Fico pekingi útjának margójára
Robert Fico legújabb kormányzásával többé-kevésbé visszatért Szlovákiába a normalitás. Kinek többé, kinek kevésbé, ízlés dolga. Lehet, hogy ez így első hallásra – különösen a mi számunkra – megbotránkoztatónak tűnik, régi bűnei ismeretében, amelyeknek hosszú az árnyéka. Magyar részről megbocsáthatatlan az ellentörvény, amely felvidéki magyarokat fosztott meg szlovák állampolgárságuktól, de ilyen a Malina Hedvig-ügy vagy a magyar szurkolóveretés is Dunaszerdahelyen. Szóval nincs miért szeretnünk a szlovák miniszterelnököt.
Azt a cunamit azonban, amit pekingi útja apropóján zúdítottak a nyakába a hazai progresszívek, nehéz mosolygás nélkül megállni. Elárulta Szlovákiát, elárulta nyugati szövetségeseit, sorjáztak a bélyegek, mint annak idején Brezsnyev mellén a medálok. Mintha nem is ez a szlovák kormány tervezné (és nem idológiai indíttatásból), hogy az amerikaiakkal építteti meg az ország legnagyobb atomerőművét.
Robert Ficótól aligha várhatjuk el, hogy megváltozik. Más kérdés azonban, hogy lehet-e ideológiai bélyegekkel teliaggatni egy ország kormányfőjét csak azért, mert ő is felismerte (jobban mondva kénytelen volt tudatosítani), hogy egy ilyen kicsi ország, mint Szlovákia, nem engedheti meg magának az elzárkózást a nagyvilág elől.
Amely ráadásul nem úgy oszlik fel táborokra, hogy az egyik oldalon vannak a patyolattiszta, csodálatos és bűntelen liberális demokráciák, velük szemben pedig a gaz diktatúrák, amelyek állandóan ránk fenik a fogukat, és tönkre akarják tenni az emberiséget. Ha a keleti népeknek megfelel az általuk jónak tartott államforma, lelkük rajta, mi attól nem fogunk visszafarolni a kommunizmus sötét égboltja alá. Bármennyire is riogatnak vele egyesek.
Szó se róla, nem túl elegáns dolog Kim Dzsongunnal vagy posztszovjet vezetőkkel bratyizni, de azt talán még a vágyvezérelt liberális ellenzék is képes felfogni, hogy nem az ő kedvükért ment Robert Fico Pekingbe, hogy nekik hajbókoljon. Pláne nem azért, hogy diktatúramodelleket próbáljon importálni Közép-Kelet-Európába, mint azt szeretnék elhitetni a progresszívek. Aki ilyet állít, vagy nem tudja, hol kel a nap, vagy fogalma sincs róla, hogy például a felvizezett mai kínai kommunizmusnak mi a lényege. Mert a meghívó Pekingből jött, és nem Phenjanból vagy Minszkből. Nagyobb „vadak” jóindulatát próbálja elnyerni a szlovák miniszterelnök, mint például Hszi Csin-pingét és Vlagyimir Putyinét. Vagy ha azt nem is, már az is siker, ha ezek az elefántok szóba állnak a kisegérrel. Nagy gazdaság, nagy tőke, nagy befolyás a világban.
Tetszik, nem tetszik, új erővonalak alakulnak ki a földgolyón, amin mi aligha leszünk képesek változtatni. De nem árt „diverzifikálni” a kapcsolatokat (hogy divatos szóval éljünk, amit minduntalan a fejünkhöz vernek Brüsszelből), hiszen – ha tetszik a liberális kávéházi társaságnak, ha nem – Oroszországgal a jövőben is együtt kell élnünk az eurázsiai térségben.
Amely, ha a gazdasági együttműködést az amerikai „mélyállam” cápái nem robbantották volna szét Ukrajna felheccelésével, az olcsó nyersanyag és az európai csúcstechnológia házasságából a világ legerősebb hatalmát alkothatta volna.
Volna bizony, mert ez a múlté, akárcsak az Északi Áramlat, amelyet sikerült kiiktatni. Ebből a kátyúból bizony nehéz lesz kikecmeredni, London és Párizs egyelőre nem is óhajt, a német kormány pedig össze-vissza táncikál. Ha Berlin egyszer végre hajlandó lesz levetni magáról a liberális meztelenségét takargató „bűnös nép” generációk óta elrojtosodott kabátját, talán még talpra állhat. Brüsszel azonban ma már másra sem képes, mint a nyakló nélküli költekezésre, hiszen már rég nem partnere a nagyoknak.
Akik hazaárulással vádolják Ficót, megkérdezhetnék brüsszeli barátainkat, hogy miért nem emelik fel a szavukat, amikor Zelenszkij elnök szétlöveti a Barátság kőolajvezetéket, veszélybe sodorva két EU-s tagország (Magyarország és Szlovákia) energiaellátását. Csak úgy, a közösen vallott „ideológiák” és demokráciafelfogás mentén.
Ráadásul Ursula von der Leyenék januárban megígérték, hogy megvédik országaink érdekeit – egy külső, nem uniós ország vezetésével szemben. Lehet, hogy mindhárom támadás alkalmával nem volt térerő Brüsszelben, különben küldtek volna lealább egy sms-t (amiben tudjuk, nagyon jók), valami ilyen szöveggel: Ejnye, bejnye, Volodimir, ilyeneket nem illik csinálni! Ha be akartok lépni az Unióba, jobban tennétek, ha nem támadnátok az uniós országokat.
„Ukrajnával rosszabb a viszonyunk, mint amilyen valaha is volt, pedig tulajdonképpen nincs is rá semmi okunk” – hangzott el például a Postoj egyik stúdióbeszélgetésében múlt csütörtökön. Mintha a lap főszerkesztőjéhez és helyetteséhez, akik ezt állították, nem jutott volna el a kőolajvezeték elleni támadások híre. Valószínűleg arról sem tudnak, hogy hány ezer ukrán gyermek jár Szlovákiában iskolába. Eklatáns példája ez annak a liberális szemléletnek, amelynek nem számít a humanitárius, kézzelfogható segítség. Csak a rég megsavanyodott ideológia. Egyáltalán nem számít semmi, csak a végtelenségig mantrázott háborús retorika, az az esti mese, hogy Putyin meg sem akar állni az Atlanti-óceánig.
Amúgy éppen a napokban jelentette ki Mark Rutte NATO-főtitkár, hogy „túl nagy hatalmat tulajdonítunk Putyinnak, pedig csak annyi van neki, mintha Texas kormányzója lenne”. Most akkor hol az igazság? Egész Európát fenyegető diktátor, vagy csak egy gyengécske, lokális diktátorocska? Melyik mese az igaz?
Egyszóval, lehet szidni Robert Ficót, lehet hazaárulózni, csak éppen értelmetlen a dolog és kontraszelektív. Ráadásul azt már nem róják fel neki, hogy pénteken António Costával, az Európai Tanács elnökével és Volodimir Zelenszkijjel is találkozott. Az teljesen rendjén való. De hát emlékezhetünk, mekkora sivalkodás tört ki, amikor Orbán Viktor egymás után tárgyalt Zelenszkijjel ugyanúgy, mint Putyinnal és Hszi Csin-pinggel. És láss csodát, Donald Trump hivatalba lépése óta végre reálissá kezd válni a remény, hogy egyszer abbamarad a vérontás a nagy eurázsiai síkságon. Ha Nyugat-Európa is úgy akarja.
De őket nem illik dorgálni, mert a liberális háború jó háború, a más előjelű meg rossz háború. A fegyvergyártás pedig roppant jó biznisz (és talán nincs is szó másról, csak erről), legalábbis valakiknek, mert hogy az Európai Unió népei bele fognak rokkanni, az őket nem érdekli. És a halott katonákat sem érdeklik az ideológiák, s vélhetően a gyászoló családjaikat sem.
Megjelent a Magyar7 2025/36.számában.
