Kényszerpályák és súgás odaföntről – nagyinterjú Csáky Pállal
Vegyész, politikus, közíró, szépíró – elég ritka kombináció egy életúton. Politikusként, íróként is a felvidéki valóság érdekli. Az idén két drámáját is bemutatják Budapesten. Az egyik témája az 1919-es pozsonyi sortűz, ezt májusra tűzte műsorára az Udvari Kamaraszínház, a másik az 1956-os forradalom felvidéki vonatkozásairól szól, ezt a József Attila Színház mutatja be októberben. A 70 éves Csáky Pállal beszélgettünk.
Kicsoda valójában Csáky Pál? Minek érzed magad elsősorban? Miért lettél például vegyész?
Annak idején a gimnáziumban mindenki humán beállítottságúnak tartott. Akkoriban már írogattam, volt egy diáklapunk, amit mi szerkesztettünk. 1975 elején, a konszolidációs hullám csúcsán, az írásbeli érettségi előtt behívott az igazgató, és közölte, olyan kádervéleményt írtak a faluból, ami miatt Szlovákiában egyetlen főiskolára vagy egyetemre sem vesznek fel. Javasolta, próbálkozzak meg Csehországban. Emlékszem arra a péntek délutánra, amikor Korpás tanár úrral olvasókört tartottunk az ipolysági könyvtárban. Kint gyönyörűen havazott, és valamiért korábban érkeztem a többieknél. Akkor még nem tudtam, mi történik a politikában, csak sejtettem, hogy szűkülnek és zárulnak az ajtók minden irányban. Elnéztem a sok könyvet, és úgy gondoltam, nem leszek kiszolgáltatott humán műveltségű ember, nem akarok függeni a hatalomtól.
Korai felismerés egy tizenkilenc éves fiatalembertől.
Tulajdonképpen Szentgyörgyi professzor döntötte el. Akkoriban olvastam az élet lényegéről írt esszéjét, és úgy gondoltam: akkor legyen a biokémia. Az élet az univerzumban, a Földön a rendszeresség, amikor több tízezer folyamat játszódik le a testben úgy, hogy nem zavarják egymást. Ez valami csoda, ezt szeretném!
Az irodalom, az írás kényszer, nem lehet kitérni előle. De kényszer volt a vegyészet is?
A vegyészeti képzés kényszerét a rendszer torzulásai okozták. Aztán hazajöttünk a feleségemmel, és éltem a tipikus felvidéki magyar értelmiségi életét: volt egy foglalkozásom, és volt egy hivatásom. Írtam, Csemadok-szervező voltam, színdarabot játszottam, és közben főtechnológus voltam egy régi, érdekes gyárban. Közben megvoltak a kapcsolataim a magyarországi ellenzékkel és a szlovákiai, pozsonyi magyarokkal. Tagja voltam az Iródiának. Csehországban ugyanakkor kapcsolatba kerültem a chartásokkal.
Aztán jött a rendszerváltás, és elvitt a politika.
1989–90-ben majdnem három párt alapítója lettem. Arra büszke vagyok, hogy az első nem kommunista párt Csehszlovákiában a Független Magyar Kezdeményezés volt, függetlenül attól, mi lett belőle. Közben kiderült, már ´89 decemberében, hogy a szlovák kereszténydemokraták készítik a maguk pártját, a mi embereink pedig nekibuzdultak, baj van, mert ha mi nem csinálunk ilyet, elviszik a magyarjainkat. Így alapítottuk meg öten (miközben elnökségi tag voltam az FMK-ban) a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat. Ráadásul Duray Miklós hívott az Együttélésbe alelnöki posztra. Barátaim mondták is, hogy a „legegyüttélésesebb” kereszténydemokrata vagyok. Nem akartam beleállni a politikába, de ´90 tavaszán egy németországi szolgálati útról hazaérve azzal szembesültem, hogy négy párt jelölt a listáján a választásokra. Az MKDM, a KDH, a lévai VPN, akikkel együttműködtünk a rendszerváltásnál, illetve a Független Magyar Kezdeményezés. Maradtam az MKDM-nél, ahol hiába tiltakoztam, hogy bevegyenek az elnökségbe, mondván, nem akarok politikát csinálni. De ha muszáj, két év fizetetlen szabadságot kérek a gyárban, és ´92-ben visszatérek a civil életbe.
A politika azonban olyan volt, mint az örvény.
Benne voltam az összes bizottságban, amely megpróbálta megmenteni Csehszlovákiát. ´92-ben ezért nem mehettem haza, ´94-ben az előrehozott választások miatt, ’98-ban pedig be kellett lépnünk a kormányba. Ez így ment 2006-ig, amikor a felvidéki politikum ráeszmélt, hogy egyesek cinkelt lapokkal játszanak a hátunk mögött. Előálltak Durayék, Kvardáék, hogy ez így nem mehet tovább, vagy szakadás lesz, vagy váltás. Akkor lettem pártelnök, és jött a szakadás. Voltak dolgok, amikre nemet mondtam, de a legfontosabbakra nem lehetett. Ez volt az én életem.
Tulajdonképpen az életpályád egy nagy kitérő?
Ha valamit elértem, akár a politikában, akár a közéletben, akár az irodalomban, bárhol, azt nem elsősorban magamnak köszönhetem. A politikában ugye a választók kegyelmének. Ezért is írtam tizennégy publicisztikai kötetet, mert úgy gondoltam, el kell számolnom azzal, mi, hogyan és miért történt. Aztán írtam szakirodalmat, szépirodalmat, és 2014-től Boráros Imre késztetésére drámát is. Így jött össze harminc kötet.
Talán ezzel kellett volna kezdenem: éppen egy drámádat készülnek bemutatni Budapesten.
Kettőt. Az egyik bemutatója áprilisban lesz, témája az 1919-es pozsonyi sortűz. Ezt 2020-ban írtam, csak időközben beütött a világjárvány. Az Udvari Kamara- színház tűzte műsorra. A másikat a magyar külügyminisztérium pályázatára írtam, ennek témája az 1956-os forradalom, illetve ennek felvidéki lecsapódása. Ennek a darabnak októberben lesz a bemutatója a József Attila Színházban.
Tavaly neked ítélték oda a Szlovákiai Magyar Írók Társasága prózaírói díját, a Talamon-díjat. Visszafogadott, vagy végre elismert a szakma?
Íróemberekkel beszélgetve mindig visszaköszön, hogy ők soha nem engedtek el, számon tartottak. Megtisztelő és örömmel tölt el, ha az irodalmárok azt mondják, itt a helyed közöttünk.
Azért a szépirodalomban, még a novellákban is következetesen ragaszkodsz a gyökerekhez, minden műfajban a mi valóságunkat írod.
Az irodalomnak valamiről szólnia kell, ráadásul mi ezen a földgömbön olyan entitás vagyunk, amelynek a tapasztalata nem lelhető fel másutt. Mondok egy példát. 2011-ben a Szlovák Írószövetség szervezett egy belső szemináriumot, amelyre egyedüli magyarként hívtak meg. Az ezt követő vacsorán Ladislav Ballek, aki ipolyságinak tartotta magát, megkérdezett, hogy tetszett-e a konferencia. Azt feleltem, jó, hogy meghívtatok, nélkülem talán szegényebb lett volna az egész, ráadásul az történt, ami mindig: elbeszéltünk egymás mellett. Ti mondtátok a magatokét, én mondtam a magamét. Hogy értem? Úgy, hogy te megírtad az Akácokat, a Posta délent, az ipolysági valóságban gyökerező élményeidet. Például, hogy szlovák családként milyen nehézségekkel néztetek szembe a határvároskában, de egy sorral nem említetted, hogy ahová beköltöztetek, az egy kitelepített magyarnak a háza volt. Annak az illetőnek is megvoltak a fájdalmai, amikor felrakták a teherautóra, a bútora pedig ottmaradt nektek. Vártam, hogy jön a szokásos vita, ki volt itt korábban, Krisztus előtt hatezer évvel. Erre azt feleli Ballek: de hát ezt miért tőlünk várod el? Ezt nektek kell megírni! Írd meg te! Hazamentem, és megírtam a hét generáció életét végigkísérő A pacsirta énekét, ami annyira sikerült, hogy lefordították szlovákra, majd angolra is.
A rendszerváltáskor szinte mindenki értelmiségiként pottyant bele a politikába. Valaki azt mondta, hogy az értelmiség megágyazott a politikusoknak, akik aztán cserben hagyták őket. Így érzed-e visszatekintve?
Sokat köszönhetünk a Csemadoknak és a tűréshatáron evickélő egyéb szerveződéseknek is, de így igaz. És természetesen Magyarországnak, amely messze előttünk járt a változásban. Oda jártunk át könyvekért, filmeket megnézni, amiket nálunk nem engedélyeztek, baráti találkozókra. Írtam is egy esszét arról a magyarországi generációról, amely felelősséget érzett irántunk, és átjött hozzánk. Mindannyian hálásak lehetünk nekik.
És olykor győz a korpa, és jönnek a problémák. Az MKP-ban mikor kezdődtek a problémák?
2007-ben. Akkor még nem tudtuk, hogy van Gorilla-anyag, de éreztük, hogy baj van. A nemzeti oldalról az ott előfordulók között egy nevet sem találunk. Azok vannak ott, akik elmentek, vegyespártiak lettek. De már korábban, a kétezres évek elején világossá vált, hogy vannak érdekelvű, és vannak értékelvű politikusok.
Sokan a bűnödül róják fel, hogy nincs kisebbségi törvényünk. Ha miniszterelnök-helyettesként, kormányzati tényezőként nem sikerült megcsinálni, kérdés, lesz-e valaha is lehetőség rá.
2002-ben is én voltam a főtárgyaló a kormányprogramnál. Akkor, némi viták után bekerült a Dzurinda-kormány programjába a kisebbségi törvény. Ezt azonban a szlovákok, még a liberálisok is nemzeti ügyként kezelték, és kifogásolták a kulturális önkormányzat ötletét. Hosszú lenne elmondani az egész folyamatot, a lényeg, hogy Dzurinda megígérte, ha kivesszük ezt a részt a törvénytervezetből, megszavazzák a kisebbségi törvényt. Ezt azonban az MKP elnöksége nem fogadta el, kétszer is úgy döntött, hogy a kisebbségi önkormányzatról nem mondhatunk le. 2005 októberére már mi maradtunk az egyedüli stabil tényező a kormányban. Megmentettük Dzurindát, akinek ingott a széke, s aki ismét elmondta, tudja, hogy a kisebbségi törvény a szívügyünk, vegyük ki belőle a kisebbségi önkormányzatot, és akkor garantálja az elfogadását. Közöltem az elnökségünkkel a javaslatot, a döntés ismét nemleges volt. Akkor már látszott, hogy erősek leszünk, várjuk ki a jobb konstellációt.
Új lehetőség is kínálkozott volna 2006-ban.
A választások után Robert Ficóval mentünk koalíciós tárgyalásra, és részünkről ez szerepelt az első helyen. A harmadik tárgyaláson Fico közölte, ebből nem lesz megegyezés, „ha a tieiteknek túl nagy az étvágyuk”. Kérdeztük Bugár Bélát, mi akar ez lenni? Ötölt-hatolt. Végül kiderült, hogy egy nappal korábban Világi és Gyurovszky tárgyalt a Smer gazdasági embereivel, és ultimátumot szegeztek nekik: vagy megkapjuk a közlekedési tárcát – és azzal az autópálya építést, ami ugye a legnagyobb aranybánya –, vagy az MKP nem megy be a kormányba.
Naivnak tűnhet a kérdés, de fel kell tennem. Napjainkban, bukása után sok évvel is Bugár Bélát tartja a szlovák média a „leghitelesebb” embernek, aki magyarázza a politikát a TA3 adón. Hogyan éled meg ezt?
Ez nyilván fontos téma, de mindig is tiltakoztam az ellen, hogy személyekre bontsuk. Az emberek hajlamosak voltak Bugár–Csáky ellentétre szűkíteni a pártszakadást, holott itt az elvszerű és a haszonelvű politikai szemlélet ütközött egymással. Nem én döntöttem el ezt a meccset.
Ha emlékszel rá, 2007 áprilisában, másfél-két hónappal a kongresszus után, amikor már én voltam az elnök, Duray kijelentette, hogy Bugár elvtelen, gazdasági téren megfogható. Bugár ezen nagyon felkapta a vizet, Miklósék a sajtóban is lenyilatkozták ezt. Én ezzel szemben megpróbáltam összetartani a csapatot. Lehet, hogy rosszul tettem. 2018-ban azonban, a Kuciak-gyilkosság után, amikor Robert Kaliňák, majd Robert Fico is lemondott – akiről rossz véleményem van–, a Híd maradt a helyén. Mert a províziók még nem jöttek be! A felvidéki magyaroknak és a szlovákok egy részének is kinyílt a szeme. És ez a csapat 8 százalékról 0,02 százalékra dolgozta le magát. Ha nem történik váltás 2007-ben, lehet, hogy ez történt volna az egész kisebbségi magyar párttal, és még nagyobb lenne a meghasonulás mértéke. Napjainkban még mindig megvan a nemzeti vonal, amely a 4 százalék fölötti eredményt stabilan tudja tartani, tehát azok az emberek, akiknek nem csak a pénz számít, akiknek a megmaradásunk, a jövőnk fontos, ott vannak ma is.
Azért néha eszébe jut az embernek, hogy öt százalék alatt is felkel a nap, mégis, mintha a bűvös öt százaléknak lennénk a foglyai. Tudva persze, hogy más dolog bent lenni a parlamentben, és más kívülről „bekiabálni”.
Azért ha visszagondolok az elmúlt majd negyven évre, amit ebben a közegben töltöttem, sőt, akár az elmúlt nyolcvan évre, összesen nyolc év adatott meg számunkra, amikor nem védekezni kellett, hanem építkezhettünk. Ez a két Dzurinda-kormány időszaka volt. Ebből a szempontból fontos, hogy ott legyél a kormányban vagy a parlamentben.
Mi az akadálya például annak, hogy a Magyar Szövetség regionális párt legyen? Mi közünk a sacai, malackai vagy eperjesi szavazókhoz?
Ezt a felvetést nagyon is tudnám támogatni. A probléma viszont ott van, hogy sok szlovák jött ide, délre. Nekünk a bőrünkről van szó, de a betelepülteknek nincs kohéziós lelki kényszerük, hogy összefogjanak velünk. Valószínűleg el lehetne mozdulni ebbe az irányba is, beszéltünk is róla 2010 előtt, csak nem egyszerű megcsinálni. Kicsit tovább megyek.
A terhelés kapcsán logikusan adódik a kérdés: mi a véleményed a fiatal politikusainkról?
Megírtam erről három könyvet, a Büszkeség és harag, A penge élén, illetve az Eltűnik egy világ címűeket. Megpróbáltam objektíven megírni, amit megéltünk, mi történt a lelkünkben, a tudatunkban. Aki vezető akar lenni, jó, ha elolvassa ezeket. Nem azért, mert én írtam, hanem azért, mert van egy tanúságtétel arról, mi történt. Aki nem ismeri a múltat, könnyen elkövetheti ugyanazokat a hibákat.
Szóljunk azért a magánéletről is, hiszen a családnak nem lehetett könnyű sora melletted.
Két történetet mondanék el ezzel kapcsolatban. Az egyik valamikor 1995-ben történt, az Együttélés és az MKDM együttes ülése volt a Csemadokban. Teli a terem. Megjelenik a feleségem (akkor még Léván éltünk). Az ismerősök megkérdezik, mit keres a pozsonyi helyi szervezetek gyűlésén? A feleségem azt válaszolta: ha a férjemet látni akarom, ide kell jönnöm. A másik történet. Zsófi lányom nyolcéves volt 1998-ban, és járt velem sok helyre. Vasárnap délután volt, amikor a kormányprogramot véglegesítettük, s a gyerek megkért, lehessen velem. Két óra út Léváról Pozsonyba, kettő vissza, végigbarchobáztuk az utat, majd a tárgyalásaink alatt három órán keresztül a Duna tévét nézte, míg én egy emelettel feljebb Dzurindával raktam össze a kormányprogramot.
Mivel foglalkozol manapság, ha nem írsz, vagy ha éppen nem teszel eleget egy meghívásnak?
Napi négy-öt órát olvasok, de fő foglalkozásban nagyapa vagyok. A nagyapasággal megpróbálok valamit visszaadni a lányaimnak az együttlétből, amit ők igényeltek volna annak idején.
Mondjuk hat unokával együtt focizni, betöltve a hetvenet, nem lehet egyszerű.
Ha viszont valaki a feleségedet szeretné látni-hallani, menjen el a Mátyás-templomba, merthogy ott énekel a kórusban.
A feleségem meggyőződéses énekkari tag egész életében, három templomban is énekel. Az alap a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa, ha Budán vagyunk, akkor a Mátyás-templomban, ha Pozsonyban vagyunk, a Ferenciek templomának énekkarában énekel. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/16. számában.
