, akkor ez nyílt barátkozás lenne. Édesapám azt mondta, hogy ez a fajta szocialista rendszer nem élheti túl, mert erkölcstelen és hazugságra épül, s ezt még az előtt mondta, hogy Reagan amerikai elnök a „gonosz birodalmáról” beszélt volna. Ő már nem érte meg a rendszerváltást, de nekem mindig azt mondta, fiam, te meg fogod érni, mert ennek itt el kell tűnnie. Nem hittem neki, s ha bárki azt mondja, tudta, hogy itt rendszerváltás lesz 1989 őszén, akkor nem mond igazat. Bizonytalan volt mindenki.
Ami viszont pozitívum, hogy már korán elkezdtem írni, több írásom megjelent a központi lapokban is, így némi ismertségre tettem szert, illetve állandó kapcsolatom alakult ki Grendel Lajossal, Tóth Károllyal és másokkal, akiket rendszeresen látogattam Pozsonyban.
Ilyenkor mindig leültünk, hogy megbeszéljük a bennünket foglalkoztató témákat. Akkor ott volt Pozsony központjában a magyar értelmiség, annak ellenére, hogy a politikai rendőrség zaklatta őket. Ez bizonyos módon a csoda lényege is, hogy ha most 34 év után megkérdezzük magunktól, valójában mi történt ´89-ben, akkor én máig nem tudok pontos választ adni, mert lényegében egy vírus, a szabadság vírusa fertőzött meg mindenkit az akkori Csehszlovákiában. De ne felejtsük el azt sem, hogy már dőlt a berlini fal, a lengyeleknél komoly forrongások voltak, Magyarországon pedig szabadon lehetett beszélni mindenről. Ezzel szemben ott volt Románia, az NDK és Csehszlovákia, a maga legbigottabb rendszerével.
Te hol találkoztál először ezzel a „vírussal”?
Bennünk élt, csak nem hittük, hogy ez ekkor bekövetkezhet. Én még november 23–24-én sem hittem, hogy átbillen a mérleg. Ezt csak 17-e után tíz nappal, a november 27-ei általános sztrájknál történt meg, ott már egyértelmű volt, hogy az emberek túlnyomó többsége a változás mellett áll.
Arra vissza tudsz emlékezni, hogy 17-én hol voltál?
Igen, persze. November 17-e egy szürke, álmos, ködös nap volt, hó még nem, de hideg már volt; a Csemadokba mentem próbálni, majd ezt követően otthon voltam a családommal. Az első hírek, hogy Prágában történt valami, éjfél után jöttek a Szabad Európa Rádióból. A csehszlovák tévé és rádió szombaton alig beszélt erről, de a rezsimnek megfelelő szóhasználattal, ellenforradalmár elemekről tájékoztatott.
Ami fontos, hogy 18-án viszont már egy vágsellyei magyar pedagógus, Tóth Lajos ötvenedik születésnapján voltam, aki egy összejövetelt, tudományos konferenciát szervezett ennek örvén a felvidéki magyarságról. Ez egy akkora vállalás volt a részéről, amilyet azóta sem ismételt meg senki, ideértve magamat is.
Ennek a találkozónak az egyik hozadéka, hogy, Tóth Karcsiék lakásán, november 18-án, este megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), egy nappal előbb, mint a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) vagy a cseh Polgári Fórum (OF). Tehát mi, magyarok ott vagyunk kezdeményezőkként is, bár mi akkor azt gondoltuk, hogy ez egy ellenzéki szerveződés lesz, azaz a fogkefét, törülközőt képletesen magunknál tartottuk, hiszen a rendőrök bármikor jöhettek értünk, és ezt vállaltuk.
Meg tudnád határozni 34 év távlatából, hogy mi az a legfontosabb gondolat, ami ott akkor összekötött és foglalkoztatott benneteket?
Az, ami az embereket aztán mínusz 10-12 fokban is kivitte az utcára, hogy a helyzet adta lehetőséggel élve csörgessék a kulcsaikat, és jelezzék az akkori potentátoknak, lejárt az idejük. Viszont, ha megkérdezted volna akkor az utcán lévő embereket, mint ahogy minket is, akik összegyűltünk Tóth Karcsiék lakásán, akkor vélhetően mindenki más-más okot mondott volna. Mi is különbözőek voltunk, akadt, aki a ´68-as reformkommunizmust látta maga előtt, akadt, aki mást, de egy dologban egyetértettünk, abban, hogy elég volt az addigi rendszerből.
Mindjárt az első adandó alkalommal éltél a legális politizálás lehetőségével, és 1990-ben önkormányzati képviselő lettél. Meg tudnád határozni azt a momentumot, amikor eldöntötted, hogy aktívan részt veszel az intézményes politizálásban, lényegében a rendszer megváltoztatásában?
Ez szervesen hozta magát. A lévai Csemadokban Dolník Erzsébettel és Zoller Mihállyal helyi vezetők voltunk. Erzsi az Együttélésbe ment, Misi pedig az FMK-ba, én pedig a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomba (MKDM), de ellenzéki tevékenységet már korábban is végeztünk. Ahogy az a Nemzeti Emlékezet Hivatalának feljegyzéseiből kiderült, az én telefonomat 1988–1989-ben tizenkilenc hónapon keresztül lehallgatták, a rendszerrel ellenséges személyként tartottak számon.
Tartottam a kapcsolatot a pozsonyi barátaimmal, továbbá a csehekkel, akikből később az OF lett. Ezeket tudták rólam, és ez is hozzájárult, hogy 1989 után megkerestek, hogy mindenképpen jelölnének. Akkor a magyar pártok még csak csírájukban voltak, így a VPN által jelölt képviselő lettem a Lévai járásban. Majd áprilisban, amikor az első szabad parlamenti választásokra készülő listákat le kellett adni, négy párt is megszólított, sőt jelölt is: a VPN, a KDH magyar szárnya, az FMK és az MKDM. Pozsonyból hívtak fel, és tájékoztattak, hogy egy ember csak egy listán szerepelhet.
Minek alapján döntöttél és ki mellett?
Egyrészt elvi okok alapján, hiszen az FMK kezdett liberális irányba menni, s nekem azzal gondjaim voltak. Az MKDM keresztény hátterét viszont fontosnak tartottam. A másik ok az volt, hogy Janics Kálmán bácsi és Püspöki Nagy Péter azt mondta, ott van a legkevesebb értelmiségi, s hogy ilyen alapon ott van a legnagyobb szükség rám. Így lettem az MKDM jelöltje 1990 júniusában, az első szabad választásokon.
Hogy csak a távlatokat érzékeltessük, 1990-től egészen 2010-ig folyamatosan választott tisztségben voltál Szlovákiában.
Igen, és ezt követte még az Európai Parlament. Tehát három évtizedem benne van. Azt viszont megjegyezném, hogy most, 2023-ban nem mindenki gondol vissza pozitív módon a rendszerváltásra. Valószínűleg akkor tudjuk tisztán és korrekt módon kezelni a folyamatot, ha három szakaszra bontjuk. ´89 novembere előttire, a reménykedés időszakára, ami aztán kivitte az utcára az embereket. Ezt követi a ´89 novembere és ´90 februárja közötti időszak, amelyre nem engedek egyetlen rossz szót sem mondani. Ez volt a legtisztább időszak, amikor az emberek azt hitték, hogy miután eltüntetjük a rossz kommunistákat, leszáll a mennyország, a politikusok pedig már angyalok lesznek.
Ez volt tehát az idealizmus kora?
Pontosan. Ez után vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy mindenki kezd „keresztbe is kavarni”. Az első pofon az addig „atyaúristennek” tartott forradalmi vezető, Ján Budaj esete volt, akit többek között azért nem választottak meg a szlovák parlament elnökének, mert az éledező szlovák nacionalisták elterjesztették róla, hogy a neve eredetileg nem is Budaj, hanem Budai, azaz magyar gyökerekkel rendelkezik. Ez a nacionalizmus vezetett később az ország széteséséhez. Márciusban pedig már világossá vált, hogy a VPN-nek ki kell egyeznie a reformkommunistákkal, és Alexander Dubčeket, Milan Čičet és Marián Čalfát a listájára kellett vennie.
Magadban mit gondoltál erről?
Le voltam lombozódva, de láttam, hogy nem megy másképp. És akkor, akárcsak a Mečiar-korszak végén, ´98-ban azt mondtuk, sőt mondanám ma is, 2023-ban, hogy a magyarok nélkül nem megy. Kell ide egy magyar erő! 1990-ben ott voltunk, akárcsak ´92-ben, amikor széthullott az ország, ´93-ban, amikor először le kellett váltani Vladimír Mečiart, akkor is ott voltunk, ´98-ban, amikor egy új pályára kellett állítani Szlovákiát, akkor is… Ezért úgy gondolom, hogy Szlovákia sokkal tartozik a magyaroknak.
Ezt majd egy későbbi elszámolásnál biztosan figyelembe fogják venni.
Hát…, ha az eddigi 34 évben nem vették figyelembe, akkor most se nagyon fogják. Azt szeretném mondani, hogy mi pedig, magyarok, becsüljük meg magunkat és ne kifelé nézegessünk, hanem próbáljuk meg a közösséget minél jobban akcióképesen tartani.
A magyarság mellett térjünk vissza Csáky Pál politikusi énjéhez. Az általad említett határkövek az ország számára nagy, fundamentális változásokat jelentettek, és mindegyiknél ott voltál. De vajon meg lehet-e határozni azt a pillanatot vagy időszakaszt, amikor az outsider, kívülálló lévai vegyészmérnök már mint politikusra tekint önmagára? Mikor alakult ki a politikusi éned?
1990 és 1992 között úgy gondoltam, hogy két évet leszolgálok a szlovák parlamentben, és utána visszamegyek a szakmámhoz. Ezzel nem voltam egyedül, sokkan gondolkodtak így. Csakhogy az akkori, mintegy húsz magyar parlamenti képviselő között kevesen voltak, akik tudtak nyelveket, nekem viszont kutatómérnökként korábban muszáj is volt nyelveket tanulnom, így nemcsak sok-sok olyan külföldi kapcsolatra tudtam szert tenni, melyek során a helyszínen ismerhettem meg a működő demokráciákat, hanem beválogattak Václav Havelnek a cseh–szlovák államközi szerződést, Alexander Dubčeknek a prágai szövetségi alkotmányt, illetve Ivan Čarnogurskýnak a pozsonyi alkotmányt előkészítő csoportjába is.
Multifunkcionális „játékos” voltál…
Szívott be a politika és a kollégák azt mondták ´92-ben, hogy hát ne viccelj, nem mehetsz el, neked van a legtöbb információd. A nyugati újságírók is ismertek, engem kerestek. Akkor azt mondtam, hogy még egy ciklust vállalok. Közben széthullott Csehszlovákia, a nyugdíjba vonuló Janics Kálmán bácsi helyett én lettem a frakcióvezető, a kollégák megbízásából én voltam a vezérszónok az alkotmánynál, a széthullásnál, majd ´94-ben, Vladimír Mečiar megbuktatása után, amikor a nacionalisták miatt inkább kívülről támogattuk a kormányt, minden hétfőn megjelentünk Duka-Zólyomi Árpáddal a kormányfőnél, Jozef Moravčíknál, akivel együtt néztük át, hogy a kormány azon a héten mit akar elfogadni és beterjeszteni a parlamentbe.
Ha most találkoznál azzal a 34 évvel ezelőtti, éppen 33 éves fiatalemberrel, mit mondanál neki? Volt olyan lépésed a 34 év alatt, amit úgy érzel, meg kell magyaráznod neki, vagy úgy érzed, hogy „egálban” vagytok?
Úgy érzem, hogy egálban vagyunk. Van ugyanis egy nagy előnyöm és egyben hátrányom. Ez pedig az, hogy rendszeresen írok. 26 könyvem jelent meg eddig, s ha bárki fellapozza, hogy miket írtam ´88-ban vagy ´92-ben, azokkal szembesíteni lehet engem. Én ugyanaz az ember vagyok, aki a nyolcvanas években voltam, és nem lett itt földi mennyország, de a rendszerváltás utáni történet már rólunk szól, amilyenek vagyunk, minden pozitív és negatív vonásunkkal együtt.
Úgy gondolom, hogy a mostani társadalom sokkal élhetőbb, mint a kommunista volt, de, a napokban elhunyt Karel Schwarzenberget idézve, nézzük meg, hogy mit tettünk mi a szabadsággal, és azt is, hogy mit tett velünk a szabadság.
Akik ma elégedetlenek, gondolkodjanak el azon, hogy ők mennyivel járultak hozzá ahhoz, hogy a dolgok szétcsússzanak! A magyarok közül is. Azok, akik otthon maradnak, és nem szavaznak, és nem veszik észre, hogy itt nem X-ről vagy Y-ról van szó, hanem egy közösségről. A mi magyar nemzettudatunk 2023-ban rosszabb állapotban van, mint 1989-ban, a diktatúra alatt.
Zárásképpen az érdekelne, hogy a több mint három évtized alatt elért sok változás és társadalmi vívmány közül melyiket tartod a legértékesebbnek?
A szabadságot. A szólás-, az utazás-, a politikai cselekvés szabadságát. Nem mindig a mi véleményünk a helyes, de attól szabadság a szabadság, hogy ezt meg lehet vitatni. Sokkal inkább emberhez méltó ez a rendszer, mint amilyen a régi volt. A felvidéki magyarságot illetően pedig most fog elválni, hogy az elkövetkező 5-10 évben folklórközösségé válik-e, vagy újra képes lesz megszervezni magát.
(Az interjú a Ma7 médiacsalád által készített Volt egyszer egy november 17. című stúdióbeszélgetés szerkesztett változata.)
Megjelent a Magyar7 hetilap 47. számában.
